Bármire megesküszöm, hogy mindig csak a körülmények hozták úgy, hogy mindig én voltam az égetnivalóan rossz kölyök. Pedig nagyon sokáig igyekeztem elkerülni a bajt és akkor is mindig a legnagyobb kulimász közepén találtam magam. Ne mondja nekem senki, hogy a kövér negyedikes kis seggdugasz nem érdemelte meg, hogy eltángáljam, amikor a húgomat ide-oda lökdöste az iskola udvar közepén?! Peeersze, majd végignézem, naná! Vagy amikor addig csúfoltak cukkoltak, amíg eldurrant az agyam és a menő lány arcát belenyomtam a zöldborsó főzelékbe. Senki nem hitte el nekem, hogy az IM magazinban olvastam, hogy a főzelék milyen jó hatással van a serdülő lányok bőrére. Pedig, tényleg olvastam valami ilyesmit, de arról nem volt szó a cikkben, hogy méregből a menza közepén kell-e elvégezni a rituálét...
Na de a sötét múltamat félretéve, én tényleg igyekeztem, próbáltam visszafogni magam, beilleszkedni. Mindennél jobban vágytam rá, hogy én legyek a jókislány, de egyszerűen valamiért mindig elpattant bennem valami. Apu mindig csak legyintett, néha büszke is volt, amiért nem állok be a sorba és fia helyett fia vagyok. Nagyon érzelmes gyerek voltam, hihetetlen mély lélekkel amit nagy nehézségek árán sem tudtam leplezni, ez volt minden baj forrása.
Aztán eljött az a kritikus pont, amikor valami eltört bennem és már nem éreztem...
Nem akartam érezni...

Tizenhét évesen ismerkedtem meg Vele...
Életem legszebb hónapjai voltak amit együtt töltöttünk, érzéseim szárnyaltak és a világ legszabadabb emberének éreztem magam mellette. Nem kellett visszafognom magam, erőlködnöm, hogy beleférjek olyan konvenciók keretei közé,amik nap mint nap megfojtottak. Olyan szép volt...
Túl szép. Egy nap a rózsaszín ködös álomból, rémálom lett, amikor a nyaralásból úgy tért haza, hogy szárazra akart szívni. Nem akartam elhinni, amikor a nyakamra tapadva belém mart és kéjes örömmel szürcsölte belőlem az életet adó vért... Könyörögtem, sírtam, a lelkemet kitettem, hogy hagyja abba, de Ő már nem az volt, akitől ém zokogva váltam el a repülőtéren. Nem Ő volt, aki azt éreztette velem, hogy minden hibám és a temperamentumom ellenére tökéletes vagyok... Nem Ő, nem Ő...
A legjobb batátnőm talált ránk, és egy karóval vetett véget a kapcsolatunknak. A szemem láttára ölte meg azt a srácot, vagy legalábbis ami maradt belőle, akit a világon mindennél, még a húgomnál is jobban szerettem. Végig sokkos állapotban voltam, amikor ellátta a sebeimet és elmagyarázta nekem mi történt, hogyan lehetséges, hogy vámpírok léteznek és hogy egyáltalán ő hogyan jön a képbe. Vadászok családjából származik. Hazudott nekem, pedig megígértük egymásnak, hogy nem lesznek titkaink. Amikor azt mondta sajnálja, de így lesz nekem a legjobb, valami eltört bennem.
Ordítva löktem el magamtól.
- SOHA TÖBBÉ NEM AKARLAK LÁTNI TE HAZUG RIBANC! TAKARODJ INNEN, ÉS VIDD MAGADDAL AZ ÖSSZES HAZUGSÁGOD ÉS SZÁNALMAD AHOVA AKAROD! GYŰLÖLLEK!
Mire elment kiüresedtem. Nem éreztem... Nem akartam semmit sem érezni. Ahol egykor forró lánggal pattogó érzelmek voltak, csak hamu és romok matadtak. Nem maradt semmim.
Csak az izzó gyűlölet és az elhatározás, hogy soha többé nem leszek az az érzelgős bolond, akinek bárkire is szüksége van.
Soha többé.

Mindent magasról leszartam. Az egykori szerelmem és exlegjobb barátnőm neveit elátkoztam és szigorúan eltemettem a fejemben, soha többé nem vagyok hajlandó még csak gondolni sem rájuk. Sem a vámpírokra, sem egyébb természezfeletti faszságra, ami mégjobban tönkretehetné az életem... Vagy a családomét, mert bármennyire elcseszett és érzéketlen lettem a családom iránt még mindig tudtam valamit érezni, főleg a hugicámért, akit méginkább meg akartam óvni a történtek után.
Ennek ellenére már nem voltam hajlandó tovább erőlködni, hogy beilleszledjek. Magasról tettem rá ki mit gondol rólam, akkor és úgy éreztem jól magam amikor és ahogy én akartam, de nem engedtem senkit sem közel. A húgomnak is többet csaptam rá az orrára az ajtót, mint azelőtt, de vele többször tettem kivételt. Egy ilyen kötelék sose szakad el.
Hátat fordítottam a gyerekkornak, és újult erővel meneteltem tovább és tanultam. A szakdoga már csak egy karnyújtásnyira volt, amikor a sors újra kibaszott velem...
Éjszaka dörömbölt valaki az ablakomon, és amikor kinyitottam a szemem, azt az egyetlen embert találtam a párkanyon kuporogva, akit évekkel ezelőtt elátkoztam.
- Char, segítened kell!
- Hogy merészeled idetolni a képedet?! - kérdeztem, miközben fürgén előkaptam a kis pisztolyomat az éjjeliszekrényből és egyenesen a kéretlen vendégem szívének szegeztem. Elkerekedett szemekkel bámult rám, de nem tett semmit, hogy lefegyverezzen. Csak guggolt ott az ablakban és kérlelni próbált.
- Char...
- Dögölj meg! - sziszegtem olyan hangosan amennyire csak mertem, anélkül hogy felébreszteném a szomszéd szobában békésen alvó testvéremet. Még csak az hiányzik, hogy ő is belekeveredjen ebbe a szarságba. Sose bocsájtom meg magamnak, ha hagyom, hogy az ő élete is így tönkremenjen.
- Megtörtént...
Elkerekedett szemekkel bámultam rá. A vadász... vámpír lett.
- Isten nem ver bottal... - nyögöm ki, miközben nem tudok elnyomni egy kárörvendő nevetést.
- Segítened kell...
- Nekem nem kell semmit sem tennem, és most ha megbocsájtasz... Kotródj el innen, mielőtt meg talállak ölni! Hogy merészelsz idejönni és veszélybesodorni a hugom?!
- Tartozol nekem Charlotte! Szóval fogd be a szád és figyelj rám! A húgod...
És a világ újra apró pici szilánkokra robbant szét...

Nyakig ültem a szarban. Megint.
Mit nyakig? Kilóméterekkel a felszín alatt fortyogtam a  bűzölgő mocsárban, miközben fel tudtam volna robbanni a dühtől. Miért? Nos...  elraboltak. Ezek a jó ég tudja kicsodák, csak fogtak, kiütöttek és... Most itt vagyok. Ölni tudtam volna a méregtől, de uralkodtam magamon. Minden egyes áldott nap küzdöttem a gyilkos düh ellen és csak a sértettséget és a mérhetetlen unalmamat mutattam, miközben minden egyedül töltött percemben azon gondolkoztam, hogy juthatok ki innen. Ha volt velem valaki, nem álltam vele szóba, durcásan elfordítottam a fejem, vagy flegma pillantások közepette a körmeimet piszkálva addig idegesítettem a puszta létezésemmel illetőt amíg el nem ment. Kivéve egy embert, aki kitartóan próbálkozott és  a világ minden bunkóságával sem tudtam volna levakarni magamról. Pedig nem fogtam vissza magam, első találkozásunk alkalmával arcon köptem. Kurvára nem érdekelt a következmény, velem senki nem bánhat így, és utána főleg ne próbáljon meg velem édelegni...
Mr. R. Válaszokat akart, de masszív ellenállásba ütközött. Ezt a játékot ketten játszák és ha beledöglök sem fogom egyszerűvé tenni ezt neki. Ö nem, nagyon rossz embert szemelt ki magának a szarakodáshoz, és ha örökre ittragadtam akkor is ki fogok használni minden percet, hogymegkeserítsem az életét.
Úgyis nagy gyakorlatom van benne.