Múltam:
- Kedvesem igyekezz! - szólt rám a nevelőnő gúnyos hangnemben. Ma visznek haza az örökbe fogadó szüleim. Ennek pedig a legjobban az itteni gyerekek és persze a nevelők örülnek., amit ki is mutatnak. Az előbb említett hölgy is hatalmas mosollyal szólt rám, hogy sietnem kéne, mert mindjárt itt a Grey család.  A gyerekeknek fülig ér a szájuk, amint lassan kisétálok az épületből.
Még most sem értem, hogy akkor miért örültek annyira annak, hogy végre elvisznek. Nem voltam ördögi kislány éppen, bár való igaz sok rossz fát tettem a tűzre és nagyon sok veszélyes dologban benne voltam. Oké, oké ne fejtsem ki, hogy egy igazi harcias vadlány voltam. Úgy neveztek mindig is, hogy vadmacska. Én mégis inkább azt mondanám, hogy csíntalan voltam, semmi más.
Én örültem, hogy elvittek onnan a szüleim. Bár nekik volt már egy fiúk, de több gyerekük nem lehetett és mindig is szerettek volna egy kislányt. Így örökbe vettek engem. Nem mondom, hogy nem bánták meg párszor, hogy megtették, de na, nem vittek vissza. Valószínű ez annak is köszönhető, hogy nem sokat voltak otthon és a bátyám vigyázott rám. Szerintem néha százszor elátkozta azt a napot, mikor elhoztak.  Legalább megedződött mellettem.  Ám mint később megtudtam és éreztem nem pusztán testvéri szeretetet érzett irántam. Szerencsémre, vagy inkább szerencséjére ezt nem mutatta ki, azon kívül, hogy néhányszor úgy nézett rám és úgy ért hozzám.  
Igazából nem panaszkodhatok. A szüleim a legjobb iskolákba járattak és mindent megadtak nekem, amit csak lehetett. Az igaz, hogy azt az érzelmi kötödést, amit igazi szüleimtől kaphattam volna, ők nem adták át. De nem is érdekel. Az édes szüleim elhagytak, eldobtak , mint egy játékbabát szóval nem érdekelnek.
Inkább arról mesélnék, hogy mikor is kezdtem el kutatni bizonyos lények után. Ne köntörfalazzunk pontosabban a vámpírok után. Igen jól hallottátok én vettem a bátorságot, hogy kutakodni kezdjek. Pontosan akkor kezdődött ez az egész, amikor 20 éves koromban arra ébredtem, hogy nyomtalanul eltűnt a bátyám. Szó szerint, mintha a föld nyelte volna el. Már pedig ilyen nem létezik! Akár hol is kerestem nem találtam. Megkérdeztem a legközelebbi barátait is senki nem tudott semmit róla. Kivéve egy valakit, aki később szintén nyomtalanul eltűnt.
Beleütöttem az orromat olyan dologba, amibe nem kellett volna! Azt hiszem. Egyesek figyelmeztettek, de én nem hallgattam rájuk. Tudni szerettem volna, mi történt a bátyámmal és ezért bármit képes lettem volna megtenni. Ilyen vagyok vakmerő, minden lében kanál és sohasem adok fel semmit.

Jelen
A vakmerőségem, meg nem hozott mást , mint hogy fogoly vagyok egy bizonyos Patrick Reynoldsnal. Hallottam már róla, szóval nem ismeretlen ez a név. De azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer az ő foglya leszek.
Egyik nap sétáltam az utcán este és egyszer csak megállt mellettem egy fekete autó, amiből kiszállt pár ember és rögtön nekem estek. Lefogtak. Én megpróbáltam kiszabadulni haraptam, rúgtam, kapálóztam meg minden de semmi. Az egyik embernek jól megharaptam a kezét, még vérzett is bele, a másikat meg jól ágyékon találtam, össze is görnyedt. De ez sem használt. Kiáltanom meg fölösleges lett volna, mert nem volt sehol senki, még csak egy lélek se.
Fejemre húztak valamit, beragasztották a szám és betuszkoltak az autóba. Borzalmas érzés fogott el. Fogalmam sincs mennyit mehettünk, amikor kirángattak. Az egyik megragadta a két lábam a másik meg a derekamnál emelt fel, hogy bevigyenek valahová. Igazából nem tudom, hogy ketten voltak-e vagy többen. Időm se volt gondolkodni vagy jobban megszámlálni a mozgásokat, hogy hányan lehetnek.
Mikor levették a fejemről azt az izét, Patrick Reynoldsal találtam szembe magam. Tudtam, hogy ő az, láttam már képeken. Egy kis jelét sem mutattam a félelemnek, mikor kérdezni próbált ösztönösen szembe köptem. Tőlem nem tud meg semmit és soha nem is fog. Akár mit csinálhatna velem, akkor sem fog semmit kiszedni.
Hogy miért mesélem ezt ilyen nyugodtan? Eddig még nem bántott, nem kínzott meg, semmi olyat nem csinált amitől én annyira beijednék. Fogalmam sincs, hogy miért, de nem is akarom tudni. Valamiért azt érzem nem bántana. Érdekes, hogy a jelenléte sem ijeszt meg, inkább valami furcsát érzek ha faggatni kezd vagy bejön a szobába. De erről nem szeretnék beszélni inkább.
A lényeg a lényeg most itt vagyok egy szobában, aminek rácsok vannak az ablakán. Elmenekülnöm szinte lehetetlen. Megpróbáltam. Nem mehetek sehová, nem hagyhatom el ezt a szobát. Tisztára olyan ez, mint egy börtön. Úgy érzem megfulladok.
Azt azért nem mondhatnám, hogy rosszul bánnak velem, mert nem teszik. Mégis bezártnak érzem magam, hisz be vagyok zárva tulajdonképpen. Igazi rémálom ez az egész.
Fogalmam sincs mit akarhat tőlem még ez a Patrick. Elmondtam neki, hogy nem beszélek semmiről. Nem értem miért tart még mindig fogva? Mi lesz ebből?