- Gyere be, fiam– szólított az apám, mire én kinyitottam az ajtót, és beléptem a szobába, melyben a koven legfontosabb tagjai tartózkodtak.
Egy asztalt ültek körbe, apám foglalta el a fő helyet, engem pedig magával szemben ültetett le. Nem fűlött túl sok kedvem ehhez a beszélgetéshez, főleg, hogy tudtam, miről lesz szó. Nem tetszett, kicsit sem tetszett, hogy úgy kezeltek, mintha én is csak egy bábu lettem volna a sakktáblájukon, nem pedig mint egy embert. De Grace ennél sokkalta rosszabb sorsra jutott – őt szörnyszülöttnek gondolták azért, amiért más volt. Amiért neki nem hétköznapi boszorkány erő jutott. Úgy gondolták, hogy ő egy szemét, amitől meg kellett szabadulniuk, és ő pontosan ezért menekült el. Én pedig képtelen voltam felfogni és elfogadni ezt a döntést. Ez a koven romlott volt úgy, ahogy volt, és én nem kértem belőle. Nem akartam tovább a tagja lenni, mégis úgy gondolták, hogy az én házasságom a kulcs a túléléshez. Szánalmas és undorító. Hánynom kellett tőlük.
Arcomról mindettől függetlenül sem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni, minden gondolatomat megtartottam magamnak, és kifejezéstelenül néztem apámra, arra várva, hogy mikor kezd végre bele ebbe az idióta beszélgetésbe. Minél előbb le szerettem volna tudni.
- Most, hogy mindannyian összegyűltünk itt, rá is térnék a tárgyra – kezdett végre bele apám, mire többen egyetértően bólogatni kezdtek. Mindenki sejtette, hogy miről lesz szó, ezért sem láttam értelmét annak, hogy megint végighallgassam az egészet. És persze én nem tehettem meg, hogy kihagyom ezt az ülést, pedig tényleg bepróbálkoztam vele. De, mint láthatjátok, nem jött össze, mivel itt voltam. – Mint mindannyian tudjátok, a koven fenntartása érdekében, egy erős házasságra van szükségünk. A fiamnak, Mavericknek megfelelő párra van szüksége – fejezte be a mondatot, mire én szemet forgatva dőltem hátra a székben.
Úgy ültem ott, mintha valami moziban lettem volna. Azt hallgattam órákon keresztül, ahogy potenciális jelölteket beszéltek meg. Felhoztak érveket és ellenérveket, de végül mindegyik nőt elvetették mondván, hogy nem megfelelőek a számomra. A legjobb az egészben pedig az volt, hogy az én véleményemet egyszer sem kérték ki. Nem számított, hogy én mit gondoltam, vagy mit akartam, nekem nem volt itt egyetlen szavam sem, hiába épp az én jövőmet tervezgették mindannyian olyan serényen.
Eleinte unott képet vágtam, és nem is igazán figyeltem arra, hogy a többiek mit beszélgettek. De miután már vagy a harmadik óra is eltelt, kezdett igazán elegem lenni, és ezt nem voltam rest a többiek tudtára is adni. Elég látványosan szenvedtem, egy tollat forgattam a kezemben, vagy épp ki-bekapcsolgattam azt, miközben arcomon szórakozott mosoly játszott. De senkinek sem tűnt fel, senki sem szólt rám, hogy maradjak végre nyugton, annyira bele voltak merülve abban, hogy a leendő feleségemet keressék.
Az óra mutatója ismét elhaladt a 12-es felett, ezáltal adva tudtunkra, hogy négy órája annak, hogy apám megnyitotta ezt a gyűlést. És ők még mindig nem találták meg a megfelelő jelöltet… Egyszerűen annyira röhejes volt az egész szituáció, hogy röhögni támadt kedvem. Már épp tényleg azon voltam, hogy szarok az egészre, és csak itt hagyom ezt a bolondok társaságát, amikor apám diadalittas hangon kiáltott fel.
- Ő tökéletes lesz! – Az arca elégedettségről árulkodott, és szemei örömtelien csillogtak, amit látva még jobban elkapott a rosszullét. – Fiam – fordult végre felém, én pedig unottan tekintettem az öregemre -, bemutatom neked a leendő feleségedet Anastasia Morrist. A képességei messze az átlagon felül vannak, a családja tisztességes...
- Nem fogom elvenni – közöltem ellenkezést nem tűrően, félbe szakítva ezzel az apám hosszú-hosszú monológját, amiben azt ecsetelte volna, miért volt ez a csaj a tökéletes. De engem egy kicsit sem érdekelt, és nem voltam hajlandó tovább tűrni azt, hogy ők mondják meg nekem, mit csináljak. Dugják fel maguknak a csajt a kovenjukkel együtt.
- Micsoda?! – Az egész társaság felháborodottan hördült fel a szavaim hallatán, még apám szája is tátva maradt, annyira meglepődött azon, hogy ilyet merészeltem tenni. Figyelmeztető pillantást kaptam a felmenőmtől, azt hitte, hogy képes lesz megtörni azzal, ha így néz rám, de én már rég nem az a kisfiú voltam, akinek hitt.
- Jól hallottátok. Leszarom ezt az egészet – feleltem továbbra is unott hangon. Az érdeklődésnek még csak a jelét se mutattam, amiből ők is láthatták, hogy marhára hidegen hagy, hogy mi lesz a kovennek a sorsa. Én már rég nem tartottam magam a tagjának, így ne is várják el tőlem, hogy én mentsem meg a seggüket.
- Új feleséget kell neked találnunk ahhoz, hogy a Koven továbbra is erős maradhasson! – csapott idegesen az apám asztalra, mire mindenki ijedten rezzent össze. Erőteljes, parancsoló hangját biztosan még a folyosó másik végén is lehetett hallani, de én ugyanolyan rezzenéstelenül ültem, mint azelőtt, hogy felszólalt.
Emlékszem, gyerekkoromban mennyire meg tudott félemlíteni pusztán a tekintetével, de ez már a múlté volt. Már nem volt képes befolyásolni engem, már nem hajlottam meg az akarata előtt. Tudtam, hogy mit akarok, azt meg még inkább, hogy mit nem. És amit ők akartak tőlem, az határozottan a nem kategóriába tartozott.
Percekig néztem farkasszemet apámmal, s végül én voltam az, aki megtört, és elpillantott. De nem azért, mert ő nyert volna, hanem azért, hogy felálljak, és végre kisétálhassak innen. Nem foglalkoztam azzal, hogy mit kiabált utánam, hogy úgy szidott, mintha nem is a saját fia lettem volna. Nem reagáltam rájuk semmit, csak hátat fordítottam, ám mielőtt véglegesen kiléptem volna az ajtón, még egyszer utoljára apámra néztem.
- Kapjátok be mindannyian – mutattam be nekik, majd meg sem várva a felháborodást a szavaim hallatán, elhagytam végre a helyiséget.
Úgy éreztem, mintha minden béklyómtól megszabadultam volna ezzel. Szabad voltam, végre úgy igazán, és nem érdekelt, hogy mit veszítettem azzal, hogy ezt tettem, az meg még annyira sem, hogy ezentúl apám addig lesz a nyomomban, amíg le nem vadászott engem. Azt sem bántam, ha örökre bujkálnom kellett – ezek a problémák mind annyira apróságnak tűntek csupán jelenleg a szememben, hogy még egy futó gondolatot sem érte meg rájuk pazarolni. Mert most egyetlen egy cél lebegett előttem, egy olyan cél, ami mindennél fontosabb volt: megtalálni Gracet, és tenni arról, hogy ne essen bántódása.
A koven ugyanis be akarta zárni őt, amiért már nem egy boszorkányt megölt, vagyis szívta el az erejüket. Veszélyesnek gondolták, pedig ő csak önmagát védte. De én is tudtam, hogy ha hagyom tovább szabad lábon garázdálkodni, akkor nemcsak hogy elkapják, de még magában is kárt a tesz a végén. Meg akartam őt védeni ettől, és ezért képes voltam bármit megtenni, még akár a végletekig is elmenni. Gyűlölhet érte, ahogy csak akar, nem számított, amíg életben volt.
Egyet se félj, Grace, megtalállak, és teszek arról, hogy ne essen bántódásod! A koven egy ujjal sem fog tudni hozzád érni, ezt megígérem.