Érezhetően más volt a légkör. Talán a bennük levő érzések is másak voltak. Vagy az is lehet, hogy mindannyian még inkább megszilárdították a lelküket, mintsem azt valaha gondolták volna. Hiszen… újra eljött az a pillanat, mikor elveszítettek valakit. De most nem egy, hanem egyszerre két vezetőt. Castiel jól emlékezett minden pillanatra; talán őt rémítette meg ez az egész a leginkább. Ő volt a legártatlanabb lelkületű ember a vezetők között. Összefonta maga előtt a karjait, ahogyan újra és újra lejátszódott előtte a jelenet. Őt védte… de miért? Miért őt? Sosem kérte meg rá, hogy mentse meg… sose.

Egyikük sem hitte, hogy vérengzésbe fog torkollani a küldetés. Zack Reedért indultak, abban a reményben, hogy a férfi még életben lehet valami csoda folytán, de amit cserébe kaptak, közel sem az volt, amire számítottak. Vagyis, mégis mit gondoltak? Zack besétál röhögve a ködfátyol mögül és tapsikolva közli, hogy jól megtréfálta a csapatot, s amúgy köszöni, él és virul? Nem. Vagy csak talán.
Néhány démonnal találták szemben magukat, s egy olyan varázskörben, ahol a mágiájuk egyszerűen elillant. Nem maradt más számukra, mint a puszta nyers erő és az eszük, plusz a kardjuk, aminek nem volt szinte hatása sem a démonokra. Ezek a szánalmas, mocskos kis szörnyek egyre inkább összezavarták a csapatot. Eleinte olyan volt, mintha egy helyre akarnák mind az öt vezetőt terelni, de nyilván mindannyian próbáltak küzdeni a démonok ellen. Aztán az egyik tekintete megvillant Castielre. A férfi azonnal kapcsolt, maga elé rántva a kardját, de a démon kicsapta a kezéből. A földre taszította Castielt. Mikor pedig a férfi felnézett a támadójára, már csak a vér fröccsent az arcára, a ruhájára, mindenére; méghozzá Hazel vére, aki azonnal mozdult és beállt a férfi elé, hogy védelmezze.
- Zack Reed szívélyes üdvözletét küldi, drága vezetőcskék – A démon suttogása csak Castielhez ért el, aki fel sem fogta a szavakat. A teste mozdult, hogy amint a mocsadék elhúzódik Hazeltől, ő elkaphassa a nőt. A már alig-alig élő nőt a karjaiba fogta, vele rogyott vissza a földre.
- Úristen, ne… ne csináld ezt, Hazel… hallod? Nyisd ki a szemed, nézz rám, lélegezz… kérlek! – Kétségbeesett. Hazel egyre laposabbakat pislogott, ám a többieknek nem volt ideje velük foglalkozni. Nem fogták még fel, mi történt, de a démonok támadása nem hagyott nekik időt rá.
- Sajnálom… mondd meg neki, hogy… sajnálom – Castiel értetlenül bámult rá és próbálta szólongatni, hogy mégis kinek és mit sajnál, de a nő szemei lecsukódtak és többé már nem kelt fel. Sírni lett volna kedve, de végül beszállt a csatába a többiekhez. Talán ekkor ért el arra a pontra, mikor rájött, hogy az élete tényleg nem egy tündérmese. A halál minduntalan ott van a levegőben.

Feszülten túrt a hajába, s csak akkor rezzent össze, mikor Larissa megérintette a vállát.
- Jól vagy? – A hangja és a mosolya is ugyanolyan szelíd volt. Castiel maga sem tudta, miért, de megnyugtatta a nő közelsége és hálás is volt neki.
- Én igen, de te…? – Aggódva fordult végül felé. Larissa nagyot nyelt és bólintani akart, de a szemeiben gyülekező könnycseppekkel ez nem lett volna összhangban. Így végül megrázta a fejét.
- Nem. Mégis hogy lennék? Hiába telt el 3 hónap… még mindig fáj. Zack halálát sem dolgoztam fel, most pedig Hazel és Isaac… - A hangja megremegett. Castiel végül magához húzta és a karjaiba zárva nyugtatta, már amennyire tudta.
Reagan ekkor lépett be a terembe, de nem egyedül, ugyanis nem rég kapták a hírt, hogy a kard új vezetőt választott. Legalábbis egy újat mindenképp és a férfi vállalta, hogy elmegy érte. Egy szőke hajú nővel tért vissza.
- Doyle, Blackwell… - Tekintetével azonnal a társait kereste. – Bemutatom nektek Amelia Morgenstern-t – Húzta maga mellé a nőt, aki igencsak képzett vadásznak tűnt és határozottnak, olyasfélének, akit az ember nem egy törékeny virágszálnak gondol.
- Sziasztok, hívjatok csak Amynek – Halványan rájuk mosolygott, kezet is fogott velük. Reagan útközben megosztotta vele, hogy két társukat nem rég veszítették el, de ennél többet nem tudott.
- Örülünk, hogy megjöttél. Vagyis keserédes ez nekünk, de mindig nyitottak vagyunk az újakra – Motyogta Larissa, kissé összefüggéstelenül talán, miután visszahúzta a kezét. Amy végül egy fejbiccentés után odébb sétált, hogy Castiellel is összeismerkedjen.
Reagan ezt követően Larissához lépett és megérintette finoman a karját. Látta a nőn, hogy nincs jól és kimondatlanul is tudta, mi a baj.
- Idővel jobb lesz majd? – Felpillantott a férfira, de Reagan ezúttal csak a fejét csóválta.
- Nem. Csak könnyebben viseled majd el Isaac hiányát… - Megölelte volna a nőt, de Amy hangja félbeszakította a mozdulatsort.

Isaac a lány karjaiban feküdt, csurom véresen. Fájdalmai voltak és mivel a mágiájukat elzárták, így semmivel nem tudtak segíteni rajta. A démonok bár nem háborgatták őket tovább, esélyük egyenlő volt a nullával Isaac megmentésére. Reszketett, a vérveszteségtől teljesen legyengült.
- Sajnálom, én… nem így… - A hangja remegett, mire Larissa csitítva az arcára simított.
- Semmi baj… minden rendben lesz – Hazudta. Mindenki tudta, hogy hazugság, de mégis kapaszkodtak a hiú reménybe.
- Nem volt hiba a… a csók… - Motyogta csak azért is, a lány tekintetét kutatva. Sajnálta, amiért úgy bánt a lánnyal. Sajnálta, hogy nem volt elég nyitott. Bánt mindent, amit nem tett meg. De késő volt. A halál torkában már mindegy volt, mit bán, nem igaz? Larissa szemeibe könnyek szöktek.
- Isaac… - Annyira hülyén érezte magát, miután a férfi elutasította, hogy legszívesebben elsüllyedt volna akkor szégyenében. Most pedig pontosan annyira örült a szavaknak, mint egy tinédzser kislány. A férfi arcára simított. – Ne beszélj, tartalékold az erődet, jó? Kitalálunk valamit… tarts ki! Utána… utána majd beszélünk a csókról… beszélünk mindenről, amiről eddig nem. Rendben? Tarts ki… kérlek… - Suttogta, miközben egyik kezével a sebre próbált szorítani.
- Igen… majd megbeszéljük… - Szintén ugyanolyan halkan válaszolt, de már fel sem nézett. Képtelen volt nyitva tartani a szemeit. A légzése egyre szaggatottabbá vált, egyre nehezebbé.
Reagan ott állt tőlük pár lépésre. Őket nézte, idegesen a hajába túrva, majd elpillantott Castielre, aki Hazelt tartotta a karjaiban és aki már meghalt. Hogy történhetett meg mindez?! Egy nap két vezető is… sosem gondolta, hogy ez a nap eljöhet. Mire visszapillantott Isaacre, a férfi már nem lélegzett, a szívverése is leállt véglegesen. Larissa sírni kezdett, de Reagan igyekezett megszilárdítani önmagát. Ezért… pontosan ezért zárta ki az érzelmeket az életéből.

- Isaac? Ismertem annak idején én is egy Isaacet… gyerekkoromban. De aztán… eltűnt – Jegyezte meg, majd azonnal a szájára is csapott. – Bocsánat, nem akartam hallgatózni.
Reagan összevonta a szemöldökét. Eszébe jutott a fotó, amit hónapokkal ezelőtt Isaac szobájában látott egy szőke kislányról és róla.
- Isaac Lestrange? – Kérdezte komolyan, Larissa pedig értetlenül meredt rá. Azonban Amy szemei meglepetten nyíltak tágra.
- Igen, de honnan tudod a nevét? – Reagant fürkészte értetlenül, mire a férfi nagyot sóhajtott és némileg a szemeit forgatta.
- Úgy tűnik, a kard nem véletlenül hozott téged ide. Az az Isaac halt meg, akit te ismertél – Félrenézett. Amynek ideje sem volt felfognia az információt, mert ezt követően Castiel lépett melléjük, akiben ekkor rémlettek fel először a démon elsuttogott szavai.
- Figyeljetek, beugrott valami… a démon szavai, miután megölte Hazelt – Larissára, majd Reaganra pillantott felváltva. – Zack él. Ő intézte ezt az egészet.
- Mégis mi az ördög folyik itt, emberek? – Csattant fel Amy, de mindenki túlságosan sokkban volt ahhoz, hogy válaszolni tudjanak.
Leginkább Reagan volt megkövülve. Zack él? Hogy a francba?
- Ez az egész… Minden az én… - Larissára, majd Castielre nézett, aztán egyszerűen kiviharzott a teremből. Mindez az ő hibája, ugye?

Az asztalnál kuporogtam a széken, miközben egy könyvet olvastam. Nem kötött le igazán, de igyekeztem minden tudást alaposan a fejembe vésni, hogy legalább az iskolában ne legyek senki célpontja. Főként ne a tanároké. Aláhúztam néhány lényeges sort, visszamondtam magamban, majd felpillantottam, el az ajtó felé. Késő este volt, talán már 10 óra is elmúlt. Nem szűrődött be fény a folyosóról, hiszen teljesen egyedül voltam. Apám rendszerint elment minden este a helyi kocsmába, hogy csont részegre igya magát, így hát… most sem volt ez másképp. De éreztem minden porcikámban, hogy lassan eljön az ideje annak, miszerint hazaér. Gyűlöltem a gondolatát is annak, hogy beszéljek vele, s akárhányszor megjelent… azt kívántam, bár láthatatlan lennék, vagy netán halott. Egy kisgyereknek vajon normális, ha efféle gondolatai vannak? A számba vettem a toll végét, ahogy töprengve néztem vissza a könyvre. Történelem. Az egyetlen tantárgy, ami valóban érdekelt. A sok régi história, katonák, fegyveresek, háborúk… mindig is lekötöttek ezek a témák. Belemerültem volna a következő anyagba, előreolvasva kicsit a könyvben, mikor odakintről zajt hallottam, méghozzá a bejárati ajtó csapódását. Francba. Apám hazaért. A gyomrom görcsbe rándult és minden porcikám remegni kezdett. Szaporán vettem a levegőt, ugyanakkor próbáltam lenyugtatni magam. De rettegtem tőle. Tudtam, hogy bántani fog, mint ahogy minden egyes este… minden egyes nap. Nem akartam, hogy újból ezt tegye. Nem. Még ha azt is tettem, amit… még ha nem is érdemlek többet ennél, én… nem… Magam elé kezdtem bámulni, majd a tollat idegesen az asztalra dobtam és felálltam. Sosem fordult meg a fejemben az, hogy megszökjek vagy eltűnjek, hisz volt, aki ide kötött. Egy lány. De… ebben a pillanatban más sem járt a fejemben, mint az, hogy eltűnjek innen. Gyávaság. Azonban nem akartam szenvedni többé. Hová is mehetnék? Hova?!
- Hol vagy, kölyök?! – Hallottam apám idegesítő, dohánytól rekedtes hangját, valamint azt, hogy minden létező mozdítható tárgynak nekimegy, ahogy közeledik a szobám felé. Valójában nem volt menekvés a számomra, hiszen pillanatokkal később az ajtóm kivágódott. A félfának támaszkodott az egyik kezével, míg másikban ott díszelgett egy olcsó, talán tablettás bor… Heh, legalább költene a minőségre.
- Mi van, gyilkos?! – Emelte meg az üveget, ahogy a tekintetét egyenesen rám szegezte. Nyeltem egy nagyot, majd tettem hátra néhány lépést. – Menekülni kívánsz, huh? Nem mintha lenne rá… bármiféle mód. – Nevetett jókedvűen, mintha csak valami viccet hallott volna, én pedig tovább remegtem. Az üveg… ha kiverném a kezéből és elfutnék mellette. Talán… talán lehet esélyem, ugye? Kortyolt az alkoholból, majd ki is itta a maradékot az üvegből. Üres lett. S ez csak egyet jelenthetett. – Na gyere csak ide, gyilkos… tudod, emlékeztetnem kell téged arra, amit tettél.
Figyeltem az apámat néhány pillanatig, remegve, aztán döntöttem: elindultam felé futva és igyekeztem meglökni őt az ágyam felé, hogy kijussak a szobából. A terv tökéletesnek tűnt, de azzal nem számoltam, hogy amint odaérek a közelébe, azzal a lendülettel vág fejbe az üveggel. Iszonyú éles fájdalom hasított a fejembe és estem össze. Az üveg eltört és néhány szilánk fel is sértett itt-ott. Néhány pillanatig képtelen voltam kinyitni a szemem, csak a fájdalomra tudtam gondolni. Lassan a fejemhez nyúltam, megérintve az ütés nyomát. Tapogattam, de csak még jobban fájt. Apám fölényeskedve nézett rám.
- Azt hitted, megléphetsz, te korcs? Az a sorsod, hogy minden átkozott nap bűnhődj anyád haláláért. Te utolsó kis parazita. Gyilkos. – Egyre idegesebben formálták ajkai a szavakat, majd közelebb lépve az oldalamba rúgott. Felnyögtem. Fájt. Tényleg ez az, amit… amit apámtól kaphatok? A fájdalom? Sírni kezdtem. Eddig visszafogtam a könnyeimet, de nem bírtam tovább. Ahogy visszahúztam a kezemet, láttam, hogy véres. Azonban nem tudtam sokáig törődni ezzel, mert apám a karomnál fogva rántott fel magához. A falnak vágott, majd elém lépett, megszorítva az államat, ezáltal kényszerítve arra, hogy ránézzek. Remegtem. Kiszolgáltatott voltam és… féltem. Nagyon. A könnyeim egyre inkább eláztatták az arcomat.
- Szánalmas kis poronty. Ez nem hozza vissza anyádat. – Üvöltötte szinte az arcomba, majd felpofozott. – Ezt érdemled, Isaac. Ezt. Mert miattad halt meg. Elvetted az életét… megkeserítetted ezzel az én életemet. Átkozott kölyök. Mi a francnak születtél meg?! – Újból megfogta az államat. Szavai pedig, mintha tőrként hatoltak volna a szívembe. Minden egyes mondattal egyre mélyebbre. Nem akartam megölni őt. Sosem ismertem édesanyámat, de sosem akartam, hogy miattam ő…
- Nem akartam… - Suttogtam halkan, vagyis, mondhatjuk úgyis, hogy sírva rebegtem. Azt hiszem, a világon nincs is annál borzasztóbb, mint mikor a saját szülőd fordul teljesen ellened. Én ebben éltem. A teljes kiszolgáltatottságban, terrorban. Megpróbáltam lefejteni magamról a kezét, de ezzel azt értem el, hogy újból fejbe vágott. Felszakadt a bal szememnél a bőr, a vér pedig lassan szivárogni kezdett a sebből. Abbahagytam az ellenkezést, átadva magam apám kínzásának. Hisz hiába próbáltam menekülni, hiába próbáltam bármit is… ő az erős. Mindig is ő fog győzni, ugye? Talán… talán jobb lenne, ha meghalnék.

Úgy gondoltam, megnyitom a saját kis "naplómat", melybe mindenfélét bele fogok pakolni. Kezdve gondolatokkal, "valódi" bejegyzésekkel, olykor hangulatfestő zenékkel, esetleg fotókkal. Mindenképpen az a cél, hogy engem, Isaacet egy fokkal jobban megismerje az, aki akarja. Hiszen... nem vagyok az a fajta, aki túl könnyen kiadja magát, s megnyílik, nem igaz? Nyomós indok kell rá, hogy beszélni kezdjek, de ez... ez a napló én vagyok. A titkaim, ha úgy tetszik.