Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd (pláne nem ilyen hamar) ott fogok állni egy mindent eldöntő életkereszteződés előtt és azon agyalni, hogy van e valami értelme egyáltalán az életemnek. Valaha egy kedves, életvidám nő voltam, aki imádta a pezsgést, azt ha zajlik körülötte az élet. Most pedig úgy érzem magam, mint egy a sötétben bujkáló árnyék. Amióta Justin és Faith meghaltak abban a tűzben ami a felemésztette az otthonunkat nem teljesen vagyok önmagam. Amikor pedig az erőm is elveszett, úgy éreztem végképp értelmetlenné vált az életem, de akkor a falka mellém állt és amennyire lehetséges volt azokban az időkben, összekalapáltak. Mindent összevetve a dühkezelési problémáimat leszámítva egészen emberinek mondható valaki lett belőlem. A dühkezelési gondjaimra pedig ott volt a segítség néhány rossz fiú személyében akiknek sikerült szétrúgnom a seggét és aminek köszönhetően elég jól megtanultam harcolni. Ami a falka szerint, a dühkezelési gondjaim és a harci kedvem miatt, nem túl jó párosítás, hiszen ha elgurul a gyógyszerem akkor elég nagy káoszt tudok létrehozni. Ami veszélyt jelent rájuk nézve, és ami mondjuk nem is akkora butaság, mint amilyennek először hangzott. Viszont azzal tisztában voltak, hogy Miriam a történtek ellenére is képes értelmet verni a fejembe, ugyanis mostanra már jobban kiismertek, mint amennyire én ismerem saját magamat. Hiszen ha reggelente belenézek a tükörben akkor egy egészen más valaki néz vissza rám, mint azelőtt. Odáig egy átlagos huszonéves boszorkány voltam, akinek volt munkája, egy boldog párkapcsolata, egy gyönyörű kislánya és egy csomó barátja. Valaki olyan voltam aki élvezte az életének minden pillanatát, de úgy tűnik a sorsnak más tervei voltak velem.
Így csöppentem bele egy olyan világban ahol szinte mindent a nulláról kell kezdenem és ahol jelenleg abban sem vagyok biztos, hogy helyesen tettem, hogy eljöttem New Orleans-ból. De még most is tisztán csengenek a fülemben a sógornőm szavai, amiket azelőtt vágott a fejemhez, hogy elhatározásra jutottam volna.
"Tudom, hogy nálad jobban senkinek nem hiányozhatnak. De akkor sem bujkálhatsz itt örökké. Vissza kell térned a valóságba, még akkor is ha piszkosul fáj. Tovább kell lépned! Nem azt mondom, hogy könnyű lesz, sőt pokoli nehéz lesz. De meg kell tenned. Miattuk és miattunk, de legfőképpen magad miatt."
Miriam mindig is értett a szavakhoz és amellett, hogy a sógornőm volt talán ez volt a másik indok amiért falka pont Őt küldte el hozzám. Aminek köszönhetően, most úton vagyok egy Mystic Falls nevű kisvárosba, ahol több a természetfeletti lakosság aránya mint az embereké.
De lemerném fogadni, hogy ebből egy szót sem értesz, úgyhogy jobb lesz, ha mindent a legelején kezdek és szép sorjában elmesélem, hogy hogyan is kötöttünk ki az iménti elmélkedésemnél.
A nevem Zoey Laurel Nightingale, és egy gyönyörű napsütötte októberi napon pillantottam meg először a napvilágot New Orleans, egyik szebb napokat is látott kórházában. A családom tagja egy már hosszú-hosszú múltra visszatekintő boszorkány kovennek ami a város Francia negyedében él, már az idők kezdete óta. Így tulajdonképpen beleszülettem egy igazán nagy és kissé zajos családba. Ahol a nővéremmel Ivy-val és sok más hozzánk hasonló boszorkánnyal éltünk, játszottunk és tanultuk ki a mágia minden fortélyát. Mindig többet és többet akartam tudni, mindenre kíváncsi voltam, mindet a legjobban akartam csinálni és talán emiatt a tudásszomj miatt döntöttem úgy, hogy ez nekem nem elég és a normál emberek tudására is szükségem van. Ezért is jelentkeztem egyetemre ahová felvettek és ahol először fordult fel fenekestől az életem.
Ahogy az első tanítási napomon beléptem az iskolába, rögtön tudtam, hogy jó helyen járok, az ott az én világom. Egy olyan hely ahol a lényem egy másik része is felszabadultan élheti a mindennapjait. Annyira magával ragadott a sok újdonság és érdekesség, hogy észre sem vettem milyen gyorsan elrepült az idő. Az első rezidensi évem alkalmával ismerkedtem meg Justin Millerrel aki akkoriban került át egy másik kórházból, mint sebész. Szinte rögtön megtaláltuk a közös hangot. Órákon át tudtunk beszélgetni akár a semmiről is és még az sem zavarta egyikünket sem, hogy még csak nem is egy fajhoz tartozunk. Ő vérfarkas én pedig boszorkány. Két külön világ, mégis olyannyira jól működtünk együtt, hogy szinte még alig múltam el 23 éves amikor feltette nekem a nagy kérdést és amire én gondolkodás nélkül igent mondtam. Onnantól pedig ha ez lehetséges, akkor még inkább elkezdett szaladni az idő.
Félévvel az eljegyzésünk után teherbe estem a kislányunkkal aki a mi kis csodánk volt. Két faj közt egy kiskapu aki reményt adhatott volna a világnak arra, hogy semmi sem lehetetlen ha eléggé akarjuk. Éppen ennek a fényében kapta a Faith Kaylee Miller nevet.
Az elején amennyire ellenünk volt mindenki, amikor a kicsi lány megérkezett, ugyan akkora vállszélességgel állt mellénk végül mindenki. Látták mennyire okos, kedves, önzetlen, segítőkész és gyönyörű. Senki nem kívánhatott volna magának jobb csöppsége, mint a férjem és én. Az életünk már-már tündérmese szerű volt és talán ekkor kellett volna megállítani az időt, mivel innentől minden csak rosszabb és sokkal sötétebb lett.
Éppen a soron következő házassági évfordulónkra készültem aznap. Már úton voltam hazafelé a munkából amikor valami megmagyarázhatatlan baljós érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy valami nem stimmel és az ilyen fajta megérzéseim sosem szoktak tévedni. Ezért is hajtottam haza olyan eszeveszettül, hogy az a csoda, hogy nem gázoltam el senkit sem. Már messziről látni lehetett a füstöt és egy kicsit közelebbről már a lángokat is amelyek vészjóslón nyaldosták az ég alját. A szívem egyre hevesebben vert és a gyomrom is fájdalmas görcsbe rándult amikor leállítottam az autót és rohanni kezdtem az otthonom irányába. Hatalmas tömeg állt kint az utcán és mindenki csak bámulta az óriás méretűre nőtt lángokat. Senki nem tett semmit és én sem tehettem, hiszen nem engedtek közelebb, hiába küzdöttem, hiába kiabáltam, hiába rúgtam, karmoltam és haraptam. Még az erőmet is bevetettem és úgy próbáltam megfékezni a lángokat, de mind hiába. A szemem láttára égett porig az otthonom, benne a családommal. Miközben én nem tudom, hogy a túlzott varázserő felhasználásnak, az átélt traumának vagy minek köszönhetően, de ájultan estem össze.
Amikor a kórházban magamhoz tértem, csak a fájdalomra emlékeztem és a veszteségre amelyet nem tudtam, nem akartam elfogadni. Összetörtem és abban sem voltam biztos, hogy képes leszek e újra élni ezek után, de Miriam és az egész falka egy emberként ott álltak mellettem. A kovenem, a régi családom viszont nem voltak sehol. Cserbenhagytak, kitagadtak, miután rájöttek, hogy elvesztettem az erőmet. Mondván, hogy az Ősök akarják így. Nem akarják, hogy közöm legyen a város boszorkányaihoz ezért vették el az erőmet. Ők pedig nem szegülhetnek ellen az akaratuknak. Azt hittem, hogy belehalok annyira fájt amit mondtak. Megtagadott a saját fajtám, akkor mégis mihez kezdhetem volna az erőm nélkül? Hová mehettem volna amikor már otthonom sem volt? A válasz ott volt az orrom előtt és én mégsem láttam meg az utolsó pillanatig. Addig ameddig a Félhold falka fel nem karolt és új otthont nem adott nekem.
Azóta már eltelt kicsivel több mint másfél év és mostanra eljutottam arra szintre, hogy kezdem magam összeszedni. Újra létezik más is az életemben az önsajnálaton és a folyamatos küzdelmen kívül. Újra felveszem a kesztyűt, hiszen újra ringbe akarok szállni a sorsommal szemben. Ehhez pedig nagy segítségemre van a Miriam, akire mindig számíthattam. Ő végig mellettem állt és átsegített a nehéz időkön, amiért nem lehetek neki eléggé hálás. Ő volt az is aki először mesélt nekem arról a helyről ahol vérfarkasok, boszorkányok és vámpírok egy fedél alatt élnek békében.
A Salvatore Boarding School -ról ami első hallásra egészen bizarrul és hihetetlenül hangzik. De mégis igaz és a dolgok jelenlegi állása szerint hamarosan én is ott fogom tölteni a mindennapjaimat, mint az iskola újdonsült nevelője és iskolaorvosa. Már ha így hívják pontosan a betöltendő pozíciómat.
Amikor jelentkeztem fogalmam sem volt, hogy egész pontosan mibe is mászok bele. De amikor eljöttem a felvételi megbeszélésre, azért már volt némi sejtésem. Az egyszer biztos, hogy itt nem fogok unatkozni, már csak amiatt sem ahogy a diákokat elnéztem. Mindig keresnek maguknak valakit akibe beleköthetnek és ezzel nincs is igazán probléma, hiszen fiatalok és a hormonjaik mellett még a létezésük súlyával is meg kell küzdeniük, ami valljuk be nem egy egyszerű feladat. De ennek ellenére itt próbálják őket féken tartani ami mindent egybevetve egész jól megy az ittenieknek. Na és ha már a diákoknál tarunk, akkor nem hagyhattam azt a tényt sem figyelmen kívül, hogy Hope Mikaelson a világ egyetlen Tribrid-je is ebbe az intézménybe jár. Ami végső sorom mindig arra fog emlékeztetni, hogy honnan is jöttem.
Annak idején a New Orleans boszorkányai sok olyan dolgot tettek a családjával amivel személy szerint nem értettem egyet és éppen ezért is próbáltam amennyire lehet távol maradni a dolgaiktól olyankor. Sokszor mégis bűnösnek éreztem magam a tetteik miatt, amit most talán valamennyire megpróbálhatok jóvátenni azzal, ha szem előtt tarom Őt. De elsősorban mégis az a legfontosabb és egyben legnagyobb feladatom, hogy amennyire csak lehet rendbe tegyem a saját életemet és a tőlem telhető legtöbbet megtegyek az iskola tanulóiért.