Az emberi halandóság szórakoztató. Olyan törékeny és egyszerű, hogy bármi képes lenne elpusztítani és mégis néhányan azzal töltik véges idejüket, hogy azokkal a kegyetlen rossz szagú italokkal oltsák a szomjukat. Meghúzódva figyelem a végtelen szánalmat és szinte már unatkozok, mert a mai kiválasztott áldozatom még mindig nem tette tiszteletét. Az Úrnő - Katherine - ide kéretett, nekem pedig nem volt sok választásom, mint alázatosan engedelmeskedni parancsának. Nem vagyok oda érte, de az életemért, amit kaptam, azért igen és tudom, hogy ő képes lenne kegyetlenül elvenni ezt tőlem. Sóhajtok egyet, kósza barna tincsem pedig ennek hatására libben egyet és hull vissza eredeti pozitúrájába. Még mindig tanácstalan vagyok miképp tüntessem el végre a föld színéről a csipet-csapatot, és ez megőrjíti az amúgy is csapongó gondolatomat. Mintha csak kattogna és jelezne, hogy tedd a dolgod, mielőtt kifutsz az időből és tehetetlen vagy, mert be vagy zárva a saját fejedbe. Azt hiszem valahol félúton egy kissé őrületbe is kergettem magamat, de különösen élvezem ezt. Legalább féken tart és nem tántorít el a céljaimtól. Egyébként is, talán most sikerül a közelébe férkőznöm bosszúm legfontosabb főszereplőjének, Stefannak. Mennyire szeretném megcirógatni karmaimmal a nyakát és a szemeibe nézve elvenni tőle mindent. Tagadhatatlanul mosolyra húzódnak ajkaim a helyiség félhomályában és fészkelődök egy sort a helyemen. Bárcsak a helyzet más lenne. Talán még kedvelnem is őt a leleményességéért, sőt a régi énem az is lehet, hogy beleesett volna. Szegény én, szegény ő. Szerencsére ezt soha nem kell megtudnunk, hiszen amit tőlem kaphat, abban nem lesz semmi gyönyörű és emlékezetes. Már ami az ő részét illeti, mert nekem élmény lesz végre beteljesíteni vágyamat. Mintha rég nem létező szívem újra megtelne reménnyel, hogy tényleg van értelme találkozni egy-két alakkal.
Körültekintek, a helyiség csendjét pedig férfiak nevetése és üvegpoharak csapódása töri meg, melyek hol az asztal lapján, hol pedig a falhoz repülve végzik. Attól függ milyen a társaság. Aztán verekednek egy sort, majd visszaülnek, hogy újra jót sztorizgassanak. Szívesen pazarolnám az erőmet rájuk, de gyűjtenem kell a legfontosabbakra. Ők pedig, akik itt fulladnak bele a semmittevésbe annyira jelentéktelenek, hogy szinte a létezésüket is kár lenne feleleveníteni. Nem úgy, mint az én jóképű démonomét, Kait, akivel egyfajta szeret-nem szeret kapcsolatban élünk, jóllehet elég egyirányú az egész. Teljesen összetör az érdektelensége, ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy nehéz eset. Talán pont ennek okán figyeltem fel rá. Kedvelem az összetetteket, hiszen van bennük spiritusz rendesen. Megeshet a világba vetett hitemnek annyi és a bizalmamból egy csepp sem csörgedezik állandóan felpezsdült ereimben, de néha még én is reménytelivé válok, ha Ő rá gondolok vagy arra, miképpen kerülök egyre és egyre közelebb a célomhoz. Megtapasztalván az érem mindkét oldalát, - ahogy a világod csak akörül forog, hogy bebizonyítsd mások ártatlanságát, holott egy szemernyi sincsen bennük, míg másrészről pont ezek okán megvetni őket és hagyni belefulladni az önsajnálatba -, rájöttem, hogy mire kell leginkább összpontosítanom. Határozottan állítom, hogy az érem kegyetlenebb fele hosszútávon kellemesebbnek hat.
Az ajtó percek leforgásával később nyílik, az ismerős vonások pedig most valóságként tárulnak elém. Ami egyszer szóbeszéd volt, mostanra élő és lélegző valóját fedi fel előttem, titokban várva rám és a terveimre, amiket együtt vészelünk majd át. Kezem utat tör tincseim összessége között és előbújok eddig kényelmet nyújtó helyemről. Egyik lábamról a másikra helyezem egyensúlyomat és kecses, egyben vadakat megszégyenítő léptekkel cserkészem be áldozatomat. Indulhat a móka!