Az ember életében egyszer eljön a totális mélypont, mikor úgy érezzük ennél rosszabb már nem lehet. Az életünk romba dőlt és nem tehetünk ellene, ilyenkor kell a leginkább küzdeni, mert ha hagyjuk elfajulni a dolgokat, sosem kelünk ki a gödörből és elveszünk annak mélységében. Ekkor eldől ki az igazán erős, kit tanított meg az élet harcolni, küzdeni valami szebb jövőért. A gyengék elbuknak, az erősek felállnak és mintha mi sem történt volna, tovább állnak. Így cselekedtem jó magam is, mikor úgy éreztem, ennél rosszabb már nem lehet – de, lehet – és vettem egy mély levegőt, hogy kitartson, míg felkelek. Félreértés ne essék, nem voltam sosem erős, mindig mások árnyékában éltem és féltem, hogy a szörnyűségek az életemben elnyomnak majd. De tovább kellett lépnem, felkelni a rémálomból és újrakezdeni. Nem magamért, hanem a fiamért, és a barátaimért, valami szebbért cserébe.
Alig lehettem tizenhét esztendős, mikor az egyik éjjelre szervezett iskolai rendezvényen szembekerültem vele. Életem nagy szerelme volt. Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy hívják. Tulajdonképpen semmit sem tudtam, egy naiv serdülő voltam, aki élni szeretett volna. De képtelen vagyok belegondolni, hogy újrakezdenék mindent, mert nem bántam meg semmit, a legszebb amit kaphattam, két gyönyörű szempár, aki anyának hív. Szokványos történetnek indult ugyanis az enyém, de valahol félúton félre siklott. Egészen addig csukott szemekkel jártam a világomat, míg a barátom rám nem támadott. Ekkor már várandós voltam és egyszerűen képtelenségnek tartottam, hogy ellenkezzem. Féltem, ha megteszem, az a csöppség a hasamban életét vesztheti. Rettegtem, hogy majd a gyermekem apja végez velem és gyermekünkkel is, de valamilyen csoda folytán a suli strébere jókor volt, jó helyen. Talán megrémült, hogy kiderül a titka, vagy csak az idegen láttán feleszmélt, mit is művel. Talán a srác miatt, talán magam miatt is, de megúsztam, túléltem a túlélhetetlent. Mindezek után pedig felhagytam addigi életemmel és elhagytam Mystic Falls-t, hátrahagyva mindent ami vagy aki addig voltam, vagy lehettem volna.
Jelenleg is azon fáradozom, hogy újrakezdjem az életemet és kijavítsam eddigi hibáimat. Már nem úgy nézek a sötétbe mint egy naiv kislány. Úgy hallom a neszeket, hogy egy perc sem telik el anélkül, hogy ne gondolnék a szörnyekre, mik a fák takarásában lapulnak. Óvatos lettem és erősebb és saját bevallásom szerint remek anya is. Pár éve már befejeztem az iskolai éveimet is és jelenleg óvónőként próbálom megállni a helyemet. Ami pedig eztán lesz, legyen a jövő titka, mert félek ha megtudnám, nem tudnám lehunyni szemeimet s álomra hajtani fejemet.