– Tetszik ez a vonal itt és itt – Meleg kezek tapadnak a nő arcához. Egy-egy kéz mindkét irányból. A kis pimasz – halandó létére – felbátorodott. Charriet valahol elismeréssel tölti el a közeledés, hiszen ő maga is tehet James fokozatosan növekvő szemtelenségéről. Felbuzdította, ingerelte, megkedveltette magát. Engedett a mélyen gyökerező érzelmeinek, már ami benne maradt az évtizedek, századok során.
- Ne felejtsd el miért vagyunk itt. – Enyhén rádorgált negédesen hangon. – Most bizonyítanod kell. – Ez a Te játékod, hát ne is felejtsd el.
- Tudom, hisz… - Megígértem. Hiszékeny, szegény pára. Egy bíztató mosoly terült el az arcán, miközben James sebhelyeire koncentrált. Valamit keresni kezdett rajta, hogy testvére nem –e ütötte bele orrát a kapcsolatába. Mindig egymás játékára fájt a foguk, így hát most miért is lenne ez másképp. Charnette évekkel ezelőtt lestoppolta James–t, de ez nem jelentette Alaric eltántorodását az ügytől. Az volt a terv, hogy felhasználják bizniszük kapcsán – mint egyfajta csaléteket, ám a szőkeség máshogyan határozott. Tudta, hogy megteheti, amíg bátyja szeszélyes hangulatát irányítani tudja. Jobban mondván; míg enged húga vágyainak.
- Csak add önmagad. Legyél belevaló! – Folytatta a srác bíztatását, miközben szórakozottan hajtogatta az előtte lévő nyakkendőt. Általában úgy gondolta, hogy őt illeti meg ezek a kényelmi jogok, hogy mindenki arra szolgáltatott, hogy a valaga alá toljon mindent. Kiérdemelte, nemde? Különben semmit sem ért volna az a meg annyi szenvedés, amit kapott. Amit nem mutatott a külvilág felé, s valójában még magának sem volt hajlandó beismerni.
A gardróbjához igyekezett, hogy végre ő is elkészülődhessen a találkozóra. Alaposan meg lett szervezve a két család részére, Charnette úgy számolt, hogy semmi hiba sem csúszhat be a szerkezetbe. Mindent leellenőrzött, mindenre odafigyelt. Kiváló munkát végzett, amire majd a szülei is büszkék lehetnek. James kikupálódott. Készen állt a feladatra.
- Tudod lehet nem egyértelmű, de kedvellek és ebből kifolyólag aggódom érted. – A kölyök utánament és ott lihegett a nyakában. Char szigorúan pillantott fel guggoló pozíciójából, megpróbálta minél hatásosabban megkerülni a majdhogynem kibukó igazi érzéseit.
- Nem kell. Ezt már megbeszéltük. Minden rendben. Ne légy csacsi! Megkapom amit akarok. Mindig. – Egy bólintással megtoldotta mondandóját, s ezzel le is zárta a témát. Nem igazán volt kedve holmi emberi affektív ömlengéshez. Ám rövidesen háta mögül valami krákogást hallott, furcsa, fulladozó hangokat. A nő először nem mutatott semmi egyebet, azt hitte valami vagy inkább valaki rossz tréfát próbál meg vele űzni. De ahogyan hátranézett és szembesült új kedvence állapotával; a meglepetéstől földbe gyökereztek a lábai és értetlenül nézett folyton folyvást hátrafelé. Már nem élt. Viszonylag gyors volt. Valaki nem akarta, hogy sikereket érjen el és ez rettentő módon bosszantani kezdte amellett, hogy valami sajnálathoz hasonló érzés jött fel benne.
Percek múltán egy név rajzolódott ki a fejében. Az Ő szeszélyes bátyja mégis belerongált, gyakorlatilag szétszedte Char játékát.
- Most ki is a féltékeny, kedves Rick?