Fülemnek édes muzsika az a morgás, amelyben a kéj apró örvényeit vélem felfedni, amikor felszólít, hogy fejezzem be a rejtőzködő életmódot és mutassam magam. Aprócska kuncogás közepette öltöm fel róka alakját magamra, amikor kimondja nevemet és tudtomra adja nem vevő a királyi köntösre. Pedig varázsoltam volna neki még tiarát is, jól illett volna ében fürtjei közé. Eltudnám képzelni Ő Halálosságát az oldalamon, mint királynő, kivel felfalhatjuk a világot. Ujjai érintése, a simogatás amellyel fejemet érinti, jól eső, már-már leplezetlen kéjes morgást vált ki belőlem. Ördög a tanúm rá, hogy mennyire dörgölődznék hozzá, hogy körülfonnám. De ajaj, van egy kis afférunk. Az iménti incidens azzal a boszival. Amikor észleltem lelkének rezdüléseit felfalni készültem éppen, erre betoppant két róka.
- Szégyen, szégyen! - tettetett bosszúsággal ökölbe szorítom jobbomat. - Egy démon épp hódolni készül a legszebbnek, s máris mérget emlegetnek. Sakura, Pokolnak Izzó Szirma, az Őrzők legkiválóbbja, hát mikor próbáltam én mérget csepegtetni elmédbe? Próbáltalak én téged, valaha, olcsó trükkökkel palira venni? - ha őszintén akarnék válaszolni a saját kérdésemre, akkor éppen ebben a pillanatban. De, történetesen nem magamat kérdezem és korábban soha, egyetlen alkalommal se környékeztem meg a rókák egyetlen tagját sem. Most sem azért járok egynek a nyomában, hogy lakmározni próbáljak belőle.

Első kérdésére, már a falnak támaszkodva válaszolok, miközben megigazítom a nem létező szemüvegemet is. Tulajdonképpen csak abból következtettem rá, hogy eléggé el volt mélyülve saját gondolataiban ahhoz, hogy az utolsó pillanatokban eszméljen rá, hogy a nyomában járok. Sőt! Testvéréről ugyan nem tudok nyilatkozni, lehet, csak magára hagyta kicsit a vén tébolyulttal Sakurát, de már akkor figyeltem őket, amikor szórakozni kezdtek a boszorka lelkével. S az aranyló, mézédes méreg csepegtetése, továbbra sem marad el.
- Kecses lépteid nem kerülhették el figyelmemet, ahogyan az sem, hogy elmélyültél gondolataidban. Indra legszörnyűbb vihara sem tudta volna azt a finom rezdülést palástolni, amely átjárt, mikor tudatában lettél, hogy követlek. Mikor is kerestél utoljára? Mindezekből kiindulva, bolond lennék, ha nem tudnám összerakni, hogy nem arra készültél, hogy megoszd velem a téged őrlő malom lisztjét, ha úgy tetszik, a gondolataid. Ha tévednék ... nos, megengedem, hogy fülem vakargatása közben, megoszd velem gondolataid. - csábos kacsintással és szemeim kecses alakján való legeltetésével toldom meg utolsó mondatom. Ohh, igen, mégis elárultam neki, hogy settenkedtem utána, követtem és lestem minden lépését. De hát melyik démonnak ne lenne sajátja eme viselkedés?

Második kérdésére egyet előrelépek irányába és kezeimet széttárom, miközben elsőnek csak széles vigyor ül arcomra, majd tébolyult kuncogást hallatok. - Haha, HAHAHA, HAhahahaha! - semmi ellenséges mozdulatot nem teszek, sem pedig olyasmit, ami azt a félreértést eredményezné, hogy bántani akarnám. Jelentőségteljesen rápillantok, egyenesen bele a szemeibe. A következő pillanatban saját tengelyem körül fordulok meg és változok a szeme előtt tükörré. Saját magát láthatja benne. Majd én lépek a tükörképe mögé, lassú mozdulattal húzom le, bal válláról ruhájának pántját és illetem bőrét szenvedélyes csókkal. Az illúzió Sakura dorombolva hajtja fejét oldalra, hogy ajkammal kényelmesebben szánthassam illatos bőrét. Halkan, elégedetten sóhajt, lehunyt szemekkel élvezi azt, mi történik. Tükörképe felpillant, egyenesen Sakura szemeibe és fejében hallhatja saját gondolatait: te is ezt akarod, pontosan ezt, valld be! Tulajdonképpen nem a saját gondolatai, csak amit annak vél hallani, elvégre illúzió. Szólni sincs ideje és a tükör szertefoszlik. Ismét én állok előtte, de megtoldom egy kis csavarral.
- A minap, két róka megzavarta a vadászatomat. Az egyikük elcsavarta az orromat illatával és közreműködött a vacsorám távozásához. Különös késztetést éreztem, hogy idáig kövessem. S most itt vagyok, az új hold égisze alatt, a csillagtalan éjszaka közepén. Kérdés még, hogy mit keresek itt, hol a kóbor lélek sem jár? Állítólag a jövőbe látsz. Hogyan végződik találkozásunk?

Indra éjsötét, kopár földjén az egyetlen komoly hiba, amit elkövethet egy lélek, ha a látására akar hagyatkozni. Sok démont is viszolygás kerülgeti, ha arra gondol, hogy eme szentségtelen birodalom földjét kell tapodnia. Pedig jó környék. Mindig találni valamit, ami kíváncsiságra adhat okot. Az esetek többségében, a nagyon szép és békés dolgok, halálos veszélyt jelentenek. Már persze attól függ, hogy mi számít halálosnak a pokolban. A királynő vánkosa hmmm, na az halálos. Egy romos épület, üszkös elkorhadt maradványai, már kevésbé. Apropó hangok. Nem kellett sokat fülelnem a sötétben, hogy kiszúrjam annak a felszíni léleknek a kétségbeesett vergődését. Jómagam, aki megtanult tájékozódni eme ében világban, könnyen kiszúrtam, nem csak jelenlétét, de azt is, hogy valakik összefutottak vele. Sírás, jajveszékelés, kínok, fájdalom és rémület. Ezeknek mind finom hullámai vannak, a démonnak, csak rá kell jönnie, hogy mire figyeljen és a lelkek apró rezdülései is fáklyafényként világítanak számára. nem tagadom, hogy így cserkészem be áldozataimat, akikkel aztán elszórakozom egy kicsit. Tisztes távolból figyeltem a két rókát, amint elszórakoznak a betolakodó lélekkel majd hagyják, hogy távozzon szabadon. Micsoda pazarlás, micsoda felelőtlenség. Nem különösebben aggódom, hogy megérzik jelenlétem, elvégre a pokolban vagyunk, nap mint nap, évről évre találkozhatnak megannyi fajtársammal. A két róka közül az egyik hamar megy a dolgára, a másik viszont még a közelben téblábol, láthatóan céltalanul. Bár a fene se tudhatja, elvégre a pokol őrzői soha semmit sem csinálnak véletlenül. Bolond lennék bármi olyasmivel próbálkozni, ami ártó szándéknak minősülne a rókák egyike felé. Tény, hogy őrült vagyok, de nem hülye. Viszont ... cuki rókuci, hát nem vetted észre mily édesen illatozol attól az élő lélektől? Hozzá simultál? Úgy vezeted orromat, mint világítótorony egy hajót a viharos éjben.

Egy kastély sötét, ódon romjainál érem be. nem valószínű, hogy különösebben be kellene mutatkoznom neki, ahogyan mi démonok ismerjük a rókák mindegyikét névről, úgy ők maguk is ismerhetnek bennünket. Bársonytapintású halotti lepelként lengem körbe, ahogy előszivárgok a rom egyik falának repedéséből. Démoni alakváltás semmi több, de a körbe lengéssel nem titkolt szándékom van, hogy az édes illatot, mely ki tudja, hogy magáé a léleké vagy eme különös róka lény nektárgyanús parfümje, mélyen magamba szívjam. Határozottan kellemesebb társaság, mint bármely fajtársam.

Ahogyan én ismerem őt, úgy ő is ismer névről. Tudja jól, hogy a vénséges tébolyult, Esotephres, a Pokol Veszett Kutyája vagyok. Elvégre ők már akkor is léteztek, mikor engem Arcadius, Indrában való bolyongásra ítélt. A démonok többsége viszolyog tőlem, elvégre szilánkokra hullott elmém, még a pokolban sem állt össze, annyira sem, mint bármelyiküké. Ha nem rivall rám vagy utasít határozottan, hogy öltsek rendes alakot, hát bíborvörös királyi palástként borulok vállaira s illúzió tükröt jelenítek meg előtte, melyben láthatja magát. Amennyiben szól, hogy ne játszadozzak vele, úgy rendes alakot öltök, bár a játszadozást nem tudom kihagyni s róka alakjában tűnök föl, annyi különbséggel, hogy nekem lángnyelvekből áll a kilenc farkam. Üdvözlő szavaim, azonban mindkét esetben ugyan azok.

- Üdv néked Sakura, a rókák legszebbike! Indrai sétám közben, óvhatatlanul is feltűnt, hogy szebb vagy, mint a múlt évezredben valaha. Ez a mostani dresszed, valami szenzációs. - pimaszság? Határozottan. Szemtelenség? Bizonyítottan. Mégis ki más volna annyira merész, hogy jól érzékelhetően vizslasson egy pokolrókát? Nyilvánvalóan ÉN! Még az se izgat különösebben, hogy van-e hangulata hozzám. Ha bosszantónak talál, majd elhesseget, addig is; köszönöm szépen én kiválóan érzem magam.
- Nehezen tudnám titkolni, hogy mindnyájatok közül, téged csodállak a leginkább. - tudom, egy gusztustalan, hízelgő állat vagyok. Rajtakaptak, elfogtak, beismerem: Én, pont így imádom magam. Démoni becsület szavamra, semmi olyat nem akarok tenni, amit az édes Sakura ne kívánna tőlem. Mielőtt azonban a róka rájön, hogy egy folyamatban lévő zaklatás alanya, némi sercegés és füstölgést követően, tőle alig pár méterre öltök alakot. Remélem nem tud gondolatot olvasni, mert akkor most komoly bajban lennék. Bár, az is előfordulhat, hogy megragad a galléromnál fogva, a szemembe néz és édes, bársonyos hangján azt búgja: Tégy magadévá te mocskos állat!

A gondolatmenetet végül felfüggesztem, mert ha történetesen kitudná olvasni a gondolataimat, egy nagyon sikamlós mese főszereplőjeként találná magát. Határozottan kevesebb ruhában.
- Látom kevésbé vevő társaságomra, úgy tűnik, mintha nyomasztaná valami. - mondom és kényelmesen, hátamat a falnak vetem, mintha egy fizetett pszichológus lennék. Igen, ez már egy határozottan másik Esotephres, bár továbbra sem vagyok épelméjűbb, legfeljebb óvatosabb, ami a róka felé tanúsított viselkedésemet illeti.