"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Szöget ver a fejemben a gondolat, hogy miért is nem húzom el a csíkot most, mikor még van rá lehetőségem. Tényleg, vajon miért nem? Én sem gondolhatom ugyanis teljesen komolyan, hogy majd pont egy, a hét legnagyobb démon közül a pártfogásába vesz. Miért is tenné? Nem hülye. Sem ő, sem pedig a másik hat. Sóhajtok egy nagyobbat. A „kölyök” szó hallatán megrezzen egy arcizmom. Bosszúsan villantom rá a tekintetemet, majd csettintek a nyelvemmel. - Ne nevezz kölyöknek. Lealacsonyító. – A szemeit fürkészem, mi több, egy hosszabb pillanatra egybefonódik a tekintetünk. - Ahogy mondtam: halott. Néhány éve megölték. – Nem nagyon érdekel, hogy mi volt, habár tudom a részleteket, mégsem kívánok róla beszélni. Nem azért vagyok itt, hogy a múltról fecsegjek feleslegesen, hanem azért, hogy kiszabadítva őt egy szövetségest szerezzek. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Lehet, hogy ha kiszabadítom, újra el akar majd égetni a pokol tüzén. Vajon ő képes rá egyáltalán? - Új uralkodó van. Egy királynő. – A szemeimet forgatom látványosan. Ebből könnyen rájöhet, hogy nem a szívem csücske az a nő. S bár ő nem ismeri, de remélem, neki sem lesz a kedvence az a nő. – Ne akard megismerni. – Egészítem ki a mondandómat, ahogy elkezd záporozni a kérdéseivel. Hátradőlök némileg, a kezeimet a térdeimre simítva veszek mély levegőt. - Mou. Komolyan az érdekel, ki az új királynő? Miért nem az foglalkoztat, hogy én ki vagyok és miért kutattam át érted az egész poklot? – Fakadok ki végül, pontosan akkor, mikor ő is felteszi a kérdést. Igen, végre témánál vagyunk. Elmosolyodok. – Tulajdonképpen azért vagyok itt, hogy eltépjem a láncaidat és szabaddá tegyelek. – Felállok és egészen a rácsokig sétálok. Ha végül ártani is akarna nekem, úgysem tudna véglegesen megölni. Ezt pedig megkockáztathatom, nem? Végigsimítok az egyik rácson a mutatóujjammal. – Gondolom a mágiád is alszik, amióta itt vagy. Ha nem így lenne, már rég kiástad volna magad innen. – Töprengek hangosan, majd leülök a rácsok elé. Szó szerint csak néhány centi és néhány vasdarab választ el minket egymástól. – Tudom, egy kölyök vagyok sokak szemében, úgy tűnik, a te szemedben is, de azt akarom, hogy az én oldalamon állj, ha kitör a háború. – Komolyan nézek rá, a szemeit figyelem. Tudni akarom, hogy lehet-e ebből bármi. Belőlünk. Solrilon pártatlan akar maradni, nekem viszont szükségem van egy igazi, erős szövetségesre, aki mellett a győzelem is garantált. A többi démon csak ül a babérjain, miközben a királynő kénye-kedve szerint igazgatja a poklot, de ez pazarlás. Katherine nem való ide. – Persze, mondhatsz nemet is. – Megjátszott csalódottsággal nézek félre. Nyilván nem kell kifejtenem neki, hogy ha nemet mond, akkor nem áll módomban kiszedni innét.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Kedd Ápr. 28, 2020 7:29 pm
To: Thersez
Az íriszeimmel szívesen ropogósra perzselném azt az édes kis cicuskát, aki nem mellesleg.. úgy bájolog ott, mint egyféle cukorfalatka az emberek társaságában, viszont a realitás talajára térve át; ez maga a Pokol és itt senki sem kegyes senkivel szemben. Bár, ami a legjobban zavar ebben az egészben, miszerint ő maga Arcadius és mégis képes úgy tenni, mintha minderre nem jönnék rá egyetlen momentum kapcsán. Elég csupán csak arra gondolni, miként az égvilágon senki más nem tud eme helyről és erre tessék; idejön egy kisállatként, mint valami... Ez kész borzalom! Tehát, ami azt illeti, lássuk be; egyszerűen gyűlölöm őt és egyúttal azt is, amit velem tett. Így ez a kis grillezős-szemparti igazán semmi ahhoz képest, amit az évek százai alatt el kellett viselnem, mert Ő, mint könyörületes uralkodó; örömmel vetett e átokverte kelepcébe. De őszintén szólva... igazából fogalmam sincs róla, miszerint mi a fenéért vette fel egy macska alakját, ugyanis ez annyira... annyira közhelyes és kellőként nem illik hozzá. Ekként adódik az a kérdés, hogyha eddig mindig a saját alakjában jött ide, akkor mostan miért jelent volna meg másként? Azt hiszem; kezdek paranoiás függőjévé válni az esetnek... Mert, ha ez itt nem Cade, akkor egyáltalán ki a fene? Ha meg Ő maga az, akkor miért egy szőrpamacs alakját viseli magán? Oké, azt hiszem ezt a gondolatmenetet, nos... eléggé gyorsan zárjuk le és lépjünk rögvest tovább afelé, miként... most komolyan egy macskára összpontosítsak?! Egy randomszerű házi kedvencre, aki lazán behízelgi magát bárki ölecskéjébe? Határozottan szánalmas e látvány, miszerint idáig képes volt valaki eljutni.. Finoman oldalra döntöm a fejemet, amíg egyetlen pillanatra sem veszem le róla a tekintetemet. Merően érdekesnek tartom ezt a létformai felvételt, hisz' egyszerre megkérdőjelezhető, s egyben mégis őrültségnek vélhető. A fejem felett lévő vízszintes vasban kapaszkodom meg az ujjaimmal, miközben hetyke testtartás keretébe zárva; figyelem az ifjú macsekot. Enyhe meglepettség fut keresztül a vonásaimon, miként nem Cade ölt alakot előttem, hanem egy sosem látott kölyök. Megemelem kissé az államat, mialatt mosoly rajzolódik az arcomra, amit bezzeg alig lehet kiszúrni. Végigmérve pedig teljesen logikusnak tűnik az alakváltás; egyrészt védte a saját identitását, másrészt... ki szeretne valójából szembekerülni valakivel, aki évek óta elfojtott haragot hordoz önmagában? Senki, ugye?! - Hm, mondjuk... - Merengek el magam elé nézve, így szorítva meg a szerkezetet. - ...kezdhetted volna ezzel is, kölyök és nem akartalak volna máris kapásból grill termékké varázsolni Téged. - Szinte suttogom a számára, eközben ismételten ránézve. S míg fürkészem a személyét; ő valami olyat mond, amivel... nem, ezzel koránt sem vagyok megelégedve. - Hogy.... mi?! - Elönt hirtelen a merő indulat és úgy rántok egyet a rácsok kellegén, mintha képes volnék kiszedni azokat a földből, holott valójából erőm sincs; a puszta harag az, ami táplál eszeveszettül. - Ha az uralkodó halott, akkor..? - Ingatni kezdem kelletlenül a kobakom, sziszegve ezáltal a szavakat. - Akkor... - Felmorranok, ekként lökve el magam a peremtől. Semminek sincs értelme e minutum kapcsán. Hogyan létezik még ez a hely? Ki a mostani uralkodó? Mit akar ő tőlem? S miként álljak bosszút valakin.... valakin, aki már nem is él? Szinte meg sem hallom azt, amiket közöl az irányomba. Képtelen vagyok felfogni a valódi mondatokat... Az, aki bezárt engem... meghalt.. Hogyan? Mikor? Miért? S amiket számtalanszor elképzeltem az elmémben vele kapcsolatosan... immár' nem tudom megölni; nem tudok bosszút állni.. Mintha valami csupán eltörne bennem; úgy hátrálok a hátamnál elterülő vasoszlopokhoz. Végül nekik ütközöm, lecsúszva ezzel ülőhelyzetbe, s felhúzva a mellkasomhoz a térdeimet. - Ha ő nincs... - Bezárom a szemhéjaimat. - ...akkor hogyan áll még mindig a Pokol, mintsem helyszín? - Érzéstelen hangszínskálával érdeklődöm, így játszva a láncokkal, amik rögzítik a lábamat a talajhoz; ez blokkolja az erőmet, ezért sem tudtam sosem megszökni innen. - Ki ölte meg? Miért? Miként? Ki uralkodik most? Mik a felállt szabályok? - Hadarok el tengernyi kérdést a számára. - S főként... mit akarsz tőlem? Gondolom nemcsak úgy jöttél meglátogatni, mert épp' hiányoztam a többiek társasága közül.. - Nevetem el magam, így tekintve rá; sokkal higgadtabban, mint néhány perccel ezelőtt.
Talán sokkal konkrétabb ötletemnek kellene lennie, hogy mit teszek, ha tényleg itt lesz. Jó, persze, kiszabadítom valahogy, ez a legfontosabb lépés. De előtte vagy utána tárgyalok vele? Mégis hogyan közelítsem őt meg? Hisz biztos, hogy haragos. Talán le kéne valamivel fizetnem? Úgy értem, le kellene őt vennem a lábáról? Lenyugtatni. Igen, hisz évszázadok óta be van zárva. Valamiért az az érzésem, hogy engem fog elsődlegesen célba venni. Nincs kedvem ott hagyni a fogam. Jó, meg sem tud ölni. Elméletben. De belőle pont kinézem, hogy talál rá módot, ha nagyon akar. Úgy ítélkezek, hogy még nem is láttam. Nem baj, engem is elítélnek így, vagy első látásra, talán nem kerülök emiatt pokolra. Ó, várjunk. Már pontosan ott vagyok! Nem mintha bánnám. Mert cseppet sem zavar, hogy itt végeztem, démonként. Egyik mancs a másik után, lép, lép, lép és… megállok. Macskaszemeimet villantom a rácsok felé és pontosan őt pillantom meg. Legalább már tudom, hogy Richard igazat beszélt és a legenda igaz. Nauron él. És itt van. A legfontosabb, hogy itt van. Nem túl rózsás a helyzet, ezt sikerül először megállapítanom. Egy cuki macska alakjában vagyok és máris nekem esik szavakkal. Egy macskának. A macskának. Emeljük csak ki azt, hogy „A” macska. Egy édes macskában mi lehet annyira bosszantó a számára? A cuki macska farkam is hátrafelé mered a viselkedésétől. Idegessé tesz és már most úgy gondolom, hiba volt idejönnöm. Még hogy Cade! Mondjuk nem hibáztathatom, ide nem jut el a napilap, amiben a gyászjelentéseket leírják. Cade halott, Nauron, hahó! Macska nyelven kommunikálok vele, nem mintha értené. De egyelőre kedvem sincs felfedni magam. Mennyire ellenséges már egy macskával. Egyszerűen kiábrándító! A macskák szent állatok. Nekem tutira. Bár az Őfelsége megszólítás elég kecsegtető. De persze, az, ahogyan rám néz azokkal a szemekkel, jobban mondva az a tekintet. Hát köszönöm, már a pokolban vagyok, nem kell odakívánni ennél is jobban. Megfordul a fejemben, hogy most kéne sarkon fordulnom és itt hagyhatnám bezárva. Senki sem tudná meg, hogy itt jártam és senki sem jönne el hozzá, hogy kiszabadítja. Eddig sem tették. Mégsem megyek sehova, hanem a következő pillanatban felveszem a valós alakomat. Megköszörülöm a torkomat, majd lazán összefonom magam előtt a karjaimat. - Öhm, csalódást kell, hogy okozzak, de semmi közöm Arcadiushoz. – Megvonom a vállamat, de nem megyek közelebb, pont annyira látom őt, amennyire szükséges. – A helyzet az, hogy ő halott. – Tartok egy kis szünetet, majd hátrébb lépek néhányat, egészen addig, míg egy nagyobb kődarabban meg nem akad a lábam. Arra ülök rá végül és a térdemre könyökölök, ujjaimat pedig összefonom az állam alatt. Így szemlélem a fődémont, aki be van zárva. – Ja, amúgy az „Őfelsége” megszólítás nagyon tetszett. Meg tudnám szokni. – Elmosolyodom. Oké, talán a tűzzel játszom, de amíg ő bent, s én kint vagyok, úgysem árthat nekem. – Egy pici kétely azért volt bennem azt illetően, hogy itt leszel-e. – Mondom őt figyelve, majd újra beférkőzik a gondolataim közé az, hogy valóban ki kellene-e szabadítanom a démont, vagy inkább ne szabadítsak magamra ellenséget. Hisz mi oka lenne velem szövetségre lépni?
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Szer. Ápr. 01, 2020 11:45 pm
To: Thersez
Erőtlenül döntöm hátra a fejemet a jéghideg rácsok kellegének, miközben újra és újra egyetlen egy foszlányra összpontosítok. Ha időben cselekszem, ha nem várok, ha... oh, ez a sok 'ha', melyeknek ennyi idő távlatával szinte értelmük sincsen. Ugyanis; azt nézve.. nem írhatom felül a sorsomat, s ahogy Arcadius annak idején meghozta a döntéseit, úgy nekem is szembe kell néznem a saját helyzetemmel. A szabadság, mintsem realitás nem elvárható tény, főként, mert... esély sem létezik rá. Egyrészt, mert egy kósza lélek sincs erre, s még, ha járna-kelne is, nos.. inkább messziről elkerülne, mint, hogy rajta töltsem ki a dühöm. Míg az őrjítő valóság voltaképp' kegyetlen játszmát űz, ekként kényszerítve megadásra engemet. De, ha itt és most feladom e pillanatban, sőt elengedem azt az apró józanságot az elmém jellegéből, akkor egyszerűen megőrülök. Onnantól nem lesz visszaút, mert miképp' tombolásba kezdek, úgy már sosem állok le. Viszont, ha őszinte szeretnék lenni önmagammal szemben, akkor semmi sem ugyanaz. Teljességgel megváltoztatott a bezártság, lassacskán felemésztett a harag és egy egészen más szemlélet vette át felettem az uralmat, amelyben senki sem érdemel kegyelmet. Lám, lám... itt hagytak önmagamra utalva egy örökkévalóságon keresztül, ahol az egyedüli társamnak a sötétség mondható. Felém se néztek, élték a kis életük... és Cade... ő mind közül a legrosszabb, miszerint képes volt ezt tenni a személyemmel. Gyűlölöm őt mindennél jobban, s ha egyszer... egyszer tényleg kijutok innen, akkor darabokra szedem szét, cafatokra tépem a bőrét, sőt mi több; grillezve megeszem. Hisz' Őnagysága lesz a villásreggelim fő étke! Feszülten szívom magamba a szükségtelen oxigént, miközben a felettem elterülő sötétséget pásztázom. Állandó létforma és mégis örökös társam, 'mely nemcsak, hogy el nem enged, de még magába is zár, mintsem ez a gyönyörű kelepce. Hát nem kedves kis gesztus ez, miként a számtalannyi percben a nem létező szívembe lopta önmagát? Hát még mit nem! Felér egy csodával.. Lassan mozdulok, felhúzva a térdeimet a mellkasomhoz, így támaszkodva meg rajta a karjaimmal. S aztán ismételten panorámaképként csodálhatom a közeli fekete palástot, ekként veszve el az idő képlékenységében, amely akár egyszerre lehetne lenyűgöző és egyúttal visszataszító. Idegesen fújom ki a levegőt, behunyva ezzel a szemhéjaimat, ahol ugyancsak az az átkozott üdvözlet fogad.. Mindenhol és mindenkor! Bár nem, mintha sietnék valahova, szóval túlságosan is unalmas.. Elnézést?! Javítom is rögvest magamat; borzalmas. A ridegség érzete ránt vissza az őrjítő faktumba, miként ugyanott kötök ki, ahol eddig is örömest nyaraltam. S ez hol máshol is van, ha nem az én kis magánzárkámban?! Hiszen, nézzünk csak körbe és mindezt persze; tárt karokkal! Lényegében láthatjuk a legmélyebb pontját a pokolnak és itt.. itt még a madár sem jár, s nem, hogy a démonok... Mily' vicces is! Hát csessze meg az ég, mert rohadtul nem az..! Jah és kihagytam a lényeget, tehát.. el ne menj! Gyere csak vissza, ugyanis... ez a legsötétebb helyszín is egyben. Ennél tündöklőbb fénytelenséggel nem is találkozhatsz ám, de komolyan! Persze, mondanom sem kell szerintem, habár rengeteg előnnyel is jár. Egyrészt kaphatsz egy névre szóló börtönt, másrészt meg... öhm, nem zavar senki. Csak te vagy és az ámulatba ejtő végtelenség.. Hát nem fantasztikus?! Oh... egyáltalán nem! Fenébe már az egésszel! A legszívesebben csupán tombolnék; összetörve az illúzió fogságát és megragadva a könyörtelenség áldását. S még erre is képes vagyok... hamisan szórakoztatni magamat az elmémben, mintha pusztán ezzel gyorsabban telne el az idő, holott koránt sem, sőt.. A töprengésemet hirtelen félbeszakítja egy különös dolog. Olyan, mintha... hallanék valamit, avagy.. valakit. De régen is volt már az, amikor lépteket véltem felfedezni körülöttem. Ez az! Nyomban odakapom a pillantásomat, mely vészjóslóan keresi azt az egyedet, ki voltaképp' a vesztébe sétál bele. Viszont, ahogy jobban szemügyre veszem a terepet; úgy nem szúrok ki senkit. Megkapaszkodom a mellettem lévő rácsok egyikében és ezzel állóhelyzetre kényszerítem a lábaimat, így közelítvén meg a kelepcém kijáratát, ahol is kiszúrok egy.. egy macskát? A szemöldököm szinte a magasba szökken, így fürkészve azt a szerencsétlen jószágot. Mégis ki az az elmebeteg, aki végezni óhajt egy ártalmatlan állattal? Ha csak nem cselszövés... és ő maga... Arcadius? - Mondd, miért jöttél.... - Éktelen harag tükröződik az íriszeimben. - ....ha pusztán szórakozni, akkor el is mehetsz a fenébe és tádám, tovább nyalhatják a hátsó feledet a trónodon, Cade papa... vaaagy.. szólítsalak Őfelségének, mert ahhoz vagy egyébként hozzászokva? - Eközben végig úgy nézek arra a macskára, mintha a szemeimmel most azonnal felnyársalhatnám. S netán még élvezném is, ha így történne, hisz' Arcadius az, akit a világon... sőt, akit az egész univerzumban... a leginkább gyűlölök, s ezt a különleges érzést; semmi sem csillapíthatja.
Mindenféleképpen cselekednem kell. Most és nem máskor – nem holnap, nem a jövő héten és nem is a jövő hónapban. Minél előbb szabadítom ki a harag démonját, annál előbb lehet újabb szövetségesem. Nem mintha lenne rá garancia, hogy egy ilyen jött-menttel, mint én, egyáltalán szóbaáll. Nincs rá B tervem, hogy mi lesz, ha ellenséges lesz. Talán készülnöm kellett volna vele. De mindegy, már teljesen mindegy. Itt vagyok. Mármint még nem vagyok ott, ahol lennem kéne. De mindjárt. Elvileg erre kell mennem. Bár eléggé a sötétben tapogatózok, ami kissé vicces, hiszen Nauron a Sötét kelepcébe van zárva. A szóbeszéd szerint. Vajon ez a valóság is? Nem tudtam ennél jobban utánajárni, szóval majd szembesülök a valósággal. Akkor is, ha vakvágányra visz ez az út. Hmm, hm és hmm… Az utat figyelem magam előtt. Indra még mindig nem tartozik a kedvenc helyeim közé. Valahogy túl rideg. Tetszenie kéne, de valahogy mégsem. Minden információ átfut újra és újra az agyamon, amit kaptam, olvastam. Így találok rá végül magára a sötét kelepcére. Már távolról is baljósnak tűnik. Megközelíthetetlennek érzem, mégis egyre közelebb jutok hozzá. Évek óta nem járt erre senki. Látszik. Elhagyatott az egész hely, szinte teljesen félreesik a „várostól”. Ingatom a fejem, ahogy belépek. Sötét van, az orromig sem látok szinte. Zavarja a szemem és jó pár másodpercre telik, mire megszokom. Aztán már látok. Teszek néhány lépést előre, majd megállok és eszembe jut, hogy talán nem kellene egyből meglátnia. Évszázadok óta be van ide zárva, nyilvánvalóan haragos – nevéhez hűen. Fogalmam sincs viszont arról, mennyire lesz dühös rám. Hiába akarom kiengedni őt, mégis én leszek az első, akit lát. Talán rajtam csattan a haragja. Már ha egyáltalán itt lesz. A hely az stimmel. Egy csettintés után már csak egy macska marad utánam. A kedvenc álcám, a kedvenc alakom. Ha tehetem, macska vagyok. Még mindig imádom őket. Kis királyok. Gyors léptekkel haladok beljebb a sötétben és ahogy kiszúrom a rácsokat, tisztes távolságban állok meg, macskaszemeimet odavillantva. Hol van? Itt kell lennie. Legyen itt. Reménykedem, hogy Nauron itt van.
✩ A szövetségeseimet, akikkel legyőzhetjük
Katherine Piercet és Kai Parkert
Az álarc mögött :
✩ Amethyst
Szer. Márc. 25, 2020 4:20 pm
❝ Hallottál már a 'sötét kelepcéről', nem igaz? Az a cella rosszabb, mintsem bármelyik lélek szenvedésének végtelensége. Ugyancsak pletykák keringenek, foszlányokban adva át a lényeget, de ismered... mindenki ismeri... én a helyükben élnék eme eshetőséggel... ❞ - Egy részlet Nauron karakterlapjából. - Avagy jobban kifejezve... ezt a helyet ismeri mindenki és mégis egyúttal senki. Egyesek a 'sötétség vermének' is nevezik, ugyanis ez a legszörnyűbb hely a pokol berkein belül, legalábbis Arcadius igencsak tett róla, miként ezt a helyszínt mindenki nagyban elkerülje, ha voltaképp' jót szeretne magának. Tudniillik, miszerint ez a legmélyebb pont és egyben a legsötétebb volumen, ahová Arcadius előszeretettel zárta be Nauron-t is.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
