Már miért lenne egy „senki”? Én nem így láttam. Ha annak láttam volna őt, aminek vallja magát, talán sosem akartam volna a szövetségét. Értetlenül ráncoltam a homlokomat, már-már hunyorogva bámultam őt, próbálva értelmezni a szavait, jobban mondva megérteni azt, amit mondani akart. Talán számtalan dolgot vágtam a fejéhez, amióta ismertem, mert mindig is érzéketlen voltam másokkal szemben, de mellette fejlődtem. Régebben még kiröhögtem volna ebben a helyzetben, sőt, még adtam is volna alá a lovat, hogy tényleg egy senki és mennyire szánalmas is a viselkedése, az, hogy ennyire szétcsúszik és… és ezt az oldalát mutatja.
Aztán felém bökött, miközben közölte, én felvállaltam a személyiségemet, nem úgy, mint ő. Ebben nem volt teljesen igaza. Számtalan alkalommal játszottam meg magam; elhitettem dolgokat másokkal, bizalmat szereztem, majd elárultam. A Salvatore csipet-csapatot is behúztam néhányszor a csőbe és biztos voltam benne, hogy igenis bedőlnek nekem minden egyes alkalommal. Eddig legalábbis így volt. Talán próbáltak esélyt adni nekem. Csak hogy én sosem kértem belőlük.
Talán pontosan azért, mert az érzelmek tőlem távol álltak, most sem tudtam, mit kellene mondanom. Mivel nyugtathatnám meg? Mit kellene tennem, hogy elhiggye, ez a kötelék köztünk… szóval… izé… fontos nekem? Nem csak neki. Elengedtem a karját, részben feladva az egészet. Olyan volt, mintha el akarna lökni magától a szavaival. Feszültté tett.
Zack Reedként többet ért el, mint valaha. Valóban nagy híre volt, hisz ha nincs ez, én sem figyeltem volna fel rá. Ebben… ebben igaza volt, de semmiképp nem akartam rábólintani, csak fürkésztem őt, várva, mégis mit akar ebből kihozni még.
- És most nem kapsz figyelmet? Nincs hatalmad? Nem becsül meg senki? – Szegeztem neki a kérdéseket egy fokkal ingerültebben, mint akartam. De már tényleg kezdett bosszantani. Nem ő, nem a szavai, hanem a helyzet úgy teljes egészében. Én mellette voltam, figyelmet adtam neki, megosztottam vele az erőmet és ő is velem. Megbecsültem… még ha néha szarul is csináltam. De kitartottam mellette, nem? Mindazok ellenére, hogy egy időben tényleg szánalmasan festett és én képtelen voltam megérteni őt emiatt. – Lehet, azért figyeltem fel rád, mert egy voltál az Ötök közül. Sőt, ez tény. De azóta eltelt némi idő, már nem vagy vadász és rég magadra hagyhattalak volna. De nem mentem el. Nem Én mentem el, hanem Te… legalábbis ezt hittem – Tettem hozzá egy nagyobb sóhajjal. Azt akartam érzékeltetni az egésszel, hogy már rég nem azért voltam mellette, mert ő volt A vadász.
Aztán végül tovább beszélt és végre nem azt éreztem, hogy el akar lökni magától, hanem az ellenkezőjét. Persze ezzel sem tudtam igazán érdemben mit kezdeni, hisz továbbra is híján voltam az érzelmek valódi kifejezésének és megélésének, de értékeltem, amiket mondott. Aprót bólintottam, de elfordult tőlem, így abban sem voltam biztos, hogy ezt látta.
- Zack… - Halkan ejtettem ki a nevét. Ekkor fordult vissza és tette fel a kérdést. – Nem tudom – Megráztam a fejemet. Azt éreztem, olyan, mint én… de talán tévedtem. Talán csak valami pillanatnyi érzés volt, ami magával ragadott, majd el is illant. Ingattam a fejemet és erősen koncentráltam a férfira. A szavaira. Az érzésekre, amiket kiejtett a száját. És amiket megélt ezekben a pillanatokban is. Azt reméltem, így jobban megértem őt is, de csak keserűséget éreztem és szinte marta a bensőmet. – Sok mindenben hasonlóak vagyunk. Talán nem egyformák… de hasonlóak – Közöltem végül halkan, majd a kérdést hallva sóhajtottam. – Ugyan már, Zack… - Lekorholtam volna mindazért, amit mondott, ha nem térdelt volna le elém. Először nem tudtam hova tenni a mozdulatsort; a filmekben ilyenkor kerül elő a gyűrű és a… oké, Kai, te idióta vagy. Habár nem tagadhattam le, hogy a szituáció maga hasonló volt, mint a nyálas jelenetekben, csak épp a kérdés volt egészen más.
- Ha nem érdekelnél, hagytalak volna a démonok martalékává válni… és már rég máshol lennék – A fejemet csóváltam, majd lecsúsztam hozzá a porba. Nem akartam felsőbbrendűnek tűnni, ezúttal nem. Vele egy szintben akartam lenni.
- Sokkal több vagy, mint amit gondolsz magadról – Közöltem, majd a hátamat annak a kőnek vetettem, amin az imént ücsörögtem. – És tudod, mit? Tetszik, hogy elkezded felvállalni magad előttem. Erre mondják azt, hogy… bizalom, meg igaz barátság, meg ilyenek, nem? – Néztem rá kíváncsian, egy halvány mosolyt megejtve. Aztán elkomolyodtam. – Megértem, ha kételkedsz bennem, abban, hogy… ez a barátság a részemről tényleg az-e, de tényleg te vagy az első, aki jelent is nekem valamit. Téged nem váglak át és nem használlak ki, mint másokat – Vallottam be és tényleg őszinte voltam vele. Gyerekként ugyan volt egy barátom, de őt már évtizedek óta nem láttam és nagy eséllyel már halott volt. Zack viszont élt és valahogy közel került hozzám. Mondhatni, a gyengepontommá vált.

Becsapva éreztem magamat, de valahogy mégsem vettem zokon. Talán pontosan azért, mert én sem játszottam soha tiszta lapokkal. Ki akartam használni őt, elvégre ezért kerestem fel Zack Reedet annak idején. De aztán a céljaim a semmibe vesztek azzal kapcsolatban. Lehet azért, mert többször voltak köztünk súrlódások. Valahogy szem elől tévesztettem azt, miért akartam a szövetségesemmé tenni. Fura egy dolog egyébként, mert végül én lettem az ő szövetségese igazából. Elmerengtem egy fél pillanatra ezen, átrágva magamat rajta, majd figyelni kezdtem őt.
Megremegett a hangja; tisztán hallottam. Némileg hunyorogva figyeltem őt, mintha így jobban belé tudnék látni. De nem így volt. Nem értettem… min mehetett keresztül? Keserűség. Szinte a számban éreztem az ízét; vagyis pontosan ezt éreztem. Szakmai ártalom, ha valaki démon és az érzelmek a fő tápláléka. Vagy mi.
- Ezt kifejhetnéd esetleg – Néztem rá végül jelentőségteljesen, mert jelenleg úgy éreztem, semmit sem értek vele kapcsolatban. Mégis kinek szavaztam én bizalmat? Vagy akármit is csináltam. Kinek? Miért? Teljesen összezavart. Talán életemben először sikerül ez valakinek. Csak azért, mert közelebb jutott hozzám, mint bárki. Őrület az egész. Mélyen magamba szívtam a levegőt, majd lassan fújtam ki, némileg megpróbálva kitisztítani a fejemet.
Nem tudtam, pontosan mire gondol, így nem is nagyon reagáltam, csak érdeklődve, kíváncsian fürkésztem őt; a tekintetünk teljesen egybeolvadt. Olyan volt, mintha tele lenne kérdésekkel, de mégsem tett fel belőlük egyet sem. Hát, bennem is sok kérdés felmerült, Zack! És én sem mondtam ki semmit.
El is felejtettem volna az iménti közjátékot, de valamiért mégsem hagyott nyugodni a dolog, így a végén egyetlen egy kérdést intéztem hozzá. Mégis… hogyan szólítsam őt, ha nem az, akinek eddig hittem? Ez volt a legkevesebb, amit elárulhatott magától. Amúgy sem kértem volna tőle, hogy regéljen el mindent a múltjáról. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert én sem meséltem soha senkinek szívesen. Meg minek? Hogy sajnáljon bárki is? Felesleges lett volna.
Felvontam az egyik szemöldökömet, ahogy közölte, maradjunk a Zacknél. Kedvem lett volna ráförmedni, de folytatta és ez belém is fojtotta a szót. Bár nem csak az, hogy nem hagyott szóhoz jutni, hanem maga az, amiket mondott. Értetlenül figyeltem őt, majd nagyot nyeltem és tettem felé egy lépést.
- …egy figyelemhiányos kis…? Zack Reed, aki nem Zack Reed… mégis… - Elharaptam a mondatot. Valójában fogalmam sem volt, mit érzek pontosan vele kapcsolatban. Hisz nem is értettem az érzelmekhez. Dühös voltam rá? Csalódott? Vagy megbántva éreztem magamat? Nem értettem. Azt tudtam, hogy zavart a feltételezése, miszerint azt hitte, csak a céljaimhoz kellett. Igen, így volt az elején, de azóta… törődtem bármikor is a saját játékommal az ötök kapcsán? Nem. Őt már nem akartam felhasználni ellenük úgy, mint régen. Hiszen megvoltak a saját tervei; vagyis a bosszúja. Amiben én örömmel segítettem is volna neki. Sóhajtottam. - …mégis mi okom lenne meggyűlölni téged? – Megragadtam a karját. Nem akartam, hogy megszökjön előlem, habár nem azért, mert bántani akartam volna. Őt valamiért nem akartam. Kissé meg is szorítottam végül a karját, némán gondolkozva, mielőtt megszólaltam volna újfent. – Ugyanolyanok vagyunk, nem? – Ingattam a fejemet, lassan az arcára pillantva, majd a szemeibe. – Tehát… miért ne mondhatnád el nekem, ki vagy? Ha azt hiszed, változik bármi… tévedsz – Lassan lejjebb csúsztattam a kezem a karjáról, végül pedig elengedtem. – Tedd fel magadnak a kérdést, Zack. Megmentettelek volna, ha nem törődöm… veled? – Át sem gondoltam a kérdést, csak úgy kicsúszott a számon. Törődni, mi? Én? Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt teszem, de végül is megtettem, nem igaz? Törődtem ezzel a férfival. Csak magam sem értettem, miért. A kötelék volt talán az oka?
Igaza volt, egyszer azt mondtam, szánalmas. Akkoriban tényleg annak láttam; szét volt csúszva és nem érdekelt, avagy nem akartam megérteni, miért. A testugrás volt persze az oka, Jefferson hagyatéka. Hevesek voltunk egymással. Nem értettük egymást, de… azt hiszem, legfőképp én nem értettem meg őt. És talán most sem, mert nekem semmit sem tanítottak meg erről az egészről. Nem értek ehhez… sosem értettem. Az érzelmi intelligenciám nulla. Ami néha persze előny, de most rohadtul nem az. Akarom érteni őt és ezt az egészet.
Habár az a nap, a veszekedésünk ellenére jól végződött. Akkor jött létre köztünk ez a kötelék, hisz úgy döntöttem, érdemes vele fenntartani a szövetséget és segíteni akartam neki. Talán egy részem megsajnálta őt és még csak fel sem fogtam ezt. Megosztottam vele az erőmet, de valójában mindent megosztottunk attól a perctől egymással. Már csak a gondolatainkon nem osztozunk.
- Veled kötöttem szövetséget, bármi is a neved, bármi is a múltad – Közöltem végül egy sóhajjal, majd addig hátráltam, amíg egy nagyobb kődarabba bele nem ütköztem. Arra ültem le és a térdeimre támaszkodtam. Magam elé pillantottam. – Odabent… éreztem valamit – Felnevettem. – Jó, nehéz megmondani, mit. Amióta van köztünk ez a… - Elmutattam felé, majd magamra, miközben felnéztem rá. - …kötelék, azóta érzek dolgokat. Érthetetlen az egész. De ha mégis meg kéne próbálnom szavakba önteni, azt mondanám, azt éreztem, hogy olyan vagy, mint én – Merengve fürkésztem őt, hátha ennek kapcsán megered a nyelve, bár kételkedtem benne.