Éreztem, miként a hideg fém keresztül metszi a torkomat, s azt, ahogy a vér lepelként színezi át a bőröm felületét. A jéghideg nedű patakként folyt alá, miközben remegve emeltem meg a kezemet. Nem akartam újfent meghalni, s nem is óhajtottam ismételten egy emléksorozat kényszeres rabjává válni. Végül erőtlenül szorítottam rá a nyakamnál lévő sebre, ekként csillapítva némileg a veszteség tényét, de a másodpercek telése egyre gyengébbé tett. Az ujjaim meglazultak, a vér továbbra is csak ömlött a nyílt résen át, míg a szívverésem egyre lassabb tempót diktált. Kapkodva szívtam a tüdőmbe az oxigént, amelyből igazából mit sem érzékeltem. Fuldokoltam, olykor köhögtem, s mire Kai megjelent mellettem; talán már túl késő volt -, legalábbis én így éreztem, mialatt a másik kezemmel odakaptam a sérüléshez. Kezdtem elveszíteni az eszméletemet, s a szavai is elmosódtak a messzeségben. A mágiája ugyan valamennyit javított a képleten, viszont továbbra sem voltam képes levegőhöz jutni. Haldokoltam, s ez... ez teljesen kétségbeejtő érzelem volt. Nem, nem és nem... Nem bírok ki még egy testet... és... Egy utolsó leheletnyi erőbedobást megkísérelve; kaptam el a férfi ruháját, amire alig szorítottam rá, sőt mondhatni: semennyire sem sikerült, hisz' egyszerűen csak kicsúszott az anyag a tenyerem közül. S amíg a kezem a porba hullt alá, addig az ajkaim résnyire nyíltak a döbbenettől. Valahol a halál és a létezés között tengődve éreztem önmagam. Kábultan pislogtam fel rá... rá, aki a lélektársam volt, s aki... aki itt maradt velem. Megingott körülöttem a tér, s kezdett elhomályosodni a szemeim előtt a látványkép. Összemosódtak a színek, elhalványultak a fények, s miközben a vérveszteség elgyengített... már magam sem tudtam nyitva tartani többé a szemeimet. Az erőlködés kimerített, a szervezetem elfáradt, s még mielőtt végleg elájultam volna; könyörgőn ejtettem ki az utolsó szavakat.. - Nem... - Fájdalmasan nyöszörögve; küzdök az ébrenlét tényéért. - Nem akarok... - Nyúlok a kezéért. - Kai... én... én nem kapok... - Suttogom magam elé, így ejtve a mellkasomra a kezemet. - ...leveg... levegőt.. - S ez volt az utolsó tiszta történés az elmémben, hisz' a következőben már mozdulatlanul feküdtem a koszos földön. Elájultam... A saját véremben áztam, Jefferson alakjában tündökölve, ugyanis egyszer csak megszűnt a varázslat, s ezáltal a test alakja győzedelmeskedett felettem. Nem volt már többé fájdalom; egyszerűen nem éreztem semmit... elragadott a végtelen feketeség, s ez volt az egyetlen valósnak vélt és jól ismert érzés, sőt egyben talán az utolsó, amelyet megtapasztalni véltem, mielőtt végleg elnyelt volna engem sötétség..
Hallottam a torkomban dobogni a saját szívemet, ahogy erre az érzésre fókuszáltam. Koránt sem akartam felpillantani a velem szemben álló démonra, aki olyan örömmel kínzott, mintha megnyerte volna ezzel a főnyereményt. Olykor-olykor ugyan kiszökött az ajkaim közül egy-egy szisszenés hangzata, de ennél több kárörvendést nem nyújtottam a számára. - Annyival könnyebb lenne neked... - Ragadta meg az államat erővel, így kényszerítve arra, miszerint a szemeibe tekintsek. - ...ha beszélnél, de Te makacsan ragaszkodsz ahhoz a kis... senkihez. - Durván lökött neki a falnak, s már majdnem utánam lépett, amikor is megjelent egy újabb démon, aki figyelni kezdte a jelenetet. - Váltás? - Csak ennyire pillantott oda, mire a másik készségesen bólintott. Aztán egy hatalmasat sóhajtva belém rúgott, majd pedig távozott a kijárat irányába. - Nos, kedves, warlock... - Guggolt le mellém könnyedséggel a másik. - ...kezdjük a neveddel, s miután ezen túljutottunk... - Vont vállat. - ...esetleg rátérhetnénk arra, hogy egy magadfajta kis porszem, nos... - Magához rántott a hajamnál fogva. - ...hogyan is keveredhetett ide; le a pokolba, mert ez... eléggé érdekes, nem gondolod? - Húzta fel a szemöldökét lazán, ahogy elengedett. - Az időnk végtelen... - Kerített magának egy széket, amelyen hetykén helyet foglalt. - ...viszont a türelmem véges! Tehát; tikk-takk, szépfiú...
A sebek szépen begyógyultak, s hegek lenyomata sem maradt a testemen, mire órákkal később magamhoz tértem. A szemeim megremegtek, az ujjaim megmozdultak, s tapogatózva igyekeztem megállapítani azt, miszerint hol is vagyok. Lassan nyíltak ki a szemhéjaim, ahogy az íriszeimmel támpontokat kerestem. Embereket, helyszíni tényeket, vagy... magam sem tudom miben, de megkapaszkodtam valamiben, avagy valakiben és a hirtelen támadt felülési tervezetből egy jókora puffanás keletkezett. Egy halkabb jajgatást követően, viszont a tárgy, avagy az illető felé keveredtem, hogy megállapítsam, miként kivel-mivel is van dolgom. Hosszas pislogás után sikerült csak tisztulnia a látásomnak, s ahogy ez megtörtént igencsak tágra nyílt szemekkel kezdtem bámulni az alattam elterülő...
Nem tudtam, mire számítsak, mikor elindultam a barlangba; hallottam hangokat, sikolyokat, de nem számítottam erre az egészre. Még akkor sem, ha tudtam, van néhány ostoba démon, akik lázonganak a méh királynő ellen – valóban nagy barmok voltak. Még én is tudtam, hogy egyelőre nincs rá mód, miként legyőzhetővé váljon. Épp ezért… inkább a fele hatalmára áhítoztam már, mintsem az egészre. Tudjátok, „oszd meg és uralkodj”. Nem mintha önként belement volna az a nőszemély, de ami késik… De most térjünk vissza erre a balfékre. A démonra! Még hallottam, miket vág a leláncolt férfi fejéhez. Fenyegető szavak, tele önbizalommal, mintha bármit megtehetne, pedig… pedig nem. A következő pillanatban vágtam a falnak, hiszen megelégeltem mindazt, amit művelt. A leláncolt férfi… ismerősnek tűnt és azon kattogtam, hogy ő az-e, akire gondolok. Hallottam a hangját, de közben a démont figyeltem. Meg kellett volna ölnöm, legalábbis kiiktatnom egy rövid időre, de a férfi kiléte jobban érdekelt. A figyelmem elterelődött hát, így volt esélye kiszökni az ujjaim közül. Morogva, idegesen léptem hátrébb a lökés kapcsán, majd fordultam utána; Zacket kaparintotta meg. - Engedd csak el, míg szépen kérem – Fenyegetőn villant a tekintetem, de egyébként, ebben a helyzetben… nem tudtam, mit is kellene tennem. Aztán nyitottam a számat, hogy további szavakat vágjak a démonhoz, de megelőzött. Feszülten szívtam magamba az oxigént, amire voltaképpen szükségem sem volt, csak… fú. Az az átkozott kis szörnyeteg. A szavai… egyébként megleptek, így a feszültségem egy kicsit alábbhagyott. Zack nem árult el engem? Oh, hogy ez miért volt olyan meglepő? Nos, azért, mert… engem bárki elárult volna. Még a méh királynő is megtette volna, ha úgy hozza az érdeke. Legalábbis így gondoltam. Zack viszont, még a halál küszöbén állva is kitartott mellettem, ez pedig… wáó. Létezik ilyen? - Nem fogod megölni – Sziszegtem végül, mikor sikerült végre gondolkoznom; bár meglepő, igen, erre is képes vagyok. Azonban, mire kimondtam, körülbelül ekkor rántotta meg a kést és vált köddé szinte. Nekem pedig gondolkodnom sem kellett, Zack mellett jelentem meg. - Az a… kinyírom, amint megtalálom… és amint meglesz a módja! Ez… mégis… - Idegesen morogtam még jó néhány szitokszót, miközben a mágiámmal igyekeztem Zack sérüléseit rendbe hozni. Nem akartam, hogy meghaljon. Tudtam, hogy simán új testbe kerülne a lelke, de mégsem hagyhattam, hogy ez történjen. Egyszer már tönkrement a mi szövetségünk, nem akartam, hogy a történelem önmagát ismételje. Hiszen szüksége volt rám; s nekem is rá. Persze, én egymagam is meglettem volna! Mert nekem valójában senkire sem volt szükségem, de a pokolba is! Zack furcsa mód… vagy a kötelék kapcsán… én magam sem tudom. Fenébe az érzésekkel. Mi ez, ami bennem van? Mégis mi?! Némileg remegő kézzel érintettem meg a férfit, s folytattam a gyógyítást, miközben magamban próbáltam rájönni, hogy mit is érzek pontosan. - Miért csináltad ezt? Elárulhattál volna és akkor életben maradsz – Ejtettem meg egy vigyorfélét, miközben őt figyeltem, de ez lassan el is tűnt az arcomról. Azt hiszem… aggódtam érte. Ezt pedig én magam is nehezen dolgoztam fel. Zavart… frusztrált. Idegesített. Nem akartam érezni. Sosem éreztem semmit, csak akkor, mikor Lukeal egyesültem. Megkaptam az idegesítő kis vonásait, még sírtam is, mert… a fenébe is. Nem érdekel. Nem kellene, hogy bármi is érdekeljen. Ez csak egy… egy szövetség. Egy múlandó kapocs… nem igaz?
A realitást a láncok csörgésének hangja érzékeltette, amelyet újra és újra hallani véltem, hisz' elég volt pusztán egyetlen mozdulat, s máris visszhangzott az egész barlang. Azok a léptek, amik az elmémbe égtek, mialatt végigsétált körülöttem a kis démonka.. Azok a hangok, amelyek kísérteni óhajtottak, miközben megkínzott a nyamvadt fegyvereivel.. Az a fájdalom, ami még most is elviselhetetlenül az őrületbe kerget.. Az a kín, mely épp' a lelkemben lezajlik és nem ereszt egy percre sem szabadon.. Az a... megfékezhetetlen düh fogott közre, ahogy legszívesebben keresztül döftem volna a mellkasán egy tőrt, miként érezze a törődésemet; a gondoskodásom egyvelegének zálogaként. Olyan szinten elvakított engem a harag, mint még ezelőtt soha, s ha eddig... nem kedveltem igazán a démonokat, mintsem természetfeletti lényeket, akkor ezután még inkább nem fogom. Figyeltem... szüntelenül csak néztem őt és fogást akartam lelni a résen, de az eltelt idő egyáltalán nem kedvezett. Nem volt gyenge pontra való esély, s főleg... főleg úgy, miszerint folyton folyvást váltogatták egymást. Egyiket követte a másik, míg a főszemély a homály kilétében maradt.. S még, ha elém is lépett sem tudtam eldönteni, hogy ki közülük az, kit el kellene kapnom. Eleinte még azt is számításba vettem, hogy ez egy ellenem irányuló hadjárat, amiért azokon az átkozottakon bosszút álltam, de persze ez hamar elillanó gondolat volt, amint közölték a tényeket. Ami azt illeti; láttak engem Kai-al, s azt hitték közöm van, Miss Törpillához, s mivel számukra nem tetszik a mostani királynőcske megléte, ezért tőlem várnák a reményt. Infókat, amelyeket kiejtenék az ajkaimon. Csatlakozást, hogy az Ő oldalukon harcoljak... S kérdem én; megvannak ezek húzatva, vagy mi az Istent szívtak?! Ennyire megártott volna számukra a való életben szívott oxigén? Viszont mindenesetre ezt már kezdték feladni, míg a számukra "kedves" gesztus helyett kínzások ötvözeteit alkalmazták rajtam. Kés, tőr, véső... A vér szinte beborította az alattam heverő homokszemcséket; átszínezve őket vörösre. A ruházatom helyenként megszakadt, míg a bőröm felülete sebekkel volt tarkított. Az egyik szememet már ki sem tudtam nyitni a duzzanattól, ahogy a felettem álló démon csak kacarászva konstatálta a helyzetet. Nem tudtam eldönteni, hogy számára mi ennyire nevetséges.. Olykor-olykor üvöltés szakadt fel a torkomból, hiszen az oldalamba szúrt tőr, avagy a gyomromba vájt karó érzése, nos nem éppenséggel volt kellemes. Mégis igyekeztem megálljt parancsolni a gyengeség minden egyes jelének, ami valamikor sikeresen összejött, máskor pedig teljes kudarcba fulladt. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy újfent szembetaláljam önmagamat vele, ahogy ő féltérdre ereszkedve a hajamtól fogva rántott magához. Erősen fogott, attól tartva, mintha meglóghatnék előle, de ennek az esélye egyenlő volt a nullával. Hisz' mégis hogyan téphetném ki a falból a láncokat? De most komolyan?! Sehogy... Se erőm, se életem, se semmim... csak mi vagyunk ketten egy jó távoli pontban, s még hozzá a Pokolban. - Lassacskán a végéhez közeleg az életed, Warlock... - Ejti ki lenézőn, ahogy a földre lök. - ...szóval én a helyedben csiripelnék, ha még kell neked az életed! - Nevet fel jót mulatva, a kezébe fogva a tőrt, s már lendíti is felém, amire én bezárom azt az egyetlen; épségben maradt szemem. Felkészülve várom a fájdalmat, ami... ami nem jön el... helyette csak egy ismerős hang hallatszik a közelből, míg a következő pillanatban egy jókora csattanás követi az eseményt. Hunyorogva tekintek el arra, megtámaszkodva ezzel a föld felületén. A kínzóm újonnan a falhoz vágódik, s nem is akárki által... Kai?! Próbálom összeszedni a józan eszemet, hisz' Ő honnan tudhatná azt, hogy itt vagyok..? Sehonnan... tehát... tehát csak képzelődöm, ugye?! - Nem, nem és nem... - Suttogom remegve, miként nem erőlködöm tovább a megtartás tényével, így inkább lazán visszaesek fekvőhelyzetbe. - ...Te egyszerűen nem lehetsz itt... - Köhögök fel némi vért, ekként fordulva meg az oldalamra, s amennyire sikerül megvalósítanom; úgy kirántom magamból az eszközöket. S míg ez tart; egy-egy nyöszörgést hallatok, mialatt a démon igyekszik kiszabadulni a fogságából, hisz' a célja a gyors meglógás, vagy az azonnali megölésem lehet. Nem kell sok, sőt azonnal kihasználja azt, miszerint Kai rám néz és egyet lökve rajta eltűnik... pontosabban mellettem köt ki, így kapva fel mellőlem egy tőrt. Rögvest a nyakamhoz is szegezi a pengét és kérdőn tekint a másik fél felé. - Tehát ő Zack... - Mosolyog önelégülten. - ...hála neked most már tudom a nevét is, amit eddig nem igen bökött ki, sőt, ami azt illeti Téged sem árult el... - Csóválja a fejét. - ...pedig, ha megtette volna, akkor most nem kellene megölnöm, de sajnálatos tény ez, nem igaz?! - Dönti oldalra a fejét nevetve. - De nyugalom, Kai... vagyis helyesbítek; Katherine kis ölebe... - Még inkább a bőrömnek nyomja a fegyver élét, így serkentve ki ezzel a vérem, amely égetve folyik le egészen a földig; cseppekben hullva alá. - Az ő halála... majd észhez térít Téged. - Sziszegi, sőt már-már szinte köpi Kai felé a szavakat, ahogy elvágva a bőrömet; végül futásnak ered. Így két opció ötlik fel, mintsem kivitelezhető tény; marad és megmenti egy haldokló életét, ekként hagyva meglógni a démont, avagy tüstént utána ered és hagyja kimúlni a már így is hegekkel ellátott testet, azaz helyesbítve Engem.. Tehát, drága lélektársam, hogyan is döntesz? Kit ölsz meg?! Őt, vagy... vagy engem?
Egy ideje nem találtam a helyemet; pedig általában feltaláltam magam. Embereket öltem, kínoztam, vagy épp az unokahúgaim életét keserítettem meg. Mindig volt teendőm és most is lett volna, csak épp… nem is tudom. Lehetséges volna, hogy valami egyszerűen hiányozzon?! Nem, ugye?! Főként nem nekem, aki egyedül is tökéletesen megvan! Soha nem volt szükségem senkire, ahogyan jelen pillanatban sem volt. Nem, nem és… hé, hallottad?! NEM! Mégis… amióta összekötöttük magunkat azzal a vadász-boszival, mintha megkergültem volna. Néha-néha úgy éreztem, önmagam vagyok, a másik pillanatban meg… undorító. Mintha elkezdtem volna érezni. Bűntudatom is volt néhány dolog miatt. Példának okáért, mert… Oh a fenéket már! Nem fogok itt esti mesét tartani, vagy szavalni, vagy akármi. Egyébként is, az a boszimoszi képes volt csak úgy köddé válni, míg magamra hagyott ezzel az egésszel. Ha tudnám, megszakítanám az egészet, hiszen így… igen. Kihasznált az az átkozott! Az erőmre volt szüksége, s megadtam neki, mert egy kis részem azt gondolta, hogy… nem. Nem tudom, mit gondoltam. Nem érdekelt, hogy mi van vele. A legkevésbé sem. Érdekelt. Nem csak a szövetségest láttam benne. Nem kötődtem hozzá. Vagy mégis? Az az átkozott kötelék… Felőlem meg is halhatott. Ha meghalt, a pokolból is visszarángatom és visszapofozom az életbe. Idegesen lépkedtem, s szinte észre sem vettem, de Kaliból egyenesen átsétáltam a pokol romosabbig szegletébe. Ez Indra. Jártam már itt néhányszor, de őszintén szólva, engem az a fényűző életmód és környezet jobban vonzott, mint amit Kali megadhatott a számomra. Ott volt élet, mármint, természetesen csak átvitt értelemben, s nem valóságosan. Egyenesen szánalmas volt ez a hely. De ha már eddig eljutottam, nem fordultam vissza. Arra számítottam, hogy belebotlok néhány rossz kis démonkába, akikkel elszórakozhatok a kedvemre. Tudjátok, a játék fontos egy gyermek életében. Egy teljesen átlagos, ártalmatlan, aprócska gyermek életében… Aki nem én voltam. De ez részletkérdés. Ahogy egyre beljebb kerültem a városkában, a romok közt szlalomozva megpillantottam néhány démont. Nem tűntek túl vidámnak, sőt, nyúzottak, esetlenek, koszosak voltak. Mintha nem törődtek volna egyáltalán magukkal. Vágtam egy fintort, majd tovább haladtam, ekkor jött belém egy fiatalabb kinézettel rendelkező egyén. Elszaladt szinte mellettem, de kishíján fellökött. Egy másik pedig utána, ordibálva, miszerint ha elkapja, akkor képes lesz a királynő elé vinni. Jézusom, hol élünk, az őskorban? Ellopta a falu csirkéjét és most mehet büntiért a méhkirálynőhöz? Ezen a gondolaton elröhögtem magam. Aztán a fejemet rázva indultam tovább. A földre pillantva viszont vércseppekre lettem figyelmes, ami… nos, érdekelni kezdett. Felvontam a szemöldökömet és követni kezdtem ezeket a csodálatos, skarlátvörös nyomokat. Kivezetett a városból, mielőtt jobban elmerülhettem volna annak csodálatos élményeiben; egy hosszabb ösvényen kellett végigmennem, s már-már kezdtem unni a céltalan lófrálást, mikor meghallottam egy éles sikolyt. A hang irányába pillantottam. A hang egy barlang szájából érkezett és még visszhangzott is. - Oh, valaki önkényes bírát játszik, nem úgy, mint az iménti démonka, úgy hallom… remélem, nagyobb dolgot lopott el, mint a család házi kecskéje – Nevettem fel, majd gyorsabbra véve a tempót, megjelentem a barlang bejáratánál. Megkocogtattam a kőfalat. - Halihóó – Kiabáltam, a hangomat pedig visszaverték a falak, így vagy 5x minimum még gyönyörködni lehetett a csodás hangomban. Elindultam befelé, s úgy hallottam, a kínzás a hangom ellenére sem maradt abba. Azaz… hé, ennyire jelentéktelen volnék? Ez sértő! Aztán éles fájdalmat éreztem az oldalam tájékán. Odakaptam egy szisszenéssel, majd tovább haladtam, egyelőre nem tulajdonítva neki nagyobb figyelmet. - Ki lakik idebent, kit rejt a mély… kit kínoznak éppen, ki az, ki fél…? - Szórakoztattam magamat néhány rögtönzött mondatocskával, mikor újabb fájdalmat éreztem, ezúttal a gyomromban. Csoda, hogy vérezni nem kezdett el, annyira valóságos volt. Ezt követően láttam meg Őt. Vagyis azt, akit kínzott épp a démon, aki túlságosan bele volt merülve abba, amit csinált. A gyomromra szorítottam a kezemet. A démon ekkor óhajtotta újfent leszúrni a férfit, akit láncra vertek, valószínűleg jó néhány napja. Megviselt volt és… és túlságosan ismerős is. - Elég! – Szólaltam meg erélyesen, mikor összeraktam a kirakós darabjait, s a következő pillanatban már repült is a démon a barlang falának, én meg utána lépve még egyszer nekivágtam. A torkát kaptam el, s gyilkos tekintettel meredtem rá. Nem kérdeztem, nem vártam válaszokat sem tőle, csupán… ha igazam van, ha az, akit láncra vertek, valóban Zack… akkor nem szándékosan tűnt el. Megint. Pedig kezdtem azt hinni, hogy csak kihasznált. Megkapta az erőmet és huss, eltűnt; mert így volt egyszerűbb. De… ezek szerint nem. - Zack… te vagy az? – Néztem el végül a szemem sarkából a férfi felé. Meghalt volna, ezért az új test? Vagy tévedek és nem ő az, akire gondolok? De a fájdalom, amit éreztem… igazam kell, hogy legyen.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
Nem tudtam, mire számítsak, mikor elindultam a barlangba; hallottam hangokat, sikolyokat, de nem számítottam erre az egészre. Még akkor sem, ha tudtam, van néhány ostoba démon, akik lázonganak a méh királynő ellen – valóban nagy barmok voltak. Még én is tudtam, hogy egyelőre nincs rá mód, miként legyőzhetővé váljon. Épp ezért… inkább a fele hatalmára áhítoztam már, mintsem az egészre. Tudjátok, „oszd meg és uralkodj”. Nem mintha önként belement volna az a nőszemély, de ami késik…
