"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
To live is to suffer, to survive is to find some meaning in the suffering.
Természetesen mindig volt valami csípős megjegyzése a szavaimra, tetteimre, ezért voltunk meg olyan jól egymás mellett. Legalábbis az én szememben. Másképp el sem tudtam képzelni az életemet, csak ebben az örök körforgásban. Ha már Cade annakidején elvette a lehetőséget tőlem egy jó kis évezredekig tartó bújócskától, ahol végül mindig rátaláltam volna Seilah-ra, más lehetőségem nem is volt, csak a nő bosszantása démoni formánkban. - Nem szabadulsz tőlem és a ruhától se. Mondjuk úgy, a ruhadarab legyen egy örök emlékeztető a számodra. És ne is gondolj arra, hogy felgyújtod, ne hidd, hogy nem varratok egy pont ugyanilyet. - Valójában csodáltam, hogy még nem tette meg, de talán az ő fejében is megfordult ez a forgatókönyv. Nem menekülhetett a múltja elől, én pedig sosem akadtam le a témáról. Imádtam emlékeztetni a közösen eltöltött pillanatokra, habár a ruha egyfajta emlékeztető volt számomra is. Valami, amire elég volt ránéznem, hogy fájdalmat érezzek, valami, ami furcsa, már-már ismeretlen érzéseket hozott a felszínre bennem. Olyan érzelmeket, amikre már képtelen voltam. A fájdalom viszont képes volt életet lehelni belém. - Ma meglehetősen nyugodt vagy, Seilah. Talán lemaradtam valamiről? - No persze nem volt őt sem olyan egyszerű kihozni a sodrából, de ezúttal különösen jól viselte a jelenlétemet. Én az övét már kevésbé. Sosem volt közünk egymáshoz semmilyen formában, ha nem vesszük figyelembe a kapcsolatunk alapját. A vonzódásom az irányába viszont sosem tagadtam, így az érintése nyomás felforrósodott a bőröm. - Kárt tehetnénk a berendezésben közösen, mit szólsz? Mint a régi szép időkben, amikor azt hitted, ha állapotos leszel majd megszabadulsz tőlem és az érintésemtől. - Jelentettem ki büszkén, hiszen mindig is jól átláttam az álcán, s végül a saját csapdájába csaltam őt, akkor először. Majd még jó néhány alkalommal. Ahogy leült az ágyra, végigfuttattam rajta a tekintetem, akár egy éhes oroszlán, aki készül becserkészni az áldozatát. Ugyan nem mozdultam, de ez nem jelentette azt, hogy mozdulatlanul és néhány méter távolságból nem hozhatom őt kellemetlen helyzetbe. Hiszen a mi kapcsolatunk inkább amolyan macska-macska játékra épült, egyikünk sem töltötte be az egér szerepet.
Rengeteg pótcselekvés van a világon, megannyi kényszerbetegség. Takarítás, szemrángás, hajvége birizgálása, dobolás a lábakkal, vakarózás, cigarettázás...tényleg meg sem tudnám hirtelen számolni. Annyi lehetőség és Nael azt választotta magának, hogy engem bosszantson. Értettem én, hogy a rossz szokásokról nehéz leszokni, pláne ha az a rossz szokás már több mint egy évszázada tart, de mégis...Tényleg nincs senki akinél szintén egy szóval el tudja érni, hogy átmenjen fúriába? Mit egy szó? Annak a démonnak elég bevetnie azt a vérlázító kis nézését, azzal az idióta, félholdas mosollyal és legszívesebben megfognék egy ágyút és jól kilyukasztanám vele. Van az a mondás, hogy szeretet és gyűlölet között bizony hajszálnyi vékony a határ. Csak ránk kéne nézie annak, aki ezt gondolja és rájönne, hogy mekkorát téved. - Akkor lenne igazán pozitív meglepetés Nael, ha felpróbálnád és kigyulladna rajtad. Az lenne az igazi két legyet egy csapásra történet. Ha kicsit is szeretném, akkor... Akkor az álmaimban, mikor megkóstolom a vörösbort az ajkairól, mielőtt belekortyolnék a saját poharamban lévő, gazdag, vörös nedűbe, akkor utána nem jönne hozzá az a kép, hogy teste elporlad Katherine pokoli tüzében. Ez a kapcsolat - ha ezt lehet annak nevezni- már túlságosan rég óta húzódik és ideje lenne valahogy lezárni a kört. - Tudom, ezért nem is ellenkezek. Tisztában vagyok vele, hogy azt jobban élveznéd, életem... Negédes mosolyom olyan illően díszítette az arcomat, mintha mindig is ott lett volna a helye. Nem fogom hagyni, hogy Nael kihozzon a béketűrésemből, hiszen abból csak energiát nyer. Jobbom mutató ujjának a körme épp csak annyira ér hozzá, hogy érezze a férfi a jelenlétét, amíg hasfala közepéből útnak indul, fel a mellkasán keresztül, végig a nyakán és az állának csúcsánál kicsit több energiával végzi be az útját. - Ezúttal mi van a tervben, hm? Annyi zajt csapsz és kárt teszel a berendezésben, mint egy kopogószellem vagy nézed, ahogy megpihenek? Esetleg szépen elmeséled nekem eddigi életeink pikáns kis részleteit, akár egy óvóbácsi? Könnyed léptekkel sétáltam az ágyamig, amire miután leültem, kezeimmel hátul megtámaszkodtam és egyik lábam áttettem a másik felett. Oldalra döntött fejjel néztem fel rá, habár ártatlan tekintettel, de annál démonibb szándékkal. Ma én, Seilah leszek az, aki kihozza a démont, Naelt a sodrából.
To live is to suffer, to survive is to find some meaning in the suffering.
Imádtam bosszantani a lányt, illetve, ha bárki megkérdezte volna, miért ténfergek állandóan körülötte, ezt a választ adtam volna. Hiszen ez sokkal több volt, mint egyszerű bosszantás, szinte már kötelességemnek éreztem. Én magam is tudtam, hogy megszállott vagyok amennyiben róla van szó, csakhogy ahelyett, hogy tettem volna valamit ellene, inkább csak... hogy is mondják? Hagytam, hogy sodorjon az áramlat. Rengeteg lehetőség volt a mai világban a hasonló problémákra, mint az enyém, mondjuk terápia, csakhogy én nem fogtam fel problémaként, ahogyan általában az lenni szokott a mániákusokkal. Seilah közelében lenni olyan volt számomra, mint levegővel teleszívni a tüdőmet, csak épp nem olyan romantikus módon. Szükségem volt arra, hogy a közelében legyek, habár nem szerettem őt, valószínűleg egyik életében sem. Talán épp emiatt a megszállottság miatt tudtam rátalálni állandóan, vagy a sors akarata volt, hogy mindig egymásra találjunk. Ahogyan a lány átváltozásáról is a sors tehetett, ami egyáltalán nem volt ínyemre. Jobb szerettem, mikor nálam van a gyeplő, én irányítok. Nyugodtan elterpeszkedtem a fotelben, egyáltalán nem zavartattam magam, mintha csak otthon lennék. Bizonyos értelemben így is volt, akkor jöttem és mentem, amikor csak akartam, a lánynak ebbe nem sok beleszólása volt. A léptek zaja zökkentett csak ki kicsit ebből a nyugalomból, kinyújtóztattam a karjaimat, és vártam, mikor robban a bomba. Nem kellett hozzá sok, ahogy kiszúrta az ajándékom, majd engem, az említett ruhadarab az arcomba repült, alóla pedig karcos nevetés szűrődött ki. Óvatosan lehámoztam magamról az anyagot, és leterítettem a karosszékbe, ezzel álló pozíciót felvéve. - Hát nem örülsz az ajándéknak, drága? - léptem egyet az irányába, azzal a megszokott, sunyi mosolyommal. - Tudod, hogy ezt nem kell kétszer mondanod. Vagy egyszer se. Igazán otthon érzem itt magam. - vontam vállat könnyedén. Szinte fellélegeztem, hogy újra a közelemben tudhatom.
A cipőm sarkának kopogása volt az egyetle zaj, ami megtörte a csendet, szerény kis hajlékom folyosóján. Pont ez volt a probléma. Miért volt ekkora csend? A csend ez rideg, magányos és vészjósló. Nem szeretem a csendet, az túl sok lehetőséget ad ahhoz, hogy olyan gondolatok cikázzanak az elmémben, amit nem akarok oda. Gondolatok a korábbi életemről és...róla. Pedig azt gondolná bárki, hogy van jobb dolgom is mint rágondolni. Igazuk is van, mégsem sikerül Naelt elűzni. Mindig ott van mindenhol, a gondolataim kis szegletében és ez elképesztő módon frusztrál. Úgy haladtam a szobám felé, hogy szinte biztos voltam abban, hogy valamit tervez. Hetek óta nem láttam azt az őrületbe kergető szempárt és azt a vigyort, ami csak arra vár, hogy letöröljem. "Egyébként meg mégis mit képzel? Hetekig úgy csinál, mintha nem is léteznék." ÉN! Seilah... Biztosan valami csitrit kerget most az őrületbe. Örülnöm kéne nem igaz? Ennyi panaszom van rá, mégis hetek óta egyszerre örülök, hogy megszánt és békén hagy és ugyanakkor fel is dühít. A hálóm ajtajához érve, belöktem azt határozottan és már kezdtem is levenni magamról a blézerem, kiengedtem a hajam és nyújtoztam, amikor megakadt a szemem egy bizonyos fehér anyagon. Illetve majdnem fehér. Az ismerős rongydarab már idősebb mint én magam és pofátlanul ott díszelgett a tökéletesen rendben tattott ágyamon. Fehér. A tisztaság, az ártatlanság és szüzesség jelképe. Ez a ruha ettől függetlenül azonnal elérte, hogy a pulzusom fel az egekig szökkenjen és düh forralja fel a vérem. A barna szemeim egyből keresni kezdték, míg meg nem találták, a székemben. Nael úgy ült ott, mintha övé lenne itt minden és én is. "Hát nem ebben az életben haver!" Felkaptam a ruhát és a fejéhez dobtam, teljesen mindegy volt mi lesz a végkimenetel. - Üdv szerény hajlekomban Nael. Tessék, fáradj csak beljebb és foglalj helyet! Ha a hanglejtésem nem is jelezte eléggé a szarkazmus cseppjeit, akkor a szemforgatásom biztosan megtette a hatását.
To live is to suffer, to survive is to find some meaning in the suffering.
Az elmúlt hetekben nem csináltam mást, mint a fönti világ eseményeit figyeltem, s ahogy a többiek, próbáltam összerakni, mi történhetett. Persze eredménytelen volt az egész, senki sem jött rá a dolog nyitjára, vagy ha mégis, ügyesen eltitkolta. Az elfoglaltságom azt jelentette, hogy egy ideje már nem kergettem az őrületbe az én kis csinos démonomat, aki valószínűleg már elkezdett reménykedni abban, miszerint végre lekoptam róla. Erről szó sem volt, bár néha hagytam némi szünetet a kínzások között, legyen ideje felocsúdni, vagy épp reménykedni, majd újra lecsapok. Szinte már unatkoznék, ha nem foglalkoznék időnként vele, s talán ő nem vallana be hasonlót, de egész biztos ő sem nagyon tudna mit kezdeni magával, ha több teret adnék neki. Így megy ez már köztünk évszázadok óta, csak épp ő nem emlékszik mindenre úgy, mint én. Ha nem világosította volna fel a kis jövendőmondója, vagy bárki is volt az a nő, kénytelen lettem volna átváltozása után nekem beszámolni mindenről. Így valójában az a nő csak szívességet tett nekem. Jókedvűen, fütyörészve, s gyalogosan indultam útnak a nő otthonába, kezemben a vászon, ami a ruhát rejtette, amivel újra és újra megleptem Seilah-t, csak hogy emlékeztessem rá, ő bizony hozzám tartozik, még ha az új életében nem is volt papírom erről. Meg aztán a mai világban mindenféle indokkal elválnak az emberek, nincs bennük semmi kitartás, mintha minden kapcsolat eldobható lenne. Ez igazán idegesített a modern világban, de el kellett fogadni, csak úgy, mint a mobiltelefont vagy az internetet. Az ajtón sétáltam be, mint egy normális ember, hiszen a pokolban miért zárnánk be az ajtókat, mikor bárki, könnyűszerrel átsuhanhat rajta árnyékként. Nem is habozok, kihámozom a régi menyasszonyi ruhát a csomagolásából, s a hálószobában lévő ágyra fektetem. A ruha itt-ott elsárgult, ahogy végignéztem rajta, eszembe jutott, hogy nem ártana újra elvinni egy varrónőhöz, hogy pofozza kicsit helyre, cserélje ki az anyagot néhány helyen, hiszen ezt időnként meg kellett lépnem, ha nem akartam, hogy végleg tönkremenjen. Saját magamat a karosszékbe vágtam le, kényelmesen elhelyezkedve, arcomon egy nyugodt, kissé ravasz mosollyal. Behunyt szemmel várakoztam a nőre, aki bármelyik pillanatban megérkezhetett.
"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Kezdőlap
