Ez az én történetem... hallgasd hát meg!
Tudjátok, milyen érzés, amikor csak tehetetlenül szemlélitek az eseményeket, amik olyan hatással vannak rátok, hogy elhagyja testetek az élni akarás? Amikor legszívesebbe lehunynátok a szemeitek és azt kívánnátok, hogy bár soha többé nem kelne fel a Nap?
Oly sok éven keresztül, évszázadokon keresztül hagytam, tehetetlenül, tudatlanul, hogy újra és újra magával ragadjon a mélybe, az örvény.
Mint a pernye, ami egy mindent elpusztító tűz után hullik a porba és válik semmivé, úgy peregnek le a szemeim előtt az életem emlékei. Minden újjászületésem alkalmával korábban azt kívántam, hogy ne is emlékezzek többé semmire. Gyáva voltam és talán egy kicsit túl pozitívan fogtam fel az életet.
"Talán majd most nem követ, talán majd most más fog neki megtetszeni."
Mindaddig, amíg én magam nem vettem kezembe az ügyet és nem váltam azzá, ami most vagyok. Kellett az erő, a hatalom. Franc se gondolta, hogy nem egy egyszerű, mániákus, kóbor lélekről van szó?
1829-ben születtem egy jómódu család legkisebb gyermekeként, Haydée Morel néven. Két bátyám volt, az egyik katona a másik pap. Akár Standhal híres regényében, akkoriban a férfiak számára nem igazán volt más lehetőség. A katona bátyám, a család legfőbb büszkesége, egy semmirekellő alkoholista volt, aki verte a feleségét, a másik papként gyermekeket molesztált. Mindent elnéztek nekik, hiszen volt keresetük és nem lógtak a szüleink nyakán. Csak keddenként és hétvégente, na meg ünnepnapokon.
Nővérem, anya szemefénye is már jegyben járt a bátyám egyik barátjával, egy tiszttel és a fővárosba költözött vele. Csak én voltam egy hatalmas csalódás, a fekete bárány. Tizenöt évesen még nem volt egy kérőm se, akkoriban ha nem szemelt ki téged egy férfi sem, még fiatal, bájos és zsenge korodban, akkor biztosak voltak abban, hogy pártában maradsz és a szüleid terhére éled le az életet. Hiszen utána már csak öregszel és nem lehetsz szemrevalóbb. Félreértés ne essék, nem voltam én sosem csúnya, de ha volt is olyan aki érdeklődött, én nem voltam rá nyitott. Nem érdekeltek a férfiak és nem is értettem, hogy miért kell ennyire erőltetni a dolgot. Felajánlottam anyának, hogy küldje el az egyik alkalmazottat és majd én dolgozok, csak ne adjon férjhez.
Sajnos nem hajlott arra amit mondtam, semmi sem hatott rá. Ő eltökélte, hogy az éven férjhez ad.
Még az elhatározása napján megtalálta a kérőm, a vasárnapi Istentiszteleten amit a bátyám bonyolított le. A legjobb barátnőmmel nagyon jól mulattunk a misén, hiszen egyértelműen megártott a misebor, amit apa fiatalabbik kedvence elfogyasztott.
Akármilyen döcögősen is, de letelt az a másfél óra és kifelé menet, anyám már az új kérőm oldalán jelent meg. A férfi kék szemei olyan önző tűzzel égtek, ami megrémített. Rekord gyorsasággal, egy héten belül hozzá lettem adva. Hogyisne adtak volna hozzá, ha már biztosította a családi birtok megtartását.
A házas élet borzalmas volt. Minél jobban menekültem előle, ő annál inkább rámtelepedett. Leszakította az életem virágát, újra és újra megkaparintott. Reméltem, hogy teherbe esek és akkor majd nem lesz ennyire buzgó. Valójában ő csak engem akart, ki nem állhatta a gondolatot, hogy legyen egy baba, aki majd eltereli a figyelmem és ezáltal még kevesebbet lehetek vele. Én annál jobban igyekeztem, hogy teherbe essek. Csábítgattam, kedveskedtem és végül már olyan sokat voltam vele éjszakánként, hogy majdnem megszerettem a dolgot. Majdnem. Egy ilyen este alkalmával dobta a képembe, hogy az italaimba és ételekbe csempészett szerektől, amiket ő kotyvasztott, teljesen meddő lettem. A hányinger egy pillanat alatt úrrá lett rajtam. Hát minden igyekezetem feleseges volt, az ő eszén nem jártam túl. Szerencsére úton a családom felé rablótámadás áldozataivá váltunk és meghaltunk.
Nagyon gyakran találkoztunk mi még az évek során. Megannyiszor volt a férjem, a zaklatóm...amikor éppen nem született le velem együtt, akkor is mindig jelen volt. Én pedig sosem tudtam róla, csak némán szenvedtem.
Legutoljára a kilencvenes években kerültünk össze emberként. A mostohabátyámként volt jelen. Tizenhat éves voltam, ő húsz amikor az anyám hozzá ment az ő apjához. Valahogy mindig furcsáltam a jelenlétét, nyomasztott és mégis nagyon ismerős volt. Anyák nem voltak otthon, amikor hirtelen rámvetette magát. Én testvérként sosem tudtam rá tekinteni, mégsem akartam, hogy ez legyen. Fogalmam sincs, hogy kerültem el Estherhez, a látóhoz New Orleansban, de nem bántam meg. Felnyitotta a szememet és minden a helyére került. Mondta ugyan, hogy a halál nem megoldás, mert azzal csak azt érném el, hogy habár nincs fizikális formája, attól még ott lesz.
Otthon mégsem bírtam ki, hogy ne vesszek vele össze. Felmentem utána a szobába és gondolkozni kezdtem, kétségbeesetten. Ha ő élve marad, de én nem, akkor nem tud majd követni.
Nem tartott sokáig, amíg a vér és az élet elhagyta a testemet, a fürdőkádat vörösre festve.
A fekete semmi közepén lebegve sejtettem, hogy ez csak egy átmeneti felállás, hiszen a saját életed kioltása a legnagyobb bűn, amit létezik. A pokolra fogok kerülni. De legalább ő nem lesz ott velem. Nael.
Utolsó képem emberként az Ő szemei voltak. Flegmán vigyorgott és akkor esett le, hogy ő, Nael sosem volt emberi lény, a valódi történetünk pedig itt kezdődött, 2000-ben 171 évvel később mint 1829.
Mindaz, amire képes vagyok...
℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.