-Te már csak tudod mit jelent a hosszú idő, igaz, vén csont?- Gonosz mosolyra húzom a számat és meglököm a vállát. Mindig is szerettem a korával szivatni és most sem hagyom ki ezt a lehetőséget. A legviccesebb rész ilyenkor az amikor kisgyerek módjára megsértődik és nekiáll duzzogni, néha még pofákat is vág. Én meg persze soha nem bírom ki nevetés nélkül. -Igen tudom, bár nem mindig egyszerű.- Figyelem ahogy meggyújtja a cigarettát, majd mikor megkínál vele, készségesen elfogadom. Ez furcsának tűnhet neki, hiszen mindig is én voltam az aki a legjobban ellenezte, most mégis jól esik és ellazít egy kicsit. Szemeimet becsukva fújom ki a füstöt és vissza is nyújtom neki, én most beérem ennyivel. -Gondoltad volna hogy volt időszak amikor én is szívtam?- Remélem veszi az adást hogy nem a drogot értem "szívás" alatt. Ha eddig nem is, már végképp úgy érzem magam mint egy anya aki leülteti a kamasz fiát beszélni az élet nagy dolgairól. -Ahogy mondom, Meneas itt van Denverben.- Phoenix teljesen lesokkolt ettől az információtól amit teljesen megértek. Én is így reagálnék ha valami csoda folytán Alexander előkerülne. Talán épp ezért vettem ilyen véresen komolyan a keresést, mert ezáltal neki megadhat az ami nekem mindig is csak álom marad. Hirtelen úgy érzem mintha tonnányi súly nehezedne rám és legszívesebben köddé válnék. Mindig elfojtottam az érzéseimet, úgy csináltam mintha nem is lennének. Mindig találtam valamit amivel elfoglalhattam magam és nem kellett az érzéseimmel foglalkoznom, most mégis ellentmondást nem tűrve a felszínre törnek. Nem vagyok egy gyenge jellem, sőt, makacs vagyok mint egy öszvér, de nekem is van érző oldalam. Ahogy odajön hozzám és megölel, szorosan átkarolom és fejemet a vállába fúrom. Nem tudnám szavakba önteni hogy mennyire szükségem volt már erre az ölelésre. Hallom hogy ő sem bírja ki könnyek nélkül, így hát erőt veszek magamon, felemelem a fejem és mélyen a szemébe nézek. -Azt úgyis pontosan tudod hogy mennyire fontos vagy nekem. Viszont ha ez az egész összejön, ha te és Meneas egymásra találtok újra... Phoenix, én nem akarlak téged elveszíteni... Attól félek hogy ha köztetek minden jól alakul, akkor rám már nem lesz szükség és újra koppanok egy nagyot.- Teljesen őszinte vagyok vele, mégis olyan hülyén érzem magam. Akármennyire is rosszul érint a dolog, nem titkolhatom előtte Meneas kilétét, és távol is álljék tőlem, és megelőzve a kérdést csak ennyit szólok: -Már találkoztál is vele.-
Valószínűnek tartom, ha nem sikerül megtalálni Meneast vagy éppen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én azt elterveztem, akkor nem látom értelmét ennek az egésznek, amit az életemnek hívok. Egyedül elveszett vagyok és mindig az adta az értelmet, hogy egy napon újra rátalálhatok. Képes leszek találni egy másik kriptát, ahol az idők végezetéig aszalódhatok. - Kétszáznegyvennégy év. Még nekünk is roppant hosszú idő – hümmögök. Ugyan már több, mint hatszáz évvel ezelőtt születtem, de nem tűnik annyinak jelenleg. Sokszor viszont sokkal többnek érzem. Azt hiszem ez mindig a hangulatomtól függ, hiszen ha levonjuk azt a két és fél évszázadot, akkor olyan, mintha az semmis lenne. Akkor nem történt semmi, csak feküdtem egy hideg kriptában, míg ez a csodás lány értem nem jött. Egész életemben szükségem volt valakire, aki megmondta nekem a tutit. Először Meneas, majd Dante és most Addie. - Mindig igazad van és ezzel te is tisztában vagy – sóhajtok, s előveszek egy újabb szál cigit, amire készségesen rágyújtok, majd megkínálom vele Adelaide-et is. Annyiszor veszekedtem már vele különböző dolgokról vagy éppen nem értettem egyet vele, de a végére mindig ugyanaz volt az eredmény. Addie nyert, még ha ezt nem is versenyként tartottuk számon. - Hogy mi? – kérdezem teljesen ledöbbenve, s látom ez a téma nem kizárólag engem érint érzékenyen. Olyan állapotban látom most Addie-t, ahogy még soha. Elfordítja a fejét tőlem, hiszen nem akarja, hogy megtörve lássam. Én, aki mindig felnéztem rá, de pont ezzel bizonyítja be, hogy még mindig ott van az emberi oldala is. A szigorú lány mellett ott lapul egy érző lélek. – Ne csináld ezt... – suttogom magam elé, majd odalépek hozzá és átölelem. A fejem lehajtom, hogy ne lássam az arcát, hiszen nem akarom, hogy még kellemetlenebbül érezze magát, hogy itt pityereg mellettem, ám mégsem tudom csak úgy nézni ezt. - Mitől félsz? – kérdezem, s ez engem is megríkat egy kicsit. Visszafogom magam, hiszen nem akarom, hogy mind a ketten az idegösszeroppanás szélére kerüljünk. Nem akarom, hogy Addie így érezzen. Mindig is csak jót akartam neki, de túl sok árny lepi be az életemet, s ebből mindenki kap, aki a közelembe férkőzik.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Márc. 25, 2020 11:06 am
To: Phoenix
i have some good news for you
-Hát, én számoltam. Sok fejtörést okoztál nekem akkoriban, mondjuk most se vagy piskóta.- Egyáltalán nem boldog emlékek ezek, mégis mosolyogva gondolok rájuk vissza. Kezdetben nem kerestem őt, hiszen már akkor is megszoktam hogy aki közel kerül hozzám az előbb vagy utóbb szó nélkül eltűnik az életemből. Ilyenkor jön a kérdés, hogy ha a legjobb barátom akkor miért nem mozgattam meg mindent hogy megtaláljam. Azért, mert tovább akartam lépni. Igen, majdnem kétszázötven éven keresztül győzködtem magam hogy nincs szükségem barátokra, nekem menni fog egyedül is. Aha, persze. Lényegében ment, hiszem életben maradtam, ezzel a részével nem is volt gond. Csakhogy emellett meg olyan egyedül voltam mint kisujjam, szóval nekiálltam a keresésnek. Sokáig tartott mire ráleltem, és szerintem mondanom sem kell hogy nem tette zsebre azt amit tőlem kapott miután (szó szerint) kirángattam abból a kriptából. -Most mondd azt hogy nincs igazam.- vonom meg a vállam. Minden erőmmel azon vagyok hogy próbáljak egy kis életkedvet varázsolni belé, de néha úgy érzem hogy ha leülök egy szimpatikus fallal szemben és neki járatom a számat, azzal is többre megyek. Sőt, gondolkoztam már azon is hogy betontörő kalapáccsal verem ki a fejéből a depresszió gondolatát, hátha az segít. Eskü szeretem ezt a fiút, még ha ezek alapján nem is tűnik úgy. Nagy adag levegőt fújok ki a megkönnyebbüléstől. Tartottam tőle hogy esetleg túl hevesen reagál, de hála az égnek nem így történt. Állom a pillantását, de tartok egy kis hatásszünetet és csak utána szólalok meg. -Igen. A szerelmed itt van a városban. Rengeteg fáradozásomba került, mégis sikerült, de...- elcsuklik a hangom, nem tudom befejezni a mondatot. Ismeretségünk alatt sosem látott még sírni, így gyorsan el is fordulok hogy most se lásson így. Nem mintha nem tudna visszafordítani vagy elém lépni. Nem akarok gyengének tűnni előtte, még akkor sem ha amúgy nyitott könyv vagyok számára. De nem tehetek róla, kijött rajtam az elmúlt időszak összes idegessége. -Phoenix... tudom, mindig én voltam kettőnk közül mentálisan erős, most bevallom mégis félek és nem tudom mi lesz.- próbálok a könnyeimmel küszködve valami értelmeset kinyökögni. Most tényleg érzem a kettőnk közti kétszáz év különbséget. Meg amúgy is, az ő szerelmét keressük, ő depressziós és én bőgök. Milyen szánalmas már.
Ha Addie azt mondaná nekem, hogy most azonnal el kell mennünk valahová, mert el kell intéznünk neki valamit, ami akár évekbe is telhet, akkor rögtön igent mondanék. Nem tudom eléggé megköszönni a sok feláldozást és időt, amit belém fektetett. Talán még Meneasról is képes lennék lemondani miatta még egy kis időre. Nem örökké, de megtenném, akkor is, ha tudnám, hogy talán ez volt az utolsó esélyem. Rengeteg idő telt már el, s abban sem vagyok biztos, hogy a férfi, akit életem szerelmének tartok egyáltalán még emlékszik rám. Talán nem, de az is lehet, hogy egy régi emlék vagyok neki csupán és már meg sem ismerne. Az arcom is elfeledhette már ennyi idő alatt. - Igazából volt az majdnem kétszázötven év is, de ki számolja? – próbálok poénkodni vele. Ez egy picit fájdalmas téma mind a kettőnknek. Ugyan a kriptás időszakom előtt alig tíz évet öltöttünk együtt, de mégis jobban a szívembe vonta magát, mint bárki más, akit vámpír éveim alatt ismertem meg. Nekem a valaha volt legnagyobb mélypontom miatt volt rossz, míg ő úgy érezhette, hogy cserben hagyták, ami igaz is. Túl önző voltam, de miután megtalált és felébresztett megfogadtam, hogy többet nem csinálok ilyet. - Ah köszönöm, ez igazán megtisztelő – nevetem el magam. Annyira alap járaton sosem voltam lusta, de az utóbbi időben kezd megint nagyon durván magával rántani az a csúnya depressziónak nevezett mumus és egyszerűen mindenhez képtelen vagyok. Sokszor még azért is győzködni kell magam, hogy Meneas után járkáljak. Nagyon szeretném megtalálni a fiút, de néha minden nehezen megy nekem. Még az ágyból kikelés is. Ha Addie nem lenne, még mindig abban a kriptában rohadnék. Talán örökké ott ragadtam volna. - Mit tudtál meg Meneasról? – a szerelmem neve hallattán szinte minden más elfelejtődik. Megtorpanok és mélyen Adelaide szemeibe nézek. Egyszerűen tudnom kell, hogy mit derített ki. Lehet, hogy olyan információval tud szolgálni, ami elvezet a megtalálásához. – Itt van Denverben? Vagy van itt valaki, aki tudja, hogy hol lehet? – érdeklődöm túlságosan izgatottan. Ezzel együtt viszont úgy érzem, hogy a világ megállni látszik körülöttünk.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Márc. 24, 2020 9:48 pm
To: Phoenix
i have some good news for you
Életem folyamán eddig soha nem tartottam még úgy beszélgetéstől mint most. Egyrészt azért mert nem tudom hogyan fog reagálni, másrészt mert így is csak ötven százalék az esélye hogy jó fülest kaptam. Ha mégsem akkor nem tudom mit fogok csinálni, de ezt gyorsan el is vetem, nem akarok erre gondolni. -Most mondd azt hogy fordított helyzetben nem lennél ideges ha a legjobb barátod fogja magát és több mint kétszáz évre kivonja magát a forgalomból. – én is nevetek, és jó érzés tölt el közben. Igen, haragudtam rá akkoriban nem is akármennyire, de azok a dolgok hoztak össze minket még jobban, és tulajdonképpen még jót is tett azzal hogy befeküdt abba a kriptába. Belátom, néha idegesítő lehet a túlzott anyáskodásom. Sőt néha tényleg úgy érzem magam mintha az anyja lennék. Félreértés ne essek, nincs terhemre a dolog, szívesen terelgetem az úton, de hozzátartozik az is hogy a módszereim kissé erőteljesek. -Drágám, ha tudnám hogy a lustaságról szobrot mintáznak, elsőként ajánlanálak be. – felnevetek és beleboxolok egyet a vállába. Abban egyet kell értenem vele hogy kényelmesebb lenne otthon, én viszont ilyen esetekben nem tudok otthon ücsörögni. Tudtam hogy így fog reagálni arra hogy maradnunk kell, úgyhogy nem lepődtem meg amikor dühösen felpattant mellőlem. Ahogy hallgatom a monológját kezd elfogyni a türelmem, így hát felállok én is felé fordulok, de nem mutatom azt hogy ideges lennék. -Phoenix, örülnék ha egyszer az életben először végighallgatnád amit próbálok mondani. Nem, nem kell továbbmenni, legalábbis még nem. Igen, van itt valami ami ideköt, de most elsősorban nem engem hanem téged. Igen, segíthetsz, leginkább azzal hogy egy picit nem sajnáltatod magad. És azzal hogy Meneast említetted, egyben ki is mondtad hogy miért hívtalak ma ide.- szinte szó szerint idézem amit mondott, kiegészítve a saját gondolataimmal. A hangomat épp csak egy kicsit emelem fel; felesleges is lenne ordítani mert az egy ideges embernél úgysem használ. Ehhez is csak azért folyamodok hogy érezze hogy a helyzetnek súlya van. Tudja hogy sosem bántám, hiszen ahogy én vagyok az ő családja úgy ő is az enyém. Abban viszont nem vagyok biztos hogy miként reagál majd arra amit most mondtam, úgyhogy a tisztes távolságot megtartom.
Igen, még midnig nem örülök neki, hogy Adelaide kirángatott a motel szobánk kényelméből és biztonságából. Legszívesebben csak duzzogva beszélnék vele, de abból sosem származik semmi jó. Minél hamarabb túl akarok esni ezen a hirtelenjében jött titkos beszélgetésen. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg olyan információt akar velem közölni, aminek igenis nagy jelentősége lehet a jövőnkre nézve, ám még mindig nem értem, hogy minek ez a helyszínváltozás. Az évek során csak akkor kellett elvonulnunk teljesen, ha valami nagy dolog történt. Talán most is ez a helyzet, de ilyenre 1969 óta maximum három-négy alkalommal került sor, ami valljuk be, ennyi év alatt elég kevés. Az 1700-as évek elején pedig nem töltöttünk olyan sok időt együtt, maximum tíz évet, de szerintem annyit sem. Akkor még nem sikerült annyira kiismernünk a másik rutinjait. Nem volt rá elegendő alkalom, míg egy szép májusi napon 1723-ban úgy döntöttem, hogy most lépek le sajnáltatni magam egy kis időre. Nem terveztem többre száz évnél, de mégis elhúzódott ez az idő. Az is lehet, ha Addie nem lenne, még mindig ott feküdnék. - Ami azt illeti, azért tudsz haragudni az emberre elég rendesen. Akkor sem voltál túl boldog, amikor elvonultam a kriptába, aztán mikor felkeltettél még öt évig nyávogtam neked. Szerintem azokban az időkben meglepően haragudtál rám. A szokásosnál is jobban – idézem fel a régi emlékeket és egy kicsit elnevetem magam. Sírtam egy sort a lánynak, hogy vissza akarok menni, de nem hagyta. Azt mondta, hogy ideje talpra állnom és összeszednem magam. Én ettől csak mérgesebb lettem, de nem mertem ellenkezni. Sosem voltam elég bátor az ilyenekhez. - De ha ágyban fekszek is ugyanúgy hallgatlak. A szituáció nem változik, csak úgy kényelmesebb és ha kényelmesebb, akkor Phoenix boldogabb – széles mosolyra húzom a számat. Ugyan már ötven éve ez a nevem, de néha még mindig furcsa. Gyűlöltem az igazi elnevezésem, melyet a szüleim aggattak rám. Már azokban az időkben sem volt a legmenőbb név. Mintha valakit az angolok Ernie-nek neveznek el. Kész rémálom, ám most mégis hiányzik. A részem egy részét képezte és én egy csettintésre hagytam el. - Mi van? – kérdezem felháborodva és rögtön felpattanok a lány mellől. – Nem, tovább kell mennünk! Vagy van valami Denverben ami ideköt? Kell segítség benne? Ha nem, akkor én továbbállok egyedül. Meg kell találnom Meneast, sürget az idő – a hangomból a félelem és az idegesség egyvelege hallatszódik ki. Nem akarok már itt lenni, de ha Addie-t valami ideköti, akkor maradjon. Talán egy kis ideig egyedül is elboldogulok. Nem sokáig, de pr évig biztosan. Aztán visszajönnék hozzá, hiszen nekem ő a család. Ha pedig a másik opció áll fenn, hogy valamit ő is keres és biztosra tudja, hogy Denverben van a kulcs, akkor maradok. Nekem az ő dolgai fontosabbak lettek az évek során, mint az enyémek.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Márc. 22, 2020 8:05 am
To: Phoenix
i have some good news for you
Gondolataimba merülve, elmélázva néztem a tájat. Ha úgy vesszük, nem is igazán nevezhető tájnak mert csak lerobbant, régi épületek együttese; én mégis látom benne a szépet. Ezért is jöttem ide, mert az ilyen helyek és épületek mindig megnyugtattak már régen is. Persze az sem volt elhanyagolható szempont hogy itt aztán nem jár senki. Ha mégis, hát lesz egy jó vacsorám, mert amilyen felzaklatott állapotban vagyok, bárkit szétszedek aki ma Phoenixen kívül idetalál. Idegtépő ez a várakozás, még ha csak pár percről is van szó. Tudtam hogy késni fog, ismerem mint a rossz pénzt, de ez nem változtat azon a tényen miszerint elvárom hogy akivel találkozok mindig legyen pontos. Nézem ahogy aláhull a cigarettacsik és megrázom a fejem. Nem zavar különösebben, de nem is értettem soha hogy mire jó. Az egyetlen pozitívum számomra a cigarettával kaocsilatban hogy mindig eszembe jutnak róla a húszas évek, ami a kedvenc időszakom volt. -Úgy nézek ki mint aki bárkire is tudna haragudni? - értetlen képet vágva fordultam hátra, és a teátrálisság kedvéért a vállamat is megvontam. Szeretek így bolondozni még négyszáz év után is. Nem akarok besavanyodott öregasszony lenni, nem illik az örökszép pofimhoz. -Beszélni akarok veled. Fontos témáról, de ágyban fekve aligha tudlak komolyan venni. Néha amúgy sem. - megpaskoltam magam mellett a betont, jelezve hogy szeretném ha ő is leülne mellém. Reméltem hogy nem veszi magára amit mondtam, hiszen tudja hogy ki se bírnám ha nem szólhatnék be, ahogy azt is hogy ezeket nagy százalékban nem gondolom komolyan. -Tudom hogy már nagyon szabadulni szeretnél innen, de egy darabig még biztosan maradnunk kell. - Keze felé nyúlok és ujjaimat összekulcsolom az övéivel. Ez amolyan bevett szokás nálunk, eszem ágában sincs többet gondolni a dologba mint ami, hisz olyan ő nekem mintha a testvérem lenne. Szomorú hogy a társadalom szerint a mai világban az összekulcsolt kezek csak a szerelmesek kiváltsága. Szerintem az összetartást kéne jelképeznie. Phoenix már teljesen feladta hogy itt Amerikában megtaláljuk a szerelmét, én még csak most indultam be igazán. Elsőre nem szándékoztam lelőni a poént, szép lassacskán akartam neki beadagolni dolgot.
Túl régen vagyunk Denverben. Úgy érzem, hogy kezdek begolyózni, ám Addie mégsem hagyja, hogy továbbálljunk. Talán van valami, ami ideköti. Ezen sem csodálkoznék igazából, mert a nyolcvanas és kilencvenes években elég sok időt töltöttünk itt. Néha évekre letelepedtünk erre a helyre. Most viszont úgy érzem, hogy túl sok idő telt már el. Hatszáz éve kutatom kisebb-nagyobb szünetekkel Meneast és úgy érzem, hogy ideje turbó üzemmódra váltani. Nem várhatok tovább. Abban sem vagyok biztos hogy egyáltalán emlékszik még rám. Ez a város nem ad semmi nyomot. Eleget kérdezősködtünk már és cselekedtünk felelőtlenül itt. Az egyik rajzomat az általam szeretett férfiról Addie sokszorosította és beplakátoltuk vele a várost. Nem keresett senki, azaz nincs itt. Talán már nincs is az Egyesült Államokban. Évekkel ezelőtt kaptam azt a fülest, hogy itt él, akkor határoztuk el Adelaide-del, hogy bejárjuk az országot, de még mindig semmi nyom. Kezdem sokszor úgy érezni, mintha a sötétben tapogatóznék. Nem túl sok kedvvel lépek ki a motel szobából, amit bérlünk. Nem túl luxus, sőt inkább hasonlít a horrorfilmekben szereplő motelekre, ahol többnyire meghalnak az emberek, de nekünk ettől nem kell félni. Itt mi vagyunk a rosszfiúk. Megtehettük volna, hogy Denver egyik legmenőbb hotelében bérelünk inkább egy szobát. Na nem azért, mert annyi pénzünk lenne, az nem igazán van, de az igézet még nem nagyon hagyott cserben. Ennek ellenére nem akartunk feltűnést kelteni. Jobbnak tartottuk, ha inkognitómódba kapcsolunk és úgy keresgélünk tovább. Minél kevesebb feltűnés, annál jobb. Ma viszont egyáltalán nem sikerült megértenem Addie-t. Ott van az a tökéletesen romos szoba, aminek a közelébe sem lépne senki, ám mégis képes kirángatni a város szélén lévő elhagyatott raktárépületbe este nyolcra. Tudjuk mind a ketten, hogy általában túl kényelmesbe szoktam tolni mindent, így nem fogok időre odaérni. Már a közelben vagyok ugyan nyolc órakor, de még mindig egy jó tíz perc az út, mire odaérek. Úgy vagyok vele, ha már kések, akkor késsek stílusosan, így az ajkaim közé veszek egy szál piros marlborót és meggyújtom. Tök jó vámpírnak lenni olyan szempontból, hogy már roncsolhatod a tested, úgysem öl meg semmi. Negyed kilenckor megállok a raktárépület előtt és felnézve megpillantom Addie-t, ahogy a tetőn ücsörög. Nagy lendületet veszek és felugrok mellé, az utolsó slukk cigimet már a magasban szívom el és ledobom az épület elé a még égő csikket. - Tudom, ne haragudj – próbálok minél inkább megbánó képet vágni. – Miért kellett kirángatnod az ágyamból? – teszem fel a kérdést, amire a legkíváncsibb vagyok. Úgyis tudtunk volna beszélni, hogy én özben be vagyok gubózva és éppen sajnáltatom magam, hogy mennyire hiányzik Meneas. Ja mostanában ilyen szánalmas is tudok lenni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 21, 2020 7:10 pm
To: Phoenix
i have some good news for you
A tető peremén üldögélve néztem ahogy a nap teljesen eltűnik a horizonton. Nem véletlenül esett a választásom a váron külterületén elhagyottan ácsorgó raktárépületre. Olyan helyet kerestem, ahol a lehető legkisebb az esély arra hogy bárki is megláthasson minket. Pontosabban, hogy senki ne hallja mi hangzik el kettőnk között. Az elmúlt időszak minden volt számomra csak eseménytelen nem: időm nagy részét kereséssel töltöttem. Feltúrtam a könyvtárat, beültem minden vendéglátós egységbe, nyitott fülekkel jártam, hátha látok vagy hallok bármi használhatót. Fejembe vettem hogy megtalálom Meneast bármi áron. Egyrészt azért hogy Phoenix-en segítsek, mert nap mint nap látom rajta hogy mennyire odáig van a fiúért még 600 év után is. Másrészt pedig azért, mert maximalista lévén azt az elvet vallom, hogy nincs olyan dolog amit ne lehetne valamilyen úton-módon megoldani. Ezzel az esettel is így voltam, egyetlen különbséggel: úgy éreztem hogy elbuktam. Kereséssel és kutatással töltött hosszú hónapok után azon voltam hogy feladom, mert semmit nem láttam/hallottam. Se egy ismerős arc, se egy siettében elkapott félt mondat. Végső kétségbeesésemben Phoenix kezébe nyomtam egy köteg papírt Meneas arcképével. Gyermeteg megoldás, tudom, és sokat veszíthetünk vele ha valaki olyan felfigyel rá akinek nem kéne, de hátha. Eltelt újabb pár hét és még mindig semmi. Eljutottam magamban arra a pontra hogy kész, feladom. Ám ekkor olyan helyről érkezett segítség ahonnan nem vártam. Pár hónapja felkerestem egy régi ismerőst, de kérésem süket fülekre talált, legalábbis azt hittem. Ma délelőtt jött egy hívás, miszerint ennek az ismerősnek elég erős meggyőződése van arról hogy ki Meneas és hol rejtőzik. Tudom, alapból a meggyőződéssel nincs előbbre az ember, de én úgy örültem ennek az információnak mint valami öt éves kisgyerek a nyalókájának. Rögtön írtam is Phoenix-nek egy sms-t, miszerint este kilenckor legyen az elhagyott raktárnál. Gondolataimból léptek zaja szakított ki. Negyed kilenc. -Tudod hogy gyűlölöm amikor késel. – morogtam magam elé, de ennek ellenére, mivel a hátam mögött állt, megengedtem magamnak egy mosolyt. Csak így titokban, nehogy még a végén elbízza magát.
322 words ❖ youtube ❖ note: rövidke de lesz majd jobb is ❖ kredit
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Jún. 24, 2019 7:08 pm
Szabad játéktér.
Always and Forever
Örökkön-örökké
a legtöbbet birtokló
163
C szint: Kalmithil
Legfelsőbb szint: The Survivor
Ez az én történetem :
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
A sötétség ténye szinte fel sem tűnt a számomra, ahogy lazán lépkedtem előre az úti célom irányába. Évek teltek el az eset óta, s mégis... mégis hátha találhatok egy kézzel fogható bizonyítékot arra, miként... megtörhető az átkom. Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de annál inkább hittem a vég kifejlett adta eshetőségben. Ha egyáltalán sikerülne valamiféle törmeléknyi nyomot lelnem, amiből kiindulva... Jól tudtam azt, miszerint mindez teljesen esélytelen, viszont ragaszkodtam ezen kis elméleti jellegemhez, mármint... kényszeresen is, de szabadulni óhajtottam ezen kelepcéből. S úgymond ki ne akarna?! A lépteim éles jelzésként csengtek az aszfalt felületén, miközben egyre távolabb kerültem a város élettel teli részétől, s ezzel egyúttal a drága emberkék szép lassacskán eltűntek mögöttem. A kései óra koránt sem zavart, sőt... csupán csak fokozta azt a szituációt, amelybe belecsöppenni kívántam. A zord táj, a kiüresedett tér, a hangtalanság egyöntetűsége... mind-mind megtörni látszott a jelenlétem kapcsán. Eközben az utam a sikátoros részen vezetett keresztül, s bár napközben sincs itt élet, de ez... eme pillanatban; még jobban kiütött. Se kutya, se patkány, se... semmi. Még egy kósza vadászkát sem véltem felfedezni, holott Denver hírneve igencsak megugrott az Ötök jelenléte óta. A természetfelettiek e környezetben nem élték túl. S én... én hogyan is lehetek itt?! Ha ennyi ideje... éve.. már majdnem több, mint egy évtizede tartózkodsz itt, akkor kiismered azon apropókat, amik alapján rejtőzködni tudsz; akár még árnyékká is válhatsz. De komolyan! Ugyanis vannak bizonyos rejtett szakaszok, föld alatti járatok, avagy olyan lakóházak, ahová nem mennek be, sőt... az egésznek az a titka, miként ne kelts feltűnést! Roppant mód egyszerű; négyezer évesen meg főként! Már épp' kanyarodtam volna balra, amikor is... A fenébe már a modern világgal és egyaránt azzal, miként nekem telefonhívásokat kell fogadnom Victor-ka telefonján.. A szemeimet forgatva vettem elő a készüléket a dzseki belsőzsebéből, így nézve meg a számhoz tartozó kiírást, aki.. Menjen már a francba! Mit akar ez ilyenkor?! Egy nagyobb sóhaj keretein belül elhúztam a zöld gomb opciót, ekként emelve a fülemhez eme förmedvény készüléket. - Azt hittem, miszerint az embereknek ilyenkor már kötelező értékű az alvás... - Jegyzem meg merő iróniával a hangszínemben, így adva világosan az Öreg tudtára, hogy mennyire is nem szívlelem a zaklatását, bár... van választásom? Nem, kicsit sincsen, mert Ő irányít engem, s hogy én ettől... ettől mennyire is elragadtatva érzem magam! - ...mondd gyorsan, kérlek... - Nézek körbe lazán az előttem lévő környezeten. - ...mert dolgom volna! - Szúrom még oda; némi hanglejtéssel, ezzel is azt a látszatot keltve, mintha épp' neki toboroznék démonkákat. Még mit nem! Soha... előbb halok meg, de tényleg! Egy pillanatra megállok, megnyalva a kiszáradt szám szélét. - Oh, remek, remek... - Hangzik fel vidáman csengve a hangja. - ...pont ezt akartam kérdezni, hogy hogyan is állsz ezzel az egésszel, mert tudod... - Tart egy kis hatásszünetet, bár nem tudom, miként minek, de oké. - ...meg kellene sürgetni a folyamatot! - Fejezi be határozott éllel kihangsúlyozva, én pedig... újabb szemforgatást kísérlek meg, bár ebben az a kár, miszerint nem látja. - Ha csak ennyi az egész, akkor ne aggódj.. - Túlságosan is nyugodtan szólalok meg, ami eleve gyanús lehet, de neki... NEKI? Ő a világ leghülyébb embere ezen a Földön! Mert, ha egyszer... kijutok e testből; úgy megkínzom, hogy visszasírja a léte minden apró kis momentumának zálogát. Oh, s ez annyira szép gondolat! Rögvest megvalósítást kíván! - Intézek mindent; épp' velük találkozom, szóval... - Nem tartalak fel, viszont.. reggel első dolgod legyen megjelenni, vagy tudod... - Célozgat a tőrre a kedves kis kiemelésével. - Persze, ezer örömmel; én leszek a kakas! - Nyomom ki egy hetyke mozdulattal, ugyanis már kezdett az agyamra menni. Szemet forgatva dugom zsebre ezt a vacakot, s aztán néhány momentum múltán az épülethez érve; megállok. Lám, lám... itt történt minden.. Oldalra döntött fejjel méregetem az elhagyatott raktárat, majdan beljebb fáradok. Alaposan körülnézek; nyomokra bukkanás céljából, de semmi és már... már bele is merülök, amikor... a fene egye meg! Vészjóslóan hallom meg azt a jól kivehető sort, miként valaki itt van; pontosabban mondva a terepen. - Mondd, nem félsz attól, miként bajod eshet?! - Fordulok felé baromi lassan, kegyetlenül őrült csillogással a tekintetemben. Lássuk... lássuk; ki is ez a bátor egyed!
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
❖ 
❖ 
❖ 
❖ 
A sötétség ténye szinte fel sem tűnt a számomra, ahogy lazán lépkedtem előre az úti célom irányába. Évek teltek el az eset óta, s mégis... mégis hátha találhatok egy kézzel fogható bizonyítékot arra, miként... megtörhető az átkom. Nem fűztem hozzá túl sok reményt, de annál inkább hittem a vég kifejlett adta eshetőségben. Ha egyáltalán sikerülne valamiféle törmeléknyi nyomot lelnem, amiből kiindulva... Jól tudtam azt, miszerint mindez teljesen esélytelen, viszont ragaszkodtam ezen kis elméleti jellegemhez, mármint... kényszeresen is, de szabadulni óhajtottam ezen kelepcéből. S úgymond ki ne akarna?! A lépteim éles jelzésként csengtek az aszfalt felületén, miközben egyre távolabb kerültem a város élettel teli részétől, s ezzel egyúttal a drága emberkék szép lassacskán eltűntek mögöttem. A kései óra koránt sem zavart, sőt... csupán csak fokozta azt a szituációt, amelybe belecsöppenni kívántam. A zord táj, a kiüresedett tér, a hangtalanság egyöntetűsége... mind-mind megtörni látszott a jelenlétem kapcsán. Eközben az utam a sikátoros részen vezetett keresztül, s bár napközben sincs itt élet, de ez... eme pillanatban; még jobban kiütött. Se kutya, se patkány, se... semmi. Még egy kósza vadászkát sem véltem felfedezni, holott Denver hírneve igencsak megugrott az Ötök jelenléte óta. A természetfelettiek e környezetben nem élték túl. S én... én hogyan is lehetek itt?! Ha ennyi ideje... éve.. már majdnem több, mint egy évtizede tartózkodsz itt, akkor kiismered azon apropókat, amik alapján rejtőzködni tudsz; akár még árnyékká is válhatsz. De komolyan! Ugyanis vannak bizonyos rejtett szakaszok, föld alatti járatok, avagy olyan lakóházak, ahová nem mennek be, sőt... az egésznek az a titka, miként ne kelts feltűnést! Roppant mód egyszerű; négyezer évesen meg főként!