A Hős, aki a fényben élt,
s életébe beköltözött a sötétség.

Már hetek óta dolgoztak egy ügyön, mire végül nyomra bukkantak. Úgy tűnt, hogy egy sorozatgyilkossal van dolguk, s rájöttek, ki is lehet valójában a következő célpont. Mintha egy önjelölt igazságszolgáltatóval álltak volna szemben, olyan érzés volt. Ugyanis csak olyan embereket ölt meg, akikre a rendőrség eleve vadászott. Persze nem úgy. Nem öltek. Sedrick sem húzta meg egyszer sem a ravaszt; tudta a szabályt. Ő és a többi rendőr azért felelt, hogy az embereket biztonságban tudja és a rosszfiúkat a rács mögé juttassa. Az, hogy ki érdemelt halált, s ki nem; nos, nem az ő feladata volt elbírálni. Sosem szegte meg a rendőrség ezen szabályait. Ezúttal sem akarta.
- Maradj kint, Sam. Ez parancs. – Szólt rá az egyik társára, aki igencsak fiatal volt a szakmában. Igen, egy újonc, s Sedrickre bízták, aminek annyira nem örült. Nem akart felelősséget vállalni Sam iránt. Sam értetlenül bámult vissza rá.
- De hát mégis miért? – Kezdett bele, mire egy rosszalló pillantás volt a válasz a férfitől. Volt köztük néhány év, sőt. Míg a lány 25-26 év körül volt, addig Sedrick már a 30-on is túl volt.
- Mert ez a parancs, Sammy. – Morogta, majd ott hagyta. Kibiztosította a fegyvert, majd szabad kezével a zsebébe nyúlt, hogy egy tárgyra csúsztassa a kezét. Az felizzott fényesen, s mágiát szívott el belőle. Tudta, hogy szüksége lesz rá, hiszen ez volt az ő titkos fegyvere. A varázslat, mely egykor csak mese volt a számára. A varázslat, mellyel bármire képes lehet.
Gondolkodás nélkül lépte át a küszöböt és lépett be a raktárépületbe, oda, ahol a gyilkos volt. A fegyvert maga előtt tartotta, immár két kézzel, s így haladt előre, a falhoz lapulva, halk, s nesztelen léptekkel. Aztán meghallott valami szürcsöléshez hasonló hangot. Összevonta a szemöldökét és a hang irányába fordult, arra haladt tovább. Igen, a gyilkos. Csak ez járt a fejében. Az is megfordult a gondolatai közt, hogy ezúttal megöli. Elég embert gyilkolt már le ez az akárki, s végre pontot akart tenni a végére. Azonban ahogy megpillantotta a nőt… várjunk, nőt?! – kissé lefagyott. A nő ellépett az áldozattól, aki holtan esett össze előtte. Ijedt volt, a tekintetéből riadtság sugárzott, míg arca, szája csurom vér volt, ahogyan a kezei is. Sedrick szíve a torkába ugrott, ott dobogott tovább.
- Mi a pokol…?! – A férfi nem hitt a szemének. Az oké, hogy boszorkányok léteznek, de… mi ez a lény? A nő még egy lépést tett hátra, szabadkozni kezdett.
- Én nem akartam, én csak… - Tekintetét ide-oda futtatta, kiutat keresve. Végül pedig kihasználva Sedrick lesokkolódását, elsuhant mellette. A lendülettől a férfi a falnak csapódott, majd egyből utána fordult, elsütve a fegyvert. A nő oldalát találta el, így megtorpant, s a falnak esett. A férfi varázslattal igyekezett visszafogni a nőt, hogy ne tudjon elmenekülni, míg oda nem ért. A fegyvert egyenesen a fejére szegezte, a halántékához, miközben másik kezével a hajába markolt erősen.
- Mi vagy te?! – Kérdezte feszülten. Válaszokat akart, méghozzá azonnal. Soha, hozzá hasonlót még nem látott. A nő csillogó szemekkel bámult fel rá, riadt őzikeként.
- Vámpír… vámpír vagyok. Nem tudom kontrollálni magam. Éhes voltam. – Suttogta szinte, miközben az oldalára csúsztatta a kezét. A sebe már begyógyult, de Sed ezt kiszúrta.
- Vámpír? – Ráncolta a homlokát. Az említett remegni kezdett, majd eltolta a fegyvert, amit a fejéhez szegezett a férfi.
- Mégis kinek hiányozna az a gyilkos, aki meghalt miattam? – Kérdezte halkan, mire Sedrick gondolkozóba esett. Aztán komoly tekintettel kezdte bámulni, újra rászegezve a fegyvert.
- Mégis miért hagynék életben egy másik gyilkost? – A szemeit fürkészte. Tekintetük egy hosszabb pillanatra találkozott.
- Mert nem vagyok rossz. – Suttogta a nő, a férfi pedig elhitte.  Talán ez volt a veszte. Futni hagyta a vámpírt, akiről azt hitte, sosem látja újra. Az ablakon át távozott.
- Mi történt?! Hallottam a fegyverdördülést… - Futott be lélekszakadva Sam, majd zihálva, a fegyvert feltartva bámult körbe.
- Megszökött. – Válaszolta Sedrick nyugodtan, miközben azt figyelte, hogy az ablakon át befúj a szél néhány falevelet.

Hónapokkal később Sedrick boldognak tűnt. Volt mellette valaki. Méghozzá egy nő. Egy nő, aki már nem volt ember, sokkal inkább vámpírként élte a napjait. Oh, hogy ez a vámpír az a gyilkos-e, akit futni hagyott? Igen. Sage a férfi mellé szegődött, s lassan kibontakozott köztük valami különleges kötelék. Szövetség. Segítették egymást, ahol tudták. A nő előkerítette a rosszfiúkat, miután képes volt kezelni a vérszomját, a férfi pedig menedéket, otthont nyújtott a nő számára, sőt, olykor a vérét adta neki. Oda-vissza alapon működött a kapcsolatuk, azonban a nő többet kezdett érezni. Akarta a férfit, méghozzá testestül és lelkestül. Vágyott a szeretetére. Nem akart csak egy eszköz lenni, egy tárgy. Egyszóval többre vágyott. Szerelemre. Arra, amit Sedrick nem adhatott meg. Sage abban a hitben volt, hogy a férfi azért nem mer vele komolyabb kapcsolatba kezdeni, mert ő halandó. Nem lehetnének együtt örökké… s pont ebből az okból kifolyólag támadt egy ötlete. A vérét csempészte a férfi reggeli kávéjába, majd megitatta vele.
- Fura íze van. – Vonta fel a szemöldökét Sed néhány korty után, ami pont elegendő vért juttatott a szervezetébe ahhoz, hogy Sage véghez tudja vinni a kis tervét.
- Fura? Talán csak több cukrot tettem bele a kelleténél, vagy… - Sejtelmesen elmosolyodott, majd a férfi mögé suhant. A pillanat tört része alatt csúsztatta a férfi nyakára a kezét, majd törte ki egy laza, ám annál kecsesebb mozdulattal. Sedrick meghalt.

A Gyilkos, aki a sötétségbe veszett,
s onnan el nem menekülhet.

Sedrick visszatért az életbe. Az ágyán feküdt, mellette pedig Sage ült, aggódó, mégis halvány mosollyal az arcán. A férfit nézte. Várta, hogy magához térjen, hiszen tudta, hogy így lesz. Nem lehetett másképp.
- Hogy vagy? – Simította meg a férfi arcát, mire Sed finoman félrecsapta a kezét.
- Mit tettél velem?! – Emelte meg a hangját, miközben felült. Idegesen meredt a nőre, aki… aki megölte. Kitörte a nyakát. Mégis hogyan lehet most itt? A nyakához nyúlt, végigtapogatta, de semmi sérülést, sebet nem talált.
- Most már együtt lehetsz velem. Ez tartott vissza, nem igaz? Az, hogy halandó voltál, Sedrick… de most már olyan vagy, mint én. – Magyarázta mosolyogva, mi több, elégedetten. Sedrick szemei elkerekedtek.
- Mi? Vámpírrá változtattál?! – Idegesen csengett a hangja, mely az egész szobát belengte.
- Nos, még nem. Még innod kell… ebből. – Eddig észre sem vette, hogy a földön, közvetlenül az ágy mellett ott hevert egy nő, aki nem volt magánál. Sage az ölébe húzta, majd a csuklóját megfogva felsértette a bőrét. A vér kiserkent belőle. Ezt tartotta oda a férfi felé.
- Micsoda? Nem, én ezt nem… - Eltolta magától. Nem akart szörnyeteggé válni. Semmiképpen sem. Sage viszont nem hagyott menekülési útvonalat neki, vagy ellenkezésre időt. Az ismeretlen nő csuklója a férfi ajkaihoz tapadt, a vér pedig lefolyt a torkán, ezáltal az átváltozást befejezve. Sedrick megfogta a nő karját és úgy itta a vért, mintha csak a reggeli kávéját szürcsölné. A vadállat, a szörnyeteg ezzel felébredt benne. Vámpír lett. Azaz, mégsem. Hiszen elszívó boszorkányként született meg, s az ereje, a boszorkány ereje nem tűnt el. Ám nem volt szüksége többé mágikus tárgyakra. Önmagából tudta elszívni az erőt. Miután szárazra itta a nőt, Sagere pillantott. Közel sem volt olyan barátságos az arca, vagy épp a tekintete, mint egykor. Egy gyilkos, egy vadállat nézett vissza Sage-re, s ez még őt is megrémisztette.
- Sedrick…? – Felállt mellőle és hátrébb lépett. A férfi pedig odasuhant elé, a falhoz nyomva őt erőszakosan.
- Miért tetted ezt velem?! – Kiabálta, majd a keze automatikusan a nő mellkasa felé mozdult. Átszakította a ruháját, a bőrét, majd a húsát, egészen addig, míg el nem ért a szívéig. Rámarkolt. Sage mozdulni sem bírt, avagy nem mert.
- Mert szeretlek. – Sziszegte halk válaszként, miközben a könny kicsordult a szeméből. Sedrick tekintetét vizslatta, de nem látott mást, csak egy szörnyeteget. Ezt Ő tette vele. Tudta és gyűlölte magát érte.
De a jó hír, hogy nem tartott sokáig. Sedrick kitépte a nő szívét, majd ellépett tőle. Sage élettelenül hullott a földre, míg néhány pillanattal később a szíve is mellette landolt. A vér beterítette a szoba padlóját.
Sedrick ezen az éjjelen vált egy kezelhetetlen szörnyeteggé. Képtelen volt gondolkozni, vagy úgy cselekedni, ahogyan helyes volna. A sötétség martalékává vált és úgy érezte, semmi esélye kijutnia onnan. Hiszen, mégis hogyan? Sage halálát számtalan más ember halála követte. A rendőrségen felmondott, hiszen így nem dolgozhatott tovább ott: méghozzá az „igazság nevében”. A rossz oldalon állt. Már nem volt Jófiú. Sokkal inkább tartozott a rosszfiúkhoz… de talán ezt nem is bánta annyira. Felszabadultabb lett. Őrültebb is talán a maga módján. Az, hogy eretnekké vált, valójában számtalan lehetőséget tárt fel előtte. Megnyílt előtte egy új világ, mely a sötétségen kívül nem tartogatott mást a számára. De abból jó sokat.

Hol van a Fény?
Szükségem van rá.

S most jön a találós kérdés. Mi van, ha a hősben ott él a gyilkos, s a gyilkosban a hős? Lehetséges-e ez egyáltalán? Vajon van-e remény annak a gyilkosnak, aki egykor hős volt? Van-e számára boldogság, vagy már nem érdemel kegyelmet? Mit szán neki a Sors? Még több halált, még több vért, mely a kezéhez tapad, vagy valakit, aki kivezeti a fénybe újra?
Szeretnék ezekre választ kapni, hiszen ez a történet rólam szól. Én vagyok az, aki egykor a mindennapok hőse volt, manapság pedig csak egy szörnyeteg, aki kíméletlenül legyilkol bárkit, aki az utamba kerül.