Óvatosan játssz a tűzzel, ha nem akarsz játékszerévé válni
Túl sok minden történt egyszerre. Nem elég, hogy felfedeztük a város cukormázas felszíne alatt lappangó rothadást, ezt a különös, démonokkal fertőzött világot, még arra is rá kellett ébrednem, hogy nem vagyok normális. Nem, izé, ez így rosszul jött ki - szóval, bizonyos erők birtokában vagyok. Chris szerint semmi mással nem magyarázható az, amit vele tettem. Még ha a tudatom mélyén, a legnagyobb titokban igazat is adtam neki, igazából jóval nagyobb gondom akadt annál, boszorkány vagyok-e vagy sem: a démonűzés óta úgy éreztem, nem vagyok önmagam, vagy csak nagyon ritkán. Különös erő játszadozott az elmémmel, a gondolataimmal. Mintha rám telepedett volna valami sötét és gonosz... Chris ugyan még nem vette észre, hogy baj lenne, de néhány hét alatt sikerült eljutnom arra a szintre, hogy segítségre van szükségem - minél távolabb Denvertől, hogy a titok titok maradjon. Fogalmam sincs, hogy botlottam bele Lenába, egy ismerősöm ismerőse ismert valakit, aki állítása szerint el tud vezetni egy valódi boszorkányhoz. Megkaptam a címet, ahol találkoztam a nővel - Lenával, mint kiderült -, és a fiatal nő vállalta, hogy gardedámommá válik egy röpke fél órára, míg elkísér a húgához. Állítása szerint ő maga nem boszorkány, de valamit akkor is furcsállottam benne, az egész kisugárzásában, a megjelenésében... Képtelen voltam azonban rájönni rövidke együttlétünk során, pontosan mi nem stimmel vele - és amúgy is, végig csak én fecsegtem az úton, a fél életemről beszámoltam neki, míg ő csak hallgatott és maga elé bámult. Aztán amikor elértük végre a házat és bekísért a hallba, úgy döntött, magamra hagy. Mire felfogtam volna, hogy búcsúzkodik, már nem volt sehol; a hideg is kirázott tőle és a baljós sejtelemtől, hogy nem egyszerű halandó az, akivel az elmúlt fél órát töltöttem... Mielőtt azonban tovább gondolkodhattam volna a dolgon, lépteket hallottam, egyből magukra vonták a figyelmem. - Ööö... Üdv. - intettem kurtán a felbukkanó lány felé. Lena leírása alapján nem lehetett más, mint az a bizonyos boszorkány, aki segíthet nekem. - Nem akartam betörni, igazából Lenával jöttem... Aki... - ismét körbenéztem, hátha az előbb csak nem vettem észre a közelben ácsorgó nőt, ám hűlt helye sem volt. Tétován csóváltam meg a fejem. - Nos, biztos dolga akadt... Izé, Caleb vagyok. - fordultam végül vissza a lányhoz. Úgy hallottam, tud róla, hogy jövök, így talán nem gondolja azt, hogy valami béna betörő vagyok, és nem varázsol bele a kandallóba... Már ha van itt egyáltalán kandalló, még nem igazán néztem körbe. - Denverből jöttem. Lena szerint te tudsz nekem segíteni... - folytattam a magyarázatot, mert akár hallott rólam, akár nem, úgy éreztem, jobb, ha szemtől szemben letisztázom, pontosan milyen szándékkal érkeztem - ezzel tovább csökkentve az esélyét, hogy betörőnek gondol és békává változtat.
Még csak két hete tartózkodtam a természetfeletti bentlakásos suli falai között, mikor is Lena hívott, hogy látogatóm fog érkezni, szóval készüljek össze, mert pár napot Ipswichben kell töltenem Danverséknél. Kaptam a kúriájukban egy csinos kis szobát, be is rendezkedtem arra a pár napra és azt kívántam, bár ne kellene visszamennem a bentlakásos iskolába, hiszen már elvégeztem a sulit. Csak a védelem miatt lettem újra gimis, avagy a természetfeletti suli fogja. Lena nem részletezte, hogy kiféle-miféle az illető, aki meglátogat, csak annyit mondott, hogy Caleb a neve, halandó, de örökölt némi mágiát és nincs jól a srác, egy szakavatott boszorkány segítségére van szüksége. Nem voltam gyenge boszi, erősebb képességeim voltak, mint Lenának, annak ellenére, hogy ő vámpírrá vált. Még a mai napig furcsa belegondolni, hogy a hús-vér nővérem, aki valaha élettel teli volt, mára félholttá vált. Jó, nem úgy néz ki, mint egy hulla, de én érzem rajta azt a sírontúli energiát, amitől kiráz a hideg is. De akkor is a nővérem és örökre az marad. Én, a covennel ellentétben nem fordítottam neki hátat. Ő segített nekem magam mögött hagyni a múltam, megszökni a bűneim elől. És bár tisztában voltam a ténnyel, hogy örökre nem menekülhetek, mert meg fognak találni, és lesújtanak rám az Ösök szellemeinek ítéletével, mégis reménykedtem, maradt még egy kis időm, hogy valahogy jóvátegyem azt, hogy egy boszorkány halála szárad a lelkemen annak ellenére, hogy önvédelemből, véletlenül öltem meg. De hiába volt önvédelem, hiába akart ocsmány módon a magáévá tenni Tarquin Blackwood, nem szabadott volna megölnöm. A saját fajtám vérét ontottam és ez a brit ipswichi coven számára súlyosabb bűn, mint az, ha valakit megerőszakolnak. Nem tudtam, mi tévő lehetnék, hogyan tehetném jóvá, de élni akartam. Már ígyis anyám bögyében voltam Tarquin halála előtt is, mivel megtudta, nem vagyok tiszta és egy hibrid vette el az ártatlanságom. Tajtékzott a dühtől, mert így nem adhatott el, már nem voltam szűz. Egy boszorkánynak szűzen kell férjhez mennie ebben a covenben. Persze, miután már a férjed elvette az ártatlanságod, úgy henteregsz és azzal, akivel csak akarsz. De a nászéjszaka előtt nem teheted azt, amit kívánsz. Én megszegtem ezt a szabályt is és engedtem a kísértésnek, Ronan csókjainak és érintésének. Beleborzongtam az emlékekbe, megráztam a fejem. - Koncentrálj inkább az érkezőre! Igen Rilla, ne gondolj másra! - magyaráztam magamnak, miközben egy illatos mécsest helyeztem a mécsestartóba és keltettem életre a lángot a mágiámmal. Vártam nővérem és a srác érkezésére. Szerettem eljátszadozni a tűzzel. Vajon miért kell segítenem a srácnak? Mi történhetett vele, hogy az én segítségemre szorul? És miért akarja Lena, hogy segítsek neki? Luna nyávogni kezdett, élénkebbé vált, ami azt jelentette, hogy megérkeztek. Sietősen libbentem le a hallba, a lábaim csak úgy szökkentek le a lépcsőfokokon, Luna követett engem, épp oly kíváncsi természet volt, mint én.
Kezdőlap
