"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Látom, hogy nem igen van itt velem, de nem tudom azt, hogy mi lehet a baj vele. Nem értem sajnos, hogy mit tudnék tenni, de talán ha nem hagyom most magára az jó lesz. Én nem tudom egyedül cipelni már ezeket a dolgokat egyedül, és nem rá akarom pakolni, egyszerűen csak szükségem van rá, hogy kiönthessem a lelkemet. Hátha akkor ő is megteszi és levehetek a válláról egy kis terhet. Az övét bármikor boldogan cipelem. Igazából annyi ember terhét cipelem már, hogy teljesen hozzászoktam a sajátom az egyetlen ami nem megy, szinte összeolvad a többivel, és így nehéznek tűnik, minden nappal nehezebbnek. - Nincsen semmi baj, nem haragszom, nyugi - megijeszt, nem is kicsit, és nem értem, hogy mi történhet körülötte. Ennyire rég beszéltünk volna? Nem tudom, hogy mikor történt ez, mikor szakadtunk el annyira egymástól, hogy már ezt nem vesszük észre. Nekem észre kellett volna vennem a jeleket, mégsem sikerült, és most a legrosszabb nővérnek érzem magamat. - Ha azt mondod ne aggódjak, csak még jobban fogok aggódni, te is tudod - ismer engem, én nekem elemem az aggódás, és nem tudom elengedni ezt. - Ha nem szeretnéd, hogy segítsek a rendrakásban rendben, de ha meggondolnád magad, tudod hol találsz - mosolygok rá, igyekszem egy kicsit bátorítani, miközben a fagyit ezsegetjük. - A gyerkőcökkel úgy, ahogy rendben vannak a dolgok, csak az egyik családi háttere aggaszt. Féltem, hogy baja lesz otthon - nagyon a szívemen hordom a kicsike életét és a sorsát, nem tudom, hogy mi lesz vele, de nem lehet baja, nem fogom hagyni, hogy baja essen. - Reméltem is, hogy nem fogsz elzavarni -mosolygok rá, a fagyi az mindig is egy jó beszélgetés indító volt. Ahogy lehuppanok az ágyára törökülésbe csapom a lábaimat, és úgy várom őt is tovább fagyizni. A nyuszis mamuszom picit sípol, ahogy ránehezedek, már emlékszem miért nem hordom annyit. De jó meleg. Halk sóhajjal nyugtázom amit mond, hiszen ez is benne van a pakliban. - Részben. Ha kívülálló lennék azt mondanám, hoyg felnőtt emberek, tudják a súlyát minden döntésüknek - és így kellene felfognom ténylegesen, hiszen azok, de a lányuk vagyok, nem tudom így elfogadni ezt. - Nem tudom mi van velük, de valami nincs rendben, és a baj az, hogy már mindenki számára látható, mégis tagadják - mindenki tudja, hogy baj van, de amikor rákérdeztem nem mondta el anya. Sőt, nagyon tagadta, túlságosan is, ami rosszat jelent.
A vér cinkossága õsi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetõjele.
Szinte el sem jutott a tudatomig egyetlen egy szava sem, csak arra a fura belső hangra tudtam koncentrálni, ami, vagy épp aki át akarta felettem venni az irányítást. Legalábbis így éreztem, de az is lehetséges volt, hogy mindezt csak én képzelem. Nehéz volt megállapítanom és összezavart; nem voltam önmagam. Nem volt tiszta a fejem. De józan akartam lenni. Nagyon is. Ahogy kiejtette a száján, hogy ne haragudjak, feleszméltem. - Nem-nem-nem, ne vedd magadra… bocsánat – Nagyot nyeltem, majd próbáltam magamra varázsolni a szokásos Caleb álarcomat, mármint azt a hiper szuper vidám énemet. A fagyi sokat dobott rajta! Bár a kérdése nem. - Öhm, csak ügyetlen voltam és… de ne is törődj vele! Nem lényeg. Majd összetakarítok magam után, ne aggódj – Hadartam el szinte egy levegővel, miközben újabb adag fagyit nyaltam le a kanálról. Elmosolyodtam a nővéremen. Habár nem volt olyan mély és szoros a kapcsolatom vele, mint Chloeval, azért jólesett, ha néha szánt rám egy kis időt. Mondjuk úgy éreztem, most komoly dolog miatt keresett fel, de egyelőre úgy tűnt, nem akar a tárgyra térni. - Segíthetsz abban, hogy… elmondod, mi a helyzet veled – Mosolyogtam. – Mi újság a gyerkőcökkel? – Mindig is imádtam a gyerekeket, magam sem tudnám megmondani, miért. Talán emiatt is örültem annyira, hogy ő maga gyerekekkel foglalkozik és segít nekik. – Uuu, nagyon! Máskor is meglephetsz egy kis fagyival, nem foglak elzavarni vele – Nevettem, majd az ágyamhoz invitáltam és ha leült, akkor odatelepedtem mellé, felhúzva az egyik lábamat is. Újabbat kanalaztam a fagyiból, közben odatartva neki is a tálat. – Egyébként kitalálom. Anyuék aggasztanak, ugye? – Kérdeztem végül csendesebben, miközben a fagyit bámultam a tálban. Mondani akartam valami bíztatót, de az, amit Chloe mondott… nem adott bizakodásra okot. Egy kicsit sem. Nem akartam, hogy apa félrelépjen vagy ilyesmi, de aggódtam, hogy megtenné. Valamit ki kellett találni, valami ütőset, hogy egyben tarthassuk a családot.
Nem vagyok abban biztos, hogy jó ötlet idejönnöm, lehet hagynom kellene pihenni őt, hiszen olyan kimerültnek tűnt. Azt megtudom mondani róla bármikor amikor látom, de nem cask róla a családban mindenkiről. Hiába vagyok gyerek pszichonyuszi azért az alapja mindennek ugyanaz. Soha nem akartam a testvéreimet, vagy a szüleimet analizálni, ennyire nem akarok belemászni senki fejébe, az nem nekem való. Nem akarok mindent tudni, de a sötétben sem szeretek tapogatózni sajnos. Nagyon zörög odabent valamivel, nem tudom mi a fenét művelhet, de kicsit összerezzenek a zajokra. Jézusom, remélem nem töri össze magát, és nem is keltettem fel, azért ez a nagy robaj. Tényleg nagyon szét van esve, ebből is látszódik, de én nem tudom már mi van itt. Esküszöm, engem kihagynak mindenből, biztosan azért mert túl öreg vagyok. Kezdem már én is érezni ennek a súlyát. - Oooooké... - meglep az a hatalmas hév amivel beránt, nem számítottam rá, hátam mögött az ajtó csukódik is, nem is akárhogy, kulcsra, ami igen furcsa. Kezemet a lapockájára helyezem, nagyon nem úgy néz ki, mint aki jól van. Mi a franc. - Mi a baj Caleb? - döntöm picit oldalra a fejemet, ahogy őt figyelem, annyira nincs rendben valami, megijeszt. - Kezdek aggódni miattad - nem is kicsit, valami nagyon nincs rendben, és nem tudom eltalálni, hogy mi az isten lehet az. Ahogy azt mondja, hogy hagyjam abba, elemelem a kezemet, nem tudom mi rosszat tettem, de egy hatalmas levegőt veszek, és visszaejtem magam mellé. - Ne haragudj - hajtom le a fejemet, majd vissza is kapom rá, amint a fagyiért nyúl. Túl gyors a hangulatváltozás, és ehhez nekem is kell pár pillanat, hogy az agyam bootolja az információt. - Inkább az a kérdés te hogy vagy. Mi történik itt? - fordulok körbe a szobában, hagyom, hogy egye a fagyit, hiszen igencsak rávetette magát, na nem mintha elítélném miatta. EZ az egyik legfinomabb fagyi. - Tudok segíteni valamiben? - kupi van, de nem olyan túl nagy, és azt hiszem megtaláltam a szememmel a korábbi zaj forrását is. Mégsem mozdulok még el az ajtóból, nem akarok pofátlan lenni és turkálni kezdeni, inkább figyelem őt hatalmasra nyílt szemekkel. - Finom? - mosolyodom el egy picit, de emelem én is a kanalamat én is, hogy ehessek belőle. Ez a legfinomabb, és nagyon ritkán osztom meg, ezt általában azonnal elviszem magammal a szobába felfalni.
A vér cinkossága õsi, bizalmas kötelék. A Nagyok ismertetõjele.
Kezdtem sejteni, hogy attól vagyok rosszabbul, ha varázsolok, mégis kényszert éreztem rá. Apró trükköket hajtottam végre a mágiámmal, könnyítettem a magam életét, feszegettem a határaimat; nem volt olyan sok erőm, mint egy rendes boszinak (nem mintha olyan sokkal találkoztam volna, talán egyetlen egy alkalom volt, vagy kettő…), de pont ezért akartam tudni, mire vagyok képes. Vajon… meg tudnám tenni azt még egyszer, amit Chrisért tettem? Képes lennék kiűzni akár belőle, akár másból újra egy démont? Vagy… vagy belehalnék? Többre vágytam. A tiéd minden! Használd az erőt. Benned van! - Tessék? Használd. Ügyes fiú, nézd csak… Ha valaki látott volna kívülről, akkor azt fedezhette volna fel, hogy mélyen magam elé bámulok. Aztán hirtelen fellobbant előttem a könyv legfelső lapja, ekkor tértem észhez. - Basszus! – Sietve csapkodni kezdtem, hogy eloltsam a tüzet, majd hátrébb gurultam a székkel az asztaltól. – Az ördögbe… - A lendülettől lesodortam néhány dolgot a földre, amik csattogva-csörömpölve értek földet. A kopogás ekkor ért el a tudatomig. – Igen, mármint ki az? Várj! – Kapkodtam, összeszedetlen voltam. Végül ott hagytam a megégett könyvet, meg a holmikat a földön és felálltam. Cynthia. - Gyere – Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam, majd megragadva a karját behúztam a szobába, aztán be is csuktam az ajtót. Kulcsra. Egy hosszabb pillanatra nekidöntöttem a fejemet az ajtónak, lehunytam a szemeimet és mély levegőt vettem. Fájt a fejem, szinte szét akart robbanni. Égess el mindent! Képes vagy rá! - Hagyd már ezt abba… - Sziszegtem, de nem a nővéremnek, hanem annak a belső hangnak. És reméltem, hogy a nővérem nem érti, mit motyogok ott magamban. Nagyot nyelve elszakadtam végül az ajtótól és felé fordultam. - Hogy vagy? A fagyi… kérek belőle – Elmosolyodtam. Igyekeztem visszanyerni azt az önmagam, akit a nővérem ismert. Őt nem avattam be abba, mi történt velem, vagy mit tettem. Féltem, hogy őrültnek nézne vagy… vagy talán félne tőlem. Az egyik kanálért nyúltam, ha engedte és raktam is rá egy kis fagyit, majd lenyaltam róla. Hűsítő finomság volt.
A napjaim mostanában egyenlőek egy hatalmas hullámvasúttal, aminek nem láttam eddig a végét. Eddig... De ma végre péntek, és a hétvégére semmit sem vállaltam, mert most szükségem van egy kis pihire. Valami nincs rendben mostanában sehol sem, és nem tudom mi a fene történik körülöttem. Mindig lemaradok, és már csak a káoszt látom. Itthon is valami nagyon nincs rendben, de nem tudom, hogy mi lehet az, és eddig beszélgetni sem tudtam senkivel erről. Most viszont muszáj lesz, úgyis mindenki már elvonult a szobájába, így nem lesz gond valakit elkapni. Néha mondjuk elég szánalmasnak érzem magam, mert még itthon lakok, öreg vagyok, nincsen külön családom, párom, senkim sincs, még egy macskám sem, bár azokra allergiás is vagyok. Senkim sincs, csak a családom, ami mintha egy kicsit széthullóban lenne mostanában. Nem igazán gondolkoztam még a költözésen, mármint de, gondolkoztam, de mindig annyira aprócska gondolat volt, hogy nem néztem körbe, hogyan milyen albérletek vannak. Most meg még annyira sem hagyhatom itt őket, úgy érzem az lenne a cseresznye a torta habjának tetején, és megadnám az utolsó kegyelem döfést... Miért látom ennyire borúsan a jövőt vajon? Kiosonok a hűtőhöz és egy kis doboz fagyit kikapok onnan, két kis kanalat is fogok mellé, majd elindulok a szobák közt lévő kis folyosó felé. Nagyon halkan lépdelek, nem akarom senki figyelmét sem felkelteni, egy emberrel szeretnék most nagyon beszélni, és remélem, hogy a szobájában találom. Úgyis mindig mindent tud ő is, Chloeval erősebb köztük az összhang, így Caleb az én emberem most. Nem szeretem a bizonytalanságot. Ahogy elérem a szobáját lassan emelem a szabad kezemet és halkan kopogok be, remélem meghallotta, nem akarom, hogy a szüleim jöjjenek ki, velük most nincs kedvem beszélgetni. - Caleb, egy picit rámérsz? - ha esetleg a kopogást nem hallotta volna muszáj vagyok megszólalni, nem akarok itt ácsorogni a fagyival egymagam. - Ha nem, akkor megeszem egyedül a fagyit - hátha ezzel ki tudom egy kicsit mozdítani, a fagyi még sosem ártott senkinek, sőt, én nagyon imádom, amikor csak valami finomra vágyok a bajaim elől menekülve. Nem menekülhetek mondjuk mindig, de egyedül nem is tudom mit kezdjek velük. Szükségem van most valakire.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
