Van egy család, ahol a gyereket nem tudják behozni hozzám, agorafóbiás, és sajnos még nem sikerült kideríteni, hogy mi okozhatta ezt nála. Én szeretnék minél többet találkozni a kislánnyal, de nagyon ritkán engednek ide a szülei. Inkább azt kérték, hogy adjunk neki gyógyszereket, mert nem tudnak mindig itthon lenni vele ők, de szerintem az nem megoldás, mégis felírtam nekik gyenge benzodiazepineket. Nem szeretném leszedálni szegénykét, de sokkal könnyebb úgy beszélni vele, ha kicsit nyugodtabb. A szülei is erőltetik a játszóra vitelt hiába mondtam, hogy nem segítenek vele. Nagyon lassan lehet csak haladni vele, ha nem akarják, hogy csak altatva lehessen bárhova is menni vele.
- Szeretnél még beszélgetni velem, vagy mára elég volt? - nagyon értelmes kislány, és hihetetlenül szófogadó, éppen emiatt sem értem a nyugtatók erőltetését... Mindegy, nem az én gyerekem, nem mondhatom meg mit adjanak neki.
Nagyon rázza a fejét, hogy nem szeretne, így fel is állok a kis székből, ő meg a teáscsészét amit korábban elém rakott most elteszi, és integet nekem. Visszaintegetek mosolyogva, majd ki is megyek a szobából, a folyosón pedig egyből az apja vár.
- Sikeresebb volt a mai nap? - túl közel van, érzem az erős dohány szagot ami belőle árad, így egy lépést hátrébb tántorodom. Gusztustalan ember, bűzlik, mocskos, és lehet, hogy a zokni ami rajta van hetek óta nem volt mosva. Nem értem, a felesége annyira szépen öltözködik, ez az ember meg... Kész undor.
- Sajnos nem... De azóta sem jutott semmi eszébe? Annyira nem gyakori ez gyerekeknél - ingatom egy picit a fejemet. Időskori probléma ez, nem is kicsit, meg még serdülőknél gyakori, nem három éves kislányoknál.
A pillanat töredéke alatt teszi meg a pasi a köztünk lévő kis távolságot, karomat fogja markába, és olyan erősen szorítja, hogy kezdem érezni ujjaim zsibbadását. Szinte fel sem fogom, hogy mi a fene történik, pedig még magyaráz is nekem nagyon. - Idefigyeljen, ne engem kérdezgessen, hanem a lányomat, és ne kösse bele az orrát mindenbe csak javítsa meg! - fröcsögi a szavakat fél centire az arcomtól.
- Eresszen el, ez fáj! - próbálom ujjait lehámozni, de eleinte semmi esélyem sincs, de mintha valami elemi erő venné át a hatalmat felettem ellököm magamtól a hapsit, majdnem le is esik a lépcsőről. Annyira meglepem őt, mint magamat, de gyorsabban ocsúdok fel a sokkból, mint ő, így gyorsan elszaladok mellette, le a lépcsőn. Lábaimat olyan gyorsan szedem, mint még soha, az sem érdekel, hogy kocsival jöttem, minél messzebb akarok kerülni a háztól a legrövidebb idő alatt. Fogalmam sincs mi történhetett, de megijedtem, nem tőle, hanem attól amit éreztem. Olyan erős haragot és dühöt éreztem, mint még soha. Mintha nem a magam ura lettem volna, hiába tudom, hogy ez butaság, mégis még mindig remeg a kezem. Ez nem történhet meg soha többet, nem hagyhatom, hogy ennyire sebezhető, helyzetbe kerüljek. Ha kicsit arrébb van az a lépcső az az ember leesik rajta, és ezzel megölhettem volna. Jézusom, mit tettem majdnem... Mi a baj velem?