Ahhoz, hogy mindent megértsetek meg kell tudnotok, hogy mi történt mielőtt megszülettem volna. Jeanne Montgomerry az anyám egy nagyon erős boszorkány volt, mint már említettem. Feltette az életét a vámpírok megsemmisítésére, de mindenek előtt szerette volna megtudni, hogy mire képes, mik a képességeinek a határai. 17 évesen ismerte meg apámat Fabrice DuBois mágust, aki bevándorlóként egy cirkusznál dolgozott. Anyám azonnal beleszeretett a 26 éves férfibe. Dehát mit lehet tenni, amikor a férfiről kiderül, hogy gyengébb mint a nő? Ezt még elbírta viselni, de sajnálatára megszülettem én, Stella akit anyám a csillagok után nevezett el és boldogan mesélte apámnak, hogy még őt , Jeanne Montgomerryt is felülmúlhatom egy nap és mindent meg is fog tenni ennek érdekében.
Nem is kellett nagyobb csapás apámnak. Nála...Egy csecsemő nála erősebb? Na azt már nem bírta lenyelni, a démon fattyának nevezett. Ráfogta anyára, hogy egy általa megidézett démonnal nemzett engem és elkergette a házukból, velem együtt.
Szerencsénk volt Viola Steele és húga Rosemary Steele befogadtak mint anyám gyerekkori barátai. Mind a három remek boszorkány volt és amikor Enid Dae felkereste őket azzal a szándékkal, hogy alapítsanak egy Kovent boszorkány lányok részére, természetesen belementek.
Enid Dae vezetésével Lafayette befolyásos intézménye lett a Lafayette koven. Gyűltek is benne össze szép számmal a boszorkányok és én is itt cseperedtem fel a Dae birtokon mint tanonc. Az egyetlen baj az volt, hogy Viola, Rosemary és Enid nem voltak hajlandóak felfogni, hogy van hová haladni, fejleszteni magukat. Anyám titokban az akadémián belül alaktott ki egy csapatot, akiket oktatott. Többek közt a holtak feltámasztására és a vámpírok kivégzésére.
15 éves voltam, amikor ez elkezdődött és pár hónapon belül véget is ért. Az egyik társam nem bírta a nyomást és köpött. A segítségével Rosemary rajtakapta anyámat a tanítás közben és harc tört ki köztük ahol Rosemary ott hagyta a fogát. Véletlen műve volt az egész de mit számít az amikor meghalt az egyik alapító tag?
Máglyán égették el anyámat. Mindenkinek, még nekem is végig kellett néznem mielőtt örökre száműztek volna, az ígérettel, ha legközelebb ezen kapnak, akkor én is a tűz martalékává válok. Az utcára kerültem csak így egy szempillantás és tollvonás alatt. Megvolt apám címe és mit tehettem volna? Felkerestem, kopogtattam az ajtaján, elmeséltem, hogy mi történt eddig, mit kellett látnom. Ő persze az ajtón sem engedett be, nemhogy segített volna rajtam. A kezembe nyomott egy 10-est és utamra engedett. Neki már volt egy szép kis családja, Isten ments, hogy bekavarjak az életükbe!
"Neked nincs apád." Mondta némi undorral a hangjában. "Te nem vagy más mint egy lény amit anyád perverz mágiája hozott létre valami istentelen lénnyel."
Csalódott voltam, főleg magambam, hogy egy pillanatra is de elhitettem magammal, hogy a férfi aki a szerelmét egy csecsemővel a karjaibam kitette az utcára, majd megenyhül és befogad. A pénzből vettem magamnak kis ételt majd betértem egy bárba. Nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Az első italt még magamnak fizettem a többire meghívtak. Mindent elfogadtam, táncoltam, tomboltam, ittam és soha korábban nem éreztem olyan jól magam. Csakhogy ez szokássá vált. Minden este más hívott meg italokra, elkezdtem csalni. Billiárdban, dartsban, csocsóban, pókerben és minden játékban, tényleg.
Szép kis summákat szereztem, vállaltam állást kaszinókban és ott találkoztam Henry Winslettel. Bájos ötvenes férfi, aki már kétszer is vált. Tökéletes jelölt volt, hogy én lehessek a harmadik és egyben utolsó felesége. Szerencsém volt azzal, hogy belémzúgott mint vak ló a szakadékba, mert kiemelt abból az életből, amit napról-napra éltem. Felvettem a nevét, örökre hátrahagyva a sajátom, Henry pedig nem várt el tőlem sok mindent. Legyek egy hölgy ha jön hozzánk valaki, ha pedig elmentek a vendégek csak álljon jól az a vörös alsónemű.
A négy év alatt ahelyett, hogy megutáltam volna, belészerettem. Talán ez is volt az, ami megpecsételte a sorsát. Az évfordulónkra készültem lelkesen, bevallottam volna neki, hogy készen állok végre egy babára. Felvettem a kedvencét, a mini fekete ruhát és vártam, órákat...már rég kihült az étel mikor kaptam a hívást a kórházból. Henrynek autóbalesete volt és nem tudták megmenteni az életét. Szerettem volna mást hibáztatni, de nem volt kit. A balesetet az a hirtelen infarktus okozta amire figyelmeztettem, hogy kezeltetnie kéne, még az első alkalommal. Ott voltam egyedül a nagy házban, minden nélkül. Hiába örököltem meg mindent, semmi sem tudta csillapítani a bánatomat, a magányt. Felkaptam egy köteg pénzt és bulizni indultam, bele az éjszakába. Mint amikor hajléktalan lettem, pont az a hely, ugyanazok az italok és ugyan az a cél. Ezúttal sikerült is kiütni magam. Csak az alkohollal a szervezetemben tudtam enyhíteni a fájdalmat és a gyilkolással. Ha vámpír került az utamba így vagy úgy de végeztem vele. Megrémített, hogy mennyire élvezem a dolgot de nem eléggé ahhoz, hogy felhagyjak vele. Nem az alkoholra függtem rá, csak a szórakozásra, az izgalmakra, a felejtésre.
Egy célom volt csak az életben, anyám nyomdokaiba lépni és a Világ legerősebb boszorkányává válni és közben élvezni az életem minden percét. Mi másra is születhettem volna, mikor az élet mindig abba az irányba lökött? A hatalom magányába. Az izgalmakat keresve Mystic Fallsba vezetett az utam, vettem magamnak egy lakást és ott éltem már évek óta, amikor híre kelt Scott Griffinnek és a terveinek. Minden passzolt vele kapcsolatban.
Vámpír, így nem szerethettem meg, hiszen a legősibb ellenségeim egyike. Izgalmas is volt mert hé, ő egy vámpírgyilkos vámpír...kell ennél abszurdabb dolog? Hát persze, én! Egy boszorkány, aki segít egy vámpírnak a sajátjait ölni.
"Ez már valami"
Ez jutott eszembe a sok lehetséges kimenetel elgondolása közben és eldöntöttem, hogy felkeresem.
Nem szeretem szerelemmel- ennyire nem vagyok bolond- de nem is akarom a halálát, ennyi idő után megkedveltem annyira. Segítem mindenben, hiszen olyan bátor és bolond egyszerre. Néha úgy érzem, fogalma sincs mekkora az a fa amibe belevágta a fejszét. Túl sokan vannak az ellenség sorai között és mi olyan kevesen vagyunk. Remélhetőleg sokáig tart még a szövetségünk és megtartom a helyem mint egyik jobb keze, de ki tudja?
Lehet soha nem is fogom látni a végét, mert mindenek előtt állok ÉN - volt 32 évem ezt megtanulni- és ha egy pillanatra is veszélybe kerülök, akkor búcsút is mondhat a személyi boszorkányának. Ezt vegyétek ígéretnek.