I’m going to grab the last bit of hope even if I reach out with both my hands
Becenév:
cyn
Titulus:
porcelánbaba
Születési hely, dátum:
Denver, 1990. 02. 24.
Faj:
ember ki nem váltott vérfarkas génekkel
Rang:
ember
Beállítottság:
bicurious
Play by:
elizabeth lail
Átváltozás:
nincs még ebben gyakorlatom, mert nem volt rá példa.
Család:
A legjobbak. Ezzel tudnám őket könnyen bizonyos keretek közé tenni. Imádom őket, támogatóak, kedvesek, és mindent meglehet velük beszélni. Legalábbis korábban így volt. Mostanában nem olyan nyugodt a helyzet, igen feszült a légkör, és én vagyok az, aki úgy érzi, hogy kötelessége lenne ezen változtatni. Nem tudom mit tehetnék igazából, a saját családomon nehezebb eligazodni, mint másokén. Főleg, hogy mindig is egy kicsit kívülállónak éreztem magamat, nem olyannak, mint mindenki más. Úgy éreztem, hogy a fekete bárány vagyok, nem csak a legidősebb, de a legmásabb is. Nem tudom miért, a szüleim ugyanúgy szerették mindannyiunkat, nem kivételeztek senkivel sem, mégsem érzem úgy, hogy beillek az összképbe. A fene se tudja mi lehet velem a baj.
Ez az én történetem
It's only been a lifetime
Van egy család, ahol a gyereket nem tudják behozni hozzám, agorafóbiás, és sajnos még nem sikerült kideríteni, hogy mi okozhatta ezt nála. Én szeretnék minél többet találkozni a kislánnyal, de nagyon ritkán engednek ide a szülei. Inkább azt kérték, hogy adjunk neki gyógyszereket, mert nem tudnak mindig itthon lenni vele ők, de szerintem az nem megoldás, mégis felírtam nekik gyenge benzodiazepineket. Nem szeretném leszedálni szegénykét, de sokkal könnyebb úgy beszélni vele, ha kicsit nyugodtabb. A szülei is erőltetik a játszóra vitelt hiába mondtam, hogy nem segítenek vele. Nagyon lassan lehet csak haladni vele, ha nem akarják, hogy csak altatva lehessen bárhova is menni vele. - Szeretnél még beszélgetni velem, vagy mára elég volt? - nagyon értelmes kislány, és hihetetlenül szófogadó, éppen emiatt sem értem a nyugtatók erőltetését... Mindegy, nem az én gyerekem, nem mondhatom meg mit adjanak neki. Nagyon rázza a fejét, hogy nem szeretne, így fel is állok a kis székből, ő meg a teáscsészét amit korábban elém rakott most elteszi, és integet nekem. Visszaintegetek mosolyogva, majd ki is megyek a szobából, a folyosón pedig egyből az apja vár. - Sikeresebb volt a mai nap? - túl közel van, érzem az erős dohány szagot ami belőle árad, így egy lépést hátrébb tántorodom. Gusztustalan ember, bűzlik, mocskos, és lehet, hogy a zokni ami rajta van hetek óta nem volt mosva. Nem értem, a felesége annyira szépen öltözködik, ez az ember meg... Kész undor. - Sajnos nem... De azóta sem jutott semmi eszébe? Annyira nem gyakori ez gyerekeknél - ingatom egy picit a fejemet. Időskori probléma ez, nem is kicsit, meg még serdülőknél gyakori, nem három éves kislányoknál. A pillanat töredéke alatt teszi meg a pasi a köztünk lévő kis távolságot, karomat fogja markába, és olyan erősen szorítja, hogy kezdem érezni ujjaim zsibbadását. Szinte fel sem fogom, hogy mi a fene történik, pedig még magyaráz is nekem nagyon. - Idefigyeljen, ne engem kérdezgessen, hanem a lányomat, és ne kösse bele az orrát mindenbe csak javítsa meg! - fröcsögi a szavakat fél centire az arcomtól. - Eresszen el, ez fáj! - próbálom ujjait lehámozni, de eleinte semmi esélyem sincs, de mintha valami elemi erő venné át a hatalmat felettem ellököm magamtól a hapsit, majdnem le is esik a lépcsőről. Annyira meglepem őt, mint magamat, de gyorsabban ocsúdok fel a sokkból, mint ő, így gyorsan elszaladok mellette, le a lépcsőn. Lábaimat olyan gyorsan szedem, mint még soha, az sem érdekel, hogy kocsival jöttem, minél messzebb akarok kerülni a háztól a legrövidebb idő alatt. Fogalmam sincs mi történhetett, de megijedtem, nem tőle, hanem attól amit éreztem. Olyan erős haragot és dühöt éreztem, mint még soha. Mintha nem a magam ura lettem volna, hiába tudom, hogy ez butaság, mégis még mindig remeg a kezem. Ez nem történhet meg soha többet, nem hagyhatom, hogy ennyire sebezhető, helyzetbe kerüljek. Ha kicsit arrébb van az a lépcső az az ember leesik rajta, és ezzel megölhettem volna. Jézusom, mit tettem majdnem... Mi a baj velem?
Privátban már azt hiszem, kellőképpen kifejeztem, mennyire boldog vagyok, de most itt is kihangsúlyozom: imádom, hogy itt vagy! Imádom, hogy megnyertelek magamnak, avagy Calebnek téged és azt is, hogy a PB-t nem váltottad le! (Nálam valahogy ez sokat dob az adott karaktert illetően és Elizabeth Lail amúgy is gyönyörű nő, a szerephez is tökéletes! ) A kiragadott jelenet az életedből pedig... nos, ami a kislány apját illeti, nekem gyanús az egész fickó a viselkedésével, stílusával, modorával együtt. Erőszakos és... kérlek, megjavítani egy gyereket? Mintha valami játékszerről lenne szó, vagy az autójáról. A gyereket nem megjavítani kell, hanem segíteni rajta. A helyedben... azt hiszem, értesíteném a gyámügyet. Te meg is tehetnéd, nem? A szakmádból adódóan nem hagyhatod, hogy ilyesféle embereknél gyermek legyen. :fél: Ah, viszont... térjünk át rád. A hirtelen jött haragodra. Sajnos idővel rá fogsz jönni, hogy miért van ez. Egy farkas lakozik benned, Cynthia! Egy agresszív kisfarkas... de hidd el, meg tudod tanulni kezelni. Hiszem, hogy képes vagy rá! S a végére még egy gondolat. Nyiss a testvéreid felé. Nem egymagad kell összetartanod a családot - inkább engedd, hogy a terhet mások is cipeljék, Cyn'!
És ennél tovább már nem is tartalak fel, foglalózz és sipirc játszani a testvéreiddel! Oh, és... és a legfontosabb: érezd nagyon jól magad nálunk, kedves!