Azt hiszem, így ér véget a szerelmi történetünk. - hangzottak el tőlem az utolsó szavak élőként, nem másnak, mint Stefan Salvatore-nak. Tökéletes lezárás lett volna, békére kellett volna lelnem, mégsem így történt.
Bonnie Bennett előtt álltam egy templomban, kész voltam átkelni a túlvilágra, ám hiába érintettem meg vállát mindkét kezemmel, nem történt semmi. Értetlenül álltunk egymással szemben, én kérdésekkel bombáztam, ő vállat vont értetlenül. Majd feltámadt a szél, és elragadott... valahová. Sötétség vett körül, mintha egy hosszú folyosón álltam volna, a legvégén, a fényben pedig ott állt a hasonmásom, Elena Gilbert. Dühös léptekkel indultam az irányába, hirtelen elfeledkezve arról, honnan is jöttem. - Most nem úszod meg, Cupcake. Nincs hova bújnod. - ravasz mosolyra húzódott szám széle, miközben tovább haladtam a folyosón. Végtelennek tűnt, mintha egyre csak hosszabb lett volna, a fény távolodott tőlem, hosszú percek teltek el, mire a végére értem. Elena még mindig ott állt, s ahogy a vállánál fogva magam felé fordítottam, vádló pillantással nézett rám, szavai élesek voltak, szinte rám támadt velük. - A te hibád. Az egész a te hibád. Miattad haltak meg, Katerina. - Az én hangom volt. Az én arcom. Katerina Petrova állt előttem, nem Elena Gilbert. Összevont szemöldökkel meredtem saját magamra, aki először viszonozta a pillantást, majd incselkedve felnevetett. - Üldöznöd kell. El kell kapnod. - nevetett újra, és szoknyáját megmarkolva elszaladt. Egyetlen pillanatra ismerősnek tűntek a szavak, de nem volt időm ezzel foglalkozni. Saját magam után eredtem, a magassarkúm kopogott a padlón, visszhangot vert az üres, hosszú folyosón. Újabb és újabb ajtók bukkantak fel a falak mentén, zajok szűrődtek ki mögülük, ahogy tovább haladtam. Sehol sem láttam a barna hajzuhatagot, vagy az ismerős sötétzöld ruhát, amit viselt, így inkább megálltam az egyik ajtó előtt, és benyitottam.
Újra ott álltam, saját magammal szemben, aki ezúttal a felakasztott énünket bámulta, ciccegő hangot hallatva. - Valóban azért tetted ezt velünk, mert vámpír akartál lenni? Vagy valójában... azt remélted tényleg meghalsz, mert nem bírtad elviselni a bűntudatot? - kérdezte elgondolkodva, majd legyintett egyet, és hátat fordított nekem, mintha a válaszom nem is számítana. Ő már eldöntötte, hogy ezért végeztem magammal, de a szavai némiképp értelmetlenek voltak számomra. - Bűntudat? Az életemért küzdöttem! - fakadtam ki, de ahogy kimondtam a szavakat, már nem volt ott senki, egyedül álltam a kunyhóban, válaszok nélkül. - Ugyan, drága! Gyáva módon elmenekültél, s ezt a szüleid bánták. - a hang a vért is belém fagyasztotta, a lélegzetem elállt, és félve, lassan fordultam meg. Ott állt ő, a férfi, aki tönkretette az életemet, aki öngyilkosságba, és a vámpírlétbe hajszolt, majd üldözött ötszáz éven keresztül. - Klaus?! - hátrálni kezdtem, kiút után kutatva, de se ablak, se ajtó nem volt sehol, csupán az az egy, Klaus mögött. Miközben az ajtót bámultam, ő vigyorgott, véres fogakkal, eltorzult arccal, egy karddal a kezében, amit legutóbb apám holtestében láttam. Felém közelített, egyre közelebb, s közelebb sétált, ám amikor elfutottam mellette, nem állított meg. A kilincsre helyeztem az ujjaim, mikor utánam szólt, s én kitártam az ajtót, hogy a hangját se halljam, de hiába értem ki a folyosóra, a hangja követett, mintha csak a fejemben szólt volna. - Nem menekülhetsz el a szenvedés elől, Katerina!
A füleimre tapasztottam a kezeim, úgy futottam tovább, benyitva egy másik szobába, hátha megtalálom a kiutat, vagy válaszokat szerzek. Sötétség honolt, így egyik kezemmel próbáltam tapintás útján eligazodni. Hideg falakat érintettem, s ekkor hirtelen fény gyúlt a szobában. Hangos sikoly hagyta el a számat, mikor megpillantottam, hogy valaki előttem áll, de légzésem csillapodni kezdett, mikor Stefant ismertem fel. - Mit keresel... - éles szúrást éreztem a gyomrom tájékán, azután megütötte az orrom a vér tömény, félreismerhetetlen szaga. - Mit csinálsz?! - újabb szúrás, a fájdalom élesen nyilalt belém. - Stefan, hagyd abba! - kiáltottam, és a földre rogytam, ujjaimat a sebre szorítva, ám a vérzés nem akart elállni. A pólóm teljesen átázott a vértől, ami a padlóra csöpögött, hatalmas zajt csapva. Stefan először fölém hajolt mosolyogva, majd leguggolt hozzám, s végigsimított az arcélemen ujaival. - Miattad lettem vámpír. Miattad haltam meg Damonnel együtt. Manipuláltál, a bátyám ellen fordítottál, csak játékszerek voltunk neked. - sorolta a vádakat, amikkel nem tudtam vitatkozni, viszont valamiben tévedett. - Az érzéseid valódiak voltak. Ahogy az enyémek is. - nyögtem erőtlenül, és éreztem, ahogy az erő szép lassan kiveszik belőlem. A falnak dőltem, szemeim lecsukódtak, miközben Klaus, Stefan és jómagam nevetésétől csengett a fülem. Majd hirtelen csönd és sötétség vett körül, ismételten.

- Téged nem könnyű megtörni, ugye? Igazi kis túlélő vagy. - hallottam meg egy ismeretlen hangot, s megpróbáltam kinyitni a szemeimet. Homályosan láttam, de az alak egyáltalán nem volt ismerős. Fáztam, fogaim összekoccantak a vacogástól. - Azért tegyünk még egy próbát, rendben? - nem várta meg a válaszom, bár a remegéstől valószínűleg képtelen lettem volna akár egyetlen szót is kipréselni ajkaimon.
Újbóli sötétség fogadott, kezdett herótom lenni a sötéttől, a hidegtől, ami állandó jelleggel körülvett. Fájdalmat éreztem, lelki és testi fájdalmat egyszerre, de az okát nem ismertem. Újra a folyosón sétáltam végig, egy ismerős hangot követve, a szavait csak hosszú másodpercek múltán tudtam kivenni. - Aludj jól, Nadia. Anyukád szeret téged! - A szavakat nem ismertem fel, a fájdalom viszont erőteljesen mart belém, mégis mentem tovább, követve a hang forrását. Jó néhány lépést megtettem, mire újra zajokat hallottam; babasírást, a saját rekedt hangom, és az apámét, aki a szégyenről beszélt. Könyörögtem anyámnak, zokogva, könyörögtem, de foglalmam sem volt, miért. Zavarodottan sétáltam tovább, egyik lábam emeltem a másik után, mígnem a fájdalom olyan szintre emelkedett, amit már nem bírtam elviselni. Megtámaszkodtam a falnál, s hirtelen minden emlék egyszerre öntötte el az elmém. Saját magamat láttam, az ágyon fekve, könnyek között vergődve próbáltam meggyőzni anyámat, hogy csak egyszer hadd tartsam a kisbabámat a kezemben. Apám azelőtt vitte el őt, mielőtt akár egy pillantást is vethettem volna rá, karjaimat üresnek éreztem, a szívem pedig inkább hasonlított egy tűpárnára, mint egy ép, létfontosságú szervre. A következő képsorokon Nadia a kanapén feküdt, izzadságban úszva, újra és újra a nevemet ismételte, átélve mindazt a szenvedést, amit én okoztam neki. Teste lassan elszürkült, miközben én búcsúzni próbáltam tőle, s olyan békéssé tenni az utolsó pillanatait, amennyire az lehetséges volt.
Szembefordultam az engem körülvevő emberekkel, s mindenkitől egyenként búcsúztam el. A következő pillanatban Stefan velem szemben helyezkedett el, majd hirtelen megéreztem az éles szúrást, amit a vándorok tőre okozott. Hirtelen minden végetért. A fájdalom. A menekülés. A remény. Az életem.
- Elég volt! Nem tudom, hogy ki vagy te, de én nem adom könnyedén magam. Csak ennyit tudsz?! - kiabáltam a semmibe, mert hirtelen értelmet nyert számomra, hogy meghaltam, s most valaki zsinóron próbál rángatni. Olyan szenvedést okozni nekem, amitől majd összeroppanok, ám ez sosem fog bekövetkezni. Katherine Pierce soha nem adja fel. A folyosó eltűnt, a sötétségből mintha visszarántottak volna, a fájdalom egy része is elmúlt, a szemeim pedig lassan kinyíltak. Néhány pislogás után kitisztult annyira a látásom, hogy megpillantsam őt, magát az ördögöt, akinek a legendákkal ellentétben sem szarvai nem voltak, sem patája, de még vasvillát sem szorongatott a kezében. Halkan, erőtlenül nevettem fel, ahogy megpillantottam, ő pedig először értetlenül meredt rám, kitágult pupillákkal, majd széles vigyorra húzta ajkait. - Belőled még nagyszerű démon válhat. - suttogta elgondolkodva, bár akkor még nem értettem, miről beszél. - A nevem Arcadius. Te viszont... nyugodtan szólíts Cade-nek.