A Nap pályája kiszámítható, pontos szögekkel és úttal követhető csoda, nap mint nap tárul szemünk elő. No de a szél... A szél szabad, ott és akkor támad fel, ahol akarja, senki sem jön rá, senki sem számolgatja. És az ereje, ó az az erő, felbecsülhetetlen. Egyik pillanatban még semmi, a következőben pedig a bőrödbe mar.
Ő a viharos szél, és a csend, máskor a Nap kiszámolgató játékosa, vagy épp egy kósza és apró harmat.
Ő minden.
Hosszú ujjaival óvatosan lapozza az ódon könyvet, lapjai megsárgulva, kiszáradva sercegnek a mozdulatra, még a sok-sok éve megszakadt sarok sem moccan, összefogta a por és az idő. Ujjhegye maszatos, barnás, rozsdaszín foltot hagy a papíron, mit sem törődik vele, ahogy a többire sem, amely kezére száradt. Csöndes kutatás, gyermeki kíváncsiság. Ajkai aprókat mozdulnak, hangtalan követik a betűket, szavakat, memorizál vagy épp elfelejt, eltöröl. Régi szavak ezek, ő pedig határokat feszeget, ugrik át, vagy épp falakat döntöget le.
A vidéket felborzoló szél, mely változást hoz.
Odabent igen nagy a káosz, mégis ellavírozik közötte, kényelmesen. Mármint a fejében. A könyvet az asztalra dobja, a gyertyák fénye megremeg, a viasztestek táncolnak kissé, de egy sem dől fel és adja be derekát a gravitáció akaratának. A romos ház a város szélén, de csak néha, főként halloweenkor tévednek be kósza tinik szerelmet vallani, bátorságot dönteni vagy csak inni. Még néhány, üres sörös doboz pihen a fal tövében, az ócska matrac környékén, melyet molyrágta és egérléptes pokrócok borítanak. Kinek mire van gusztusa, ő maga sosem feküdt bele, rendkívül jól bírja az alvás hiányát, számára csak elpocsékolt idő, miközben élete minél hosszabb. A szedett-vedett berendezés fele már használhatatlan, a bútorokat még régen tüzelték el a hajléktalanok romjaimat, a kádat pedig a fürdőszoba közepére cibálták, rozsda marja, víz nem érte csak akkor, ha belehordták az esővizet. Most viszont lakója akad, maga az erre kószáló elhagyatott ember, akinek otthona csak ilyen romok, papíron viszont talán már rég nem létezik. Véletlen volt csupán, hogy ma a végzettel találkozott, a viharral, és aki ezt angyali mosollyal használta ki. Senki sem fogja keresni és ha mégis megtalálják, azokra mutogatnak, akik hozzá hasonló sorsban fürdenek, egymást marják némi becsületért és a semmiért.
Ledönteni a falakat.
Ha kell, tudja használni ködös és sötét elméjét. Áldozata talán nem nemes, nem szívből és önként jött, de van. Csak egy próba, csak egy kis játék. Nevetésben tör ki, mintha csak holmi vicc lenne, komédia. A szúrágta asztalon heverő tálnak csúfolható edényben sötétvörös folyadék pihen. Azzal mázolt jeleket a lapra, azzal foglalatoskodott idáig csendben. Ujjhegye sebesen, kapkodón szántja végig az utolsó kanyarokat, aztán merítve angyalinak tűnő, békés arcát maszatolja össze. Ez nem szükséges, csak nem bírta ki. Mintha ott lenne, ott régen, még annál is régebben, a bölcsőkben, ahonnan minden indult. Vagy talán csak mese volt, és most színészkedik, bábozik, már csak a gyerekek hiányoznak. Mellkasa kissé sietősen süllyed le és fel, izgatott. Határokat feszíteni és átlépni.
A hamis, vagy épp igaz szavak azt mondják, ettől ereje még hatalmasabb lesz, ettől képes lesz arra, amiről eddig csak álmodott. Kihasználták, a végletekig facsarták és csak bábunak nézték. Egy semminek. Mindennek van ára, mindennek van eredménye, még ha nem is tetszik. Ha most látná... Ha most próbálná meg elnyomni. Erősen kapaszkodik az asztal szélébe, mintha szédülne. Ajkai mozdulnak, mély hangon duruzsolja az elfeledett, vagy akár tiltott szavakat. Nem tudhatja, mennyire mélyre úszik, de tudni akarja.
Lágy szellő kavarja fel a port, talán csak az ablakok hiánya és az éjszaka hűs levegőjének tánca. Bizsereg, tarkóján égnek meredeznek az apró szőrszálak is. Hangja lassanként tompul, mintha erejét veszítené, a gyertyák lángja megremeg, majd egypár egy lobbanással ki is alszik. Érez-e változást? Fogalma sincs. A földre rogyva dől el a mocsokban, zihálva. Talán csak saját magát húzta fel, talán sikerült. Idő kérdése. Lassanként felül, az eső odaint eleredt, szép csendesen. Felállva lép vissza az asztalhoz, és az egyik égő gyertyát a tálba dobja, hadd fedje el a vörös mocsok. Talán nem volt túl tiszta.
Játék.
Azonban, valamit, mélyen érez. Valamit, amit talán meg is tudna ragadni, ha akarná, és nem érezné úgy, hogy megégeti. Mert úgy tűnik, perzselő lenne. Valami, vagy épp valaki, egy fonal, amit, mint a mesében, követni is lehetne. Erélyesen megrázza a fejét és kiegyenesedik. A könyvet, ha már megszerezte, magához veszi, a többi kellék azonban már felesleges, vele együtt.
- Köszöntem Ralph, a segítséged. Lehet, hogy haszontalan lény voltál idáig, de most megkaptad életed szerepét. A viszont látásra – mintha szüksége lenne, még meg is hajol, és kifelé indul. A maradék gyertyák lángját felhasználva adja át a tűznek a házat, hamarosan már roppanó, csattogó hangok váltják fel az éjszaka csendjét. Az eső próbálja elmosni ugyan, de az erővel szemben tehetetlen, nem ő táplálja, hanem más. Ez nem újdonság, még semmi olyat nem érez, csak azt, amit az előbb. Túl közel van valamihez, és hívogatja. Az égi áldás lemossa mocskát, bőrig ázik, mindenhova beszivárog. Aztán, amint az ócska ház összeroskad, már ott sincs, csak füstölgő romok maradnak, a tűz elillant.
Emberek között nem ismered fel, tökéletesen mutatja azt, hogy ő is az, egy átlagos senki, megnyerő vagy épp olyan, aki már szánsz, mert törékeny. A kávézóban ülve, kölniillatot árasztva kevergeti a kávéját. Olvas, napilapot, vagy csak épp a rövidke képregényt, amelyen nevethet. Nem érdeklik a világ hírei, a majmok színháza. Még mindig ott van benne az érzés, de hogy őt ki érzi, rejtély. Tudomása szerint senki sem. Senki sem tud róla, senki sem várja. Örök magányt kapott és sötétséget de nem úgy, ahogy kívánta. Nem így. Mégis, élvezi. Jobban, mint a remélt és vágyott halált.
Határokat meghúzni.
Nem lehet kiszámolni, mint tesz, merre halad. Nem ragyogja be a napod, csupán csak ha értékes vagy neki. Nem fél, nem érez, vándorol, mint valami kórság a vidékeken. Árnyék a sötétben, mégis óvatos, mesteri és kimért. Nem ostoba. Nem dédelget.
Nem William.