1940. március 20., Czarnochowice, Lengyelország
Szőke volt és kékszemű. Ennél több indokra nem volt szüksége annak a katonának, aki a hajánál fogva cibálta magával a fiút, miután végre kitépte a sikoltozó nő karjai közül. A nő sírt, üvöltött és rúgkapált a másik katona szorításában, éppen úgy, ahogy az alig nyolcéves gyerek tette - ordított, keservesen és hangosan, olyan hangosan, hogy szinte belerekedt mindkettő. “Anya! Anya!!” - kiabálta a fiú, de csak addig, amíg a katona rá nem kiáltott németül, hogy hallgasson, majd két akkora pofont kevert le neki, hogy eleredt az orra vére. A katona ezután nagy nehezen kivonszolta a házból, át az udvaron, egészen a furgonig. Csengett a füle a pofontól, de nem eléggé ahhoz, hogy ne hallja az egészen addig otthonának hitt viskóból kidörrenni egy pisztolylövés robaját.

1941. június 6., Berlin, Németország
- Friedrich Biberach.
- Jelen!
Nem ez volt a neve. Gyűlölte ezt a nevet. Gyűlölte, ha a többiek Fritznek becézték. Még jobban gyűlölte, ha a lengyelsége miatt Fricskának gúnyolták - nem egyszer verekedett össze miatta velük. De ezt a nevet, ezt a hazug nevet még Kalischban beléverték eléggé ahhoz, hogy megtanulja elfogadni. Elfogadta azt is, hogy hatkor keltek, edzettek, hétkor reggeliztek, nyolcra pedig már a névsorolvasás is lement, majd tanultak, délután pedig ismét edzettek, aztán nyolckor takarodó. Elfogadta az a hülyeséget is, hogy a zsidók kiírtásra vannak teremtve, és az árja faj áll majd mindenek fölött, amikor a Führer megnyeri a háborút. Magas, délceg, szőke hajú és kék szemű legények és leányok fogják a birtokukba venni a világot. Egy olyan világot, amit egy alacsony, köpcös, barna hajú és barna szemű ember fog uralni. Ezt a fura ellentmondást csak egyetlen egyszer tette szóvá Kalischban a Braune Schwesternek, de az utána úgy összeverte, hogy három napig nyomta az ágyat. Érdekes módon ez ugyanaz a Braune Schwester volt, aki korábban cukorkát és csokoládét kínált neki azért cserébe, ha megmondja, hol lakik ő és az osztálytársai.
- Sieg heil! - kiáltotta az egész csoport, karlendítéssel kísérve, miután a névsorolvasás végére ért a tiszt.
Ezt is elfogadta. Gyűlölte, de nem tudott mit csinálni.

1945. március, az Odera folyó partjánál valahol
Tavaly ősszel még csak a tizenhét életévet betöltött társait vezényelték ki a frontra. Idén januárban már a tizenhatéveseket is. Február végén mentek a tizenöt évesek. Márciusra pedig már senkit nem érdekelt, ki hány éves, ha a jó végén tudta megfogni a géppuskát és még el is tudta sütni, kiküldték őket a szovjet csapatok ellen. Őt is, bár még nem töltötte be a tizenhármat.
Lőni viszont tudott. Nem akárhogy. Sárban hasalva, víz- és vértócsákban kúszva, hullákon és haldoklókon átmászva - lőtte a szovjeteket, aztán egy idő után már nem nézte az egyenruhákat. Csak lőtt, dühből, haragból, kétségbeesésből, minden egyes nyomorult töltényt elátkozva, hogy átkozott legyen az is, akit eltalál vele, pusztuljon el, dögöljön meg, haljon kínhalált és szenvedjen úgy, ahogy ő. A lőszere csak fogyott és fogyott - a haragja viszont nem.
Aztán egyszer őt lőtték meg.
Nem volt elég szerencsés ahhoz, hogy azonnal meghaljon. Azt se tudta, milyen régóta feküdt hanyatt a sárban, üvölteni tudott volna a fájdalomtól, ha lett volna ereje hozzá. Semmi másra nem vágyott, csak hogy végre vége legyen ennek az egésznek, és dögöljön meg mindenki. Az egész kibaszott emberiség. Az ő hibájuk, basszák meg, amiért ebben a kicseszett világban még meghalni sem lehet tisztességesen.

- Venez ici, il est vivant!*
Egy szót sem értett belőle, talán még azt se fogta fel, hogy valaki franciául kiabál fölötte - sőt, talán még azt se, hogy egy nő az. Mézszőke haja csapzottan omlott a vállaira a valamikor fehér, mostanra már fakószürke kendő alól, melyen a vörös kereszt jele szinte lángolva virított.
- Attendez! Attendez, mon petit vanneau!
Bármit is mondott, már késő volt. A nefelejcskék szemek már csak az élettelen lélektükrökbe tudtak nézni.

***
Hogy Arcadius miért éppen ennek a léleknek a keserves halálsikolyát hallotta meg ott és akkor, annyi fájdalom, annyi félelem, annyi harag és annyi gyűlölet között, és miért épp ezt a gyermeket kötötte magához a kívánságát kihasználva, sosem fogja már megtudni senki. De alkut kötött vele. Egy reményt vesztett, mindent megvető lélekkel.
Miért is ne kötött volna? Szegény kicsi gyermek, hiszen olyan hamar fel kellett nőnie... Megérdemelne egy rendes gyerekkort. Megérdemelné a bosszút. Megérdemelné, hogy a pokol bugyraiban sínylődő lelkek legyenek az új játszótársai... nem? Dehogyisnem.
Ez a reményt vesztett, mindent megvető lélek pedig elfogadta ezt az alkut - hiszen nincs mit vesztenie annak, aki már mindent elveszített.

2016. december 25., Los Angeles, USA
Sose érzett még ilyet azelőtt. Semmi különleges nem volt ebben a srácban, egy volt a sok lecsúszott, nyomornegyedekben tengődő utcakölykökből. Pár éve szökött meg otthonról, miután az anyja a szart is kiverte belőle, amiért meg merte gyanúsítani az aktuális pasiját azzal, hogy megdugta volna. Pontosan olyan vakarcs volt, mint a többi, akiket száz-számra rontott meg, csábított a bűnbe, tett tönkre és kárhoztatott el ez alatt a szűk évecske alatt a Földön - és mégis. Magának akarta - a testét, a szívét, a lelkét, mindenét. Nem volt kérdés, hogy ez a vörös hajú veszedelem - egyébként Peter-nek hívták, alig múlt tizenöt -  is egyszer el fog kárhozni: lelkifurdalás nélkül zsebelte a tajrészeg arcokat a sikátorkoban, ha rossz napja volt, még búcsúzóul gyomron is szúrta őket. Neki már nem is lett volna dolga vele igazából... Azaz hogy mégis.

2017. május 13., Los Angeles, USA
Nem hagyhatta, hogy ez a kölyök felnőjön. Kár lett volna érte. A végén még a jó útra tért volna, megbánta volna bűneit, és elfelejtette volna őt, aki mindig vele volt, akármekkora baromságot is akart éppen csinálni. Igazándiból ő vette rá a vadabbnál vadabb ötletek megvalósítására, abban a reményben, hogy az egyikbe majd végül belehal, ő pedig vele lehet az utolsó pillanatig, és magával viheti a lelkét a pokolba. Gondoskodni akart róla, hogy az utolsó emléke kibaszottul jó legyen - ami végül egy drogtól és piától bebódult estén történt meg. Az volt a legjobb alkalma mindkettejüknek. Peter-nek egyúttal az utolsó is.
Sose fogja elfelejteni - az övé volt, mindenestül, örökre. Azóta nem is jár más alakban szinte, csak az övében.

Napjaink, USA
Unottan bagózva, egykedvűen sétálgatott az utcán, s ahogy elhaladt egy újságot olvasó férfi mellett, csak sandán odapillantva végigfutotta a főcímlap híreit.
"Iskolai lövöldözés történt tegnap, a tettes öngyilkos lett"
Elmosolyodott.
"Felakasztotta magát a minnesotai férfi, akit három kiskorú megerőszakolása miatt vettek őrizetbe múlt héten."
Vigyorgott.
"Újabb gyermek vesztette életét torokgyíkban három napja - a szülők az oltásellenes mozgalom tagjai"
Kiszökött az ajkain egy kuncogás. Imádta, ha bekerült a hírekbe.
Továbbment. Egy-két lélekkel több vagy kevesebb? Na és? A Megvetés Idejének Gyermeke csak szívott egy nagyot a cigarettából, aztán elpöccintette.