Enzo szavait hallva elgondolkodtam. Őszintén szólva, elképzelhetőnek tartottam, hogy Katherine játékához tartozott az is, hogy ennyi ideig váratott minket. Főleg ha Damont akarta volna megbüntetni így. Megvárta, hogy feladja a reményt, hogy valaha viszontlátja Elenát, aztán pedig hirtelen mégis felbukkan előtte, ám nem úgy, ahogy bármelyikünk sejtette volna. Hiszen a kedves, törődő és segítőkész Elena helyett, aki a barátunk volt, megjelent ez az agymosott. Aki azt hitte, hogy mi soha nem szerettük őt, hogy utáltuk, hogy élveztük a szenvedését. Nagyon sok alkalmat fel tudtam volna mutatni ezen gondolatok megcáfolására, de tudtam, hogy az én szavam nem lett volna elég ahhoz, hogy észhez térítsük őt. Az elméje kikerülte a logikát, betöltötte valamivel a következetlenségeket azért, hogy a hite ne rendüljön meg. - Nem is tudom, mi lett volna a jobb. Ha korábban megjelenik ebben az állapotban, vagy később – sóhajtottam fel, nem akarva kimondani azt, hogy az utóbbinak jobban örültem volna. Tudtam, ha ezt hangosan bevallom, akkor rettenetes barátnak fogok tűnni, de ez volt az igazság. Bármennyire is szerettem őt, most megint az történt, mint minden egyes alkalommal: mindannyian rohantunk segíteni neki, megint körülötte forgott minden, míg az én életem továbbra is romokban hevert. Sokkal szívesebben fektettem volna bele minden energiámat az ő megmentésébe, hogy Enzo mellettem legyen ténylegesen. Így azonban megint meg kellett osztanom a figyelmemet, és úgy éreztem, nem tudok a kettő problémával egyszerre foglalkozni. Azt kívántam, bár olyan egyszerű lett volna a számomra is félretenni Elenát, és önző módon csak azzal foglalkozni, amire a szívem leginkább vágyott. Újabb sóhaj hagyta el ajkaimat. - Nem vagyok benne biztos, Enzo. Én ugyan nem találkoztam vele személyesen, de Caroline elmondása alapján a Damonnel és Stefannal való találkozása nem hozott semmilyen változást. Ami azt illeti, elvileg meg is ölette magát Damonnel – meséltem a férfinak. Persze, mindig fennállt a lehetősége annak, hogy ha velem vagy Carolinenal találkozott volna, akkor talán másképp viselkedett volna. Hiszen a Salvatore fivérek sok halált és szenvedést is hoztak az életébe az öröm mellett, ellenben én mindig mellette álltam. A kezdetek óta. Mégsem mertem pusztán erre alapozni a megmentését, és igazság szerint, lényem egy része félt a vele való találkozástól. Nem akartam így látni a barátnőmet. Ebben az állapotban. Ahogy ismét bíztatni próbált, szomorúsággal keveredt hálás mosolyt küldtem fel. Amikor így viselkedett, mindig emlékeztetett arra, hogy miért szerettem bele annak idején. Hogy miért éri meg ez a sok szenvedés, ez a sok küzdés. Enzo mindig mellettem állt, mindig bízott bennem, támogatott és szeretett, most is, amikor neki is épp oly nehéz lehetett abban a dimenzióban lenni egyedül. Szerettem volna minél előbb kihozni onnan, mielőtt teljesen megtöri az ottlét. Ő ugyan soha nem beszélt arról, hogy mennyire nehéz ott lennie, de nem is kellett egy szót sem szólnia róla. El tudtam képzelni, épp ezért éreztem bűntudatot is amiatt, hogy miattam került ebbe a világba. Ilyenkor azzal próbáltam nyugtatni magamat, hogy legalább onnan vissza tudom hozni, míg a halálból nem tudtam volna. - Már nem kell sokáig kibírnod azt a dimenziót, ígérem, hogy minél előbb kihozlak onnan, Enzo, kerüljön bármibe – jelentettem ki ismét, mélyen a férfi szemeibe nézve, hogy lássa, az elhatározásom sziklaszilárd. Én is reményt akartam adni neki, erőt, hogy még egy kicsit bírja ki ott. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha történt volna ott valami vele, a szellemével. Tudtam, hogy Enzo is erős volt, hiszen túlélte Whitemoreban, amikor hosszú-hosszú éveken át kísérleteztek rajta, de nem voltam biztos abban, hogy mennyi szenvedést volt képes még elviselni. Voltunk képesek elviselni. Vékony jégen táncoltunk. - Azokban kell lennie – bólintottam egy aprót magabiztosan, amikor azt javasolta, folytassam tovább a kutatást. Nem kellett kétszer mondania. Magamhoz vettem a kupac tetején lévő következő könyvet, majd pár másodperc múlva ismét annyira belemerültem az olvasásba, hogy meg is feledkeztem arról, hogy Enzo itt volt mellettem. Csak úgy faltam a sorokat, amelyek érdekes voltak a számomra, a lényegtelen részeket pedig csak szimplán átugrottam. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, miközben én könyvről könyvre haladtam, csak néha szakítottam meg az olvasását azzal, hogy felásítottam, de aztán rögtön folytattam is tovább a munkát. A szemeim szinte már majd leragadtak, amikor hirtelen izgatottan kiegyenesítettem a hátamat. Találtam ugyanis egy részt, ami a privát dimenziókról szólt. Elfeledve minden fáradtságomat futtattam végig a szemeimet a sorokon. A szívem a torkomban dobogott, és éreztem, hogy a pulzusom is jócskán megnövekedett. Az utóbbi évek során ez volt eddig az első alkalom, hogy olyan információra bukkantam, ami nekem kellett. Éreztem a zsigereimben, hogy vagy itt lesz a megoldás, vagy sehol. És akkor megláttam. A varázslatot, amivel Enzot ki tudtam szabadítani arról a síkról. - Enzo! Megtaláltam! – sikítottam fel örömömben, felpattanva a földről, nem törődve azzal, hogy a könyv így kiesett az ölemből. A férfi felé fordultam, és szívem szerint a nyakába ugrottam volna. Hamarosan pedig tényleg képes leszek erre.
Korábban azt hittem, életem legfájdalmasabb időszakain túl voltam már. Megtapasztaltam a magárahagyatottságot, amikor újjászülettem félig-meddig szörnyetegként, és megtapasztaltam minden létező fájdalmat és kínt, amíg Whitmore kísérletezett rajta hosszú-hosszú éveken keresztül. Mindig azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már sohasem lehet, hogy a tűréshatárom felett már nem létezik semmi, hiszen valóban extrém körülmények között éltem túl oly’ sok éven át, alig néhány csepp vérrel…
Vérrel… Még Augustine-vámpírként is volt vér, amit ihattam. De ezen a helyen nincs semmi. A Semmibe zárt a boszorkány… csak jussak ki innen végre – falba vertem az öklömet dühömben és tehetetlenségemben.
… mégis most úgy éreztem, elvesztettem a csatát, a túlélő ösztöneim elhagytak, nincs menekvés a saját gondolataim és magányom elől. Mindennek ellenére a legfájdalmasabb az volt, hogy Bonnie magára maradt. Pontosan tudta, mit érezhetek, hiszen jó ideig egyedül kellett boldogulni a börtönvilágban, amit egészen mostanáig nem értettem. Készségesen hittem neki, ám felfoghatatlan volt számomra, hogy egy olyan erős nő, miként jut el az öngyilkosság gondolatáig. Mostanra viszont megértettem. Talán ha nem tudtam volna legalább vele kapcsolatban tenni, én magam is megpróbáltam volna véget vetni mindennek. Az utolsó kapaszkodó a Nő volt, akiért mindent feláldoztam volna, ha lett volna módon rá. Mégis arra kellett várnom, hogy ő hozzon áldozatot énértem. – Talán pont azért, mert azt akarta, hogy ne számítsatok rá. Hogy feledkezzetek bele mind az életetekbe – újabban folyton úgy beszéltem Bonnie-ról és a barátairól, mintha én tökéletesen kívülálló lennék. Nem tudtam azonosulni a problémáikkal, néha még a barátnőm problémáival sem. Hogy is lett volna képes minderre, amikor nem ugyanazon a tér- és idősíkon mozogtunk.
Hogyan is lett volna képes minderre, amikor számukra nem létezett a maró sóvárgás egy korty vér után, amikor a boszorkány összes vámpír cimborája kedvére gyilkolhatott és ihatott… Nekem pedig kiszáradt a torkom, összezsugorodtak az erek a testemben és belülről emésztett fel az mindent elpusztító éhség.
Megráztam egy kissé a fejemet, amit Bonnie értelmezhetett együttérzésnek, és egyet nem értésnek is, valójában csak újra elvesztettem a fókuszt. Folyton ez történt, úgy éreztem két felé hasad az elmém, s az egyiket csak a puszta ösztönök akarják hajtani. De mindezt nem árultam el a lánynak, úgy véltem, nincs komoly jelentősége most… még. Abban bíztam, hogy ennyi év után Bonnie talál megoldás, és ha kijutok a magányos kis házból, a semmiből, mindez elmúlik, és soha nem kell foglalkoznunk vele. – Nem gondolod, hogy ebben az esetben nem szükséges a mágiád? Elenáról van szó, a legjobb barátnődről, talán a jelenlétedre van csak szüksége, hogy észhez térjen – mondtam, miközben leeresztettem a kezemet, és feladtam, hogy meg tudjam érinteni a nőt. Annyira szerettem volna, annyira hiányzott minden, még a szuszogása is, ahogy feküdt a mellkasomon. Olyan apró dolgok váltak fontossá, mióta elszakítottak tőle, amit korábban soha nem vettem észre. Vagyis észrevettem, de nem tudatosítottam magamban. Láttam Bonnie arcán, hogy szenvedett. Minden nap láttam a tekintetében, nem kellett már kimondania sem, sírnia sem. Csak ott volt. Valahol mélyen az barna írisz mögött, minden nap láttam, ahogy belülről őt is felemészti az össze külön töltött pillanat. Próbáltam ezt a témát kerülni, mert nem kellett kimondani, hogy mindketten érzékeljük ezt a fajta fájdalmat, de sohasem tudtam eldönteni, ezzel jót teszek-e igazából. – Tudom, hogy fogsz találni megoldást – bíztatóan mosolyogtam rá, a keze mellé tettem a sajátomat az ágyon. – Te vagy a legokosabb nő az egész világon, és a legügyesebb boszorkány is – szélesebb mosolyt villantottam Bonnie-ra. Szerettem volna megcsókolni, hosszan, és a karomba zárni… – Minden meg fog oldódni, kedvesem, csak tarts ki! – aztán, ahogy az az egyetlen szó, az a három szótag elhagyta a száját, oldalra döntöttem a fejemet. – Nekem is hiányzol, szívem – nem akartam hozzátenni, hogy ezt is meg fogja oldani valahogy, mert tudtam, hogy éppen elég nyomás van most rajta, én pedig nem akartam tetézni mindezt. Azt is tudtam, hogy most nem az én megmentésem dolgozik száz százalékosan, de nem tudtam haragudni rá emiatt. Ilyen volt, ezért szerettem. Mégis egy részem önző volt és azt akarta, hagyja a fenébe az egész Mystic Falls-i cirkuszt, és koncentráljon ránk, kivételesen csak ránk, a kettőnk boldogságára. Ezt sohasem mondtam volna ki, nem lett volna fair Bonnie-val szemben. – Olvass tovább, nem zavarlak – intettem a másik kupac könyv felé, amelyet még nem nézett át a nő. – Remélem, ezekben lesznek a válaszok – elmosolyogtam újra, és felültem az ágyra törökülésbe. Nem akartam egyedül maradni a Semmiben.
Teljesen mindegy volt, hol voltam, a magánzárkámban vagy a nő mellett, a vér utáni vágyam nem csillapodott. Valahol mélyen emlékeztem a vérének az illatára, a hangra, ahogyan a bőre alatt dübörgött és lüktetett az ereiben. Mindet akartam, mindet.
Vissza kellett nyelnem a könnyeimet, melyek hirtelen ki akartak törni. Nem volt semmi él Enzo hangjában, vádaskodás vagy rosszallás, amiért még mindig nem sikerült megoldást találnom a visszahozására, mégis fájdalom hasított a szívembe, ahogy kimondta ezt a pár szót. De a feladás nem szerepelt soha az opciók között. Nem voltam hajlandó elengedni őt, mert biztos voltam abban, hogy létezett varázslat arra, hogy kihozzam ebből a dimenzióból. Amikor annak idején, amikor Jeremy meghalt, őt is visszahoztam, még ha ez a saját életembe is került. Enzoért is képes lettem volna bármit feláldozni, bármit. Muszáj volt erősnek maradnom, hogy Enzo se veszítse el a reményt odaát. Pontosan emlékeztem a magányosságra és reménytelenségre, amit én éreztem a börtönvilágban egyedül. Öngyilkos akartam lenni, mert már nem bírtam tovább. Csak véget akartam vetni ezeknek az érzéseknek, úgy éreztem, összeroppanok tőlük. Enzonak én voltam az egyetlen reménysugara. - Nem, valóban nem – sóhajtottam fel. – Csak nem értem, hogy miért éppen most. Nyolc év telt el azóta, hogy megszabadultunk Arcadiustól, és hogy megtudtuk, Katherine lett a pokol új uralkodója. Korábban számítottam arra, hogy meg fog jelenni, hogy tenni fog valamit. Félek, többre készül annál, mint hogy egy agymosott Elenát szabadít ránk – ismertem be aggódva a férfinak. Katherineből kiindulva, arra számítottam, hogy korábban színre lép majd, hogy bosszúját véghezvigye. De ő nyolc évet várt arra, hogy megtegye az első lépéseket. Miért? – egyedül ez a kérdés visszhangzott a fejemben újból és újból. Biztató szavait hallva hálásan rámosolyogtam, maga a gesztus pedig, ahogy nyúlt, hogy egy hajszálat eltűrjön az arcomból, megmelengette a szívemet. Nem tudtam, meddig leszek képes elviselnie ezt a kettősséget. Szívem szerint zokogva borultam volna a férfi nyakába vigasztalásért, de ezt sem tehettem meg. Annyira vágytam az érintésére, a csókjára, vagy csupán arra, hogy érezzem jelenlétét mellettem. Az illatát, a közelségét. Ő pedig itt volt, pontosan mellettem volt, mégse éreztem soha ilyen távol még magamtól. Figyeltem az arcát, állának vonalát, íriszeinek a színét, és tudtam, hogy ezúttal, nem számít, mennyire önző ez tőlem, magamat és Enzot fogom az első helyre helyezni. Nem érdekelt, hogy Elenának is szüksége volt rám, de neki ott volt Damon, Stefan és Caroline, hogy találjanak valami megoldást a problémájára, Enzonak azonban csak én voltam. Csak rám számíthatott, én pedig egyszer cserbenhagytam őt. Még egyszer nem fogom. Úgy éreztem, tettem eleget a barátaimért, újra és újra feláldoztam magamat értük, és mit kaptam mindezért? Hogy az összes szerettem meghaljon. Elegem volt ebből az örökös körforgásból. Valahogy minden alkalommal, amikor azt hittem, megkaptam végre én is a boldogságomat, elvették azt tőlem, kegyetlen játékot űzve velem. De nem Enzot. Nem hagyom, hogy elvegyék őt is tőlem ismét. - Nem tudom, Enzo, tehetetlennek érzem magam, és ez a nyomás, úgy érzem, összeroppant. A többiek számítanak rám, tudom, hogy így van, de ezúttal nem tudom, mit tehetnék. Nem létezik olyan varázslat, amivel csettintésre semmissé tudnám tenni a szirén befolyását, vagy legalábbis én még soha nem találkoztam vele – vallottam be. Tudtam, hogy Enzo nem szereti a Salvatore fivéreket, amire minden oka megvolt, de értékeltem, amiért elfogadta, hogy nekem a barátaim. Legalábbis Damon. Stefannak képtelen voltam megbocsátani, hiába kért újra és újra bocsánatot tőlem. Valahogy mindig ez volt a helyzet velük: tettek valamit, amivel ártottak valamelyik szerettemnek, még ha nem is mindig rossz szándékból, aztán bocsánatot kértek, én pedig megbocsátottam nekik. De ezt… ezt nem tudtam csak úgy lenyelni, s nézni, hogy nekik milyen tökéletes az életüket. Hiszen Stefannak ott volt Caroline, Carolinenak ott voltak az ikrek, boldogan éltek, de az én boldogságom? Az én boldogságom Enzo volt, akit Stefan megölt. - Átnéztem ezt a sok könyvet – mutattam a felhalmozott kupac felé –, de a szirénekről vagy a pokolról senki nem ír semmit. Talán, ha tudnám, mit műveltek pontosan Elena fejével, talán tudnék tenni valamit, de így… Csak a sötétben tapogatózok. – Talán csak hagynom kellett volna az egészet, és inkább arra koncentrálnom, hogy Enzot visszahozzam. Amennyire Katherinet ismertem, biztosan tartogatott még valamit Elenának, az ördögi tervei nem merülhettek ki annyiban, hogy ránk szabadítja őt olyan emlékkel teletömve a fejét, amelyekben soha nem szerettük őt. – Hiányzol – bukott ki belőlem hirtelen, ahogy a férfi arcára néztem szomorúan.
Az egyetlen, ami zavart a tompultság volt. Hiányzott a vér melege, ahogy kiszakadt az élő bőr alól. Hiányzott a fémes íz, amikor betöltötte a számat, és végig folyt a torkomon. Mélyről, zsigerből éreztem a sóvárgást, minden pillanatban. Ki akartam törni, szabad akartam lenni, vért akartam inni, embereket halomra ölni, és mindent elvenni. Hiába törtem be az egyik ablakot, a másikon estem át, s a padlón kötöttem ki. Szétzúztam mindent, falakat ütöttem porrá ököllel, semmi nem változott. A szomjúság megmaradt, a kínlódás is. Bonnie pedig olyan közel volt, mégsem érhettem el…
… olyan közel volt, mégsem érhettem el. Annyira vágytam a bőre melegére, hogy halljam a szívdobbanásait, mindent amitől egyetlen pillanatra élőnek érezhettem magamat az élőhalott létemben is. Feladtam, hogy ember lehessek, hogy a barátnőét mentsük meg, ő pedig nem akarta az öröklétet. De a mostani helyzetben talán ez volt a szerencse. Mégis féltettem, mindennél jobban, ha baja esik, hiszen mindent hajlandó volt feláldozni a szeretteiért, köztük értem is. Mióta a szellemem megrekedt a fájdalmából születő köztes dimenzióban és erre rájött, azon dolgozott, hogy visszahozzon. Most pedig hogy szükség volt rá Mystic Falls-ban azonnal útnak indult a világ másik feléről. Szerettem benne, hogy ennyire jólelkű, és féltettem, hogy bármikor baja eshet, miközben segíteni akart másokon. – Tudod, ez a legjobb, amit csinálhatok – elmosolyodtam, kissé széttártam a karomat, úgy tettem, mintha nem pusztulnék bele még egy napba, amíg nem érhettem hozzá. Ezt csináltuk, minden egyes nap, minden pillanatban, amikor megjelentem Bonnie előtt, mert így éltük túl a kényszerű magányt, amiben mind a ketten éltünk, egymás mellett és egymás nélkül. Az elmúlt idő során – bármennyi is volt az, már nem tudtam, nem volt időérzékelésem – felvetettem neki sokszor, hogy engedjen el, megbocsájtom neki, ha nem képes erre, és legyek csak egy emlék, roppantsa össze a dimenziót, ahová kerültem. Soha nem tette meg, még akkor sem, amikor zokogott a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. Nem tudom, tudta-e, hogy látom, vagy nem akart vele foglalkozni. Tiszteltem a kitartásáért a legrosszabb időkben is. Kéz a kézhez: éppen csak nem simult össze a tenyerünk. Minden alkalommal egy kicsit meghaltam ettől, és minden alkalommal egy kicsit ez bíztatott kitartásra. Ez az egy mozdulat. Úgy kapaszkodtam ebbe, mintha semmi más nem lenne, és ezzel képes lenne kirántani Bonnie az űrből, a Semmiből. – Ismerve a barátaidat és mindenkit, aki hozzájuk tartozik, nem olyan meglepő, hogy ismét minden a feje tetejére állt – jegyeztem meg, egy kicsit finomítva a gondolatmenetemen. A Salvatore fivérekre gondolni sem akartam, s nem tudtam, melyiket szeretném jobban megölni ebben a pillanatban. Illetve… talán elsőre Stefant. Jelen pillanatban igen jó okaim voltak, hogy miért vele végezzek előbb. S bármennyire nem kedveltem halálom előtt Damont, tartoztam neki egy köszönömmel, amiért megmentette Bonnie-t, azon a délutánon. Ha valahogy egyszer visszajutok az élők közé, jobb lesz ha elkerülnek.
Ha valahogy egyszer visszajutok az élők közé… az első szembejövőnek feltépem a torkát, és soha nem fogok leállni.
A zavaros gondolatok közül Bonnie hangja térített észhez, ahogy folytatta a válaszadást. Elenáról beszélt, aki a változatosság kedvéért bajban volt. Nem értettem, hogy volt lehetséges, hogy folyton őt kellett megmenteni. Illetve de… a Salvatorék tehettek róla, ez egészen egyértelmű volt. Ám ezt nem fejtettem ki a velem szemben ülő nőnek, aki bár leengedte a kezét nem húzódott el. – Biztosan kitaláltok valami megoldást, szívem – próbáltam megnyugtatni, de talán ez volt a legnehezebb csak a szavaim segítségével. Sokkal könnyebb helyzet lett volna, ha…
…megölhettem volna…
…megölelhettem volna. – Végül is, a szirén befolyása alól engem is megmentettél annak idején. Mindig is tudtam, hogy vissza tudsz hozni – rámosolyogtam Bonnie-ra. – Elenával is így lesz – reflexből felemeltem a kezemet, hogy az arcába hullott tincset a füle mögé tűrhessem, de aztán, amikor elértem a hajához, az nem mozdult. Egy pillanatra megakadtam a mozdulatban, azután visszahúztam a kezemet. Bocsánatkérőn néztem a nőre, pedig tudtam, hogy egyikünk sem tett semmit.
Amint megpillantottam Enzo arcát, egy pillanatra, egyetlen egy pillanatra azt hittem, hogy ezúttal visszatért mellém, hogy nem az általam létrehozott dimenziójából jelent meg a számomra. Hirtelen öntött fel a kitörő öröm, aztán belém hasított a felismerés, hogy a mostani alkalom is pontosan ugyanolyan volt, mint az utóbbi négy évben. Hogy valójában még nem volt mellettem. Még. Mindig ebbe az aprócska szóba kapaszkodtam, ez adott erőt ahhoz, hogy folytassam a küzdelmet minden egyes pillanatban, minden egyes nap. Nem tudtam, meddig bírom még ezt az egészet. Majd kettéhasadt a szívem, ahogy arra gondoltam, hogy meg akarom érinteni végre Enzo arcát, végighúzni ujjaimat arcélén, beletúrni a hajába, majd megcsókolni úgy, mint még soha – mintha a világ vége jött volna el. És aztán… aztán nem akartam soha többé elengedni. De mindez csupán egy szép álom volt, én pedig napról napra kezdtem elveszíteni a reményt. Ezek az alkalmak, amikor láthattam őt és beszélhettem vele, képesek voltak bizakodással eltölteni. Négy év telt el… Négy keserves év, és továbbra sem álltam sehol a visszahozásában. Eszembe jutott, hogy mennyire egyedül éreztem magam a börtönvilágban, miután Damont hazaküldtem, Kai pedig kicselezett, és ő is lelépett. Vajon Enzo is ugyanezen mehet keresztül abban a világban, amely fájdalmamban jött létre? Ebbe inkább bele sem mertem gondolni. - Akkor már elég régóta – mosolyogtam rá, amikor azt mondta, hogy már a második könyvet olvasom azóta, hogy megjelent. Eszembe jutott, hogy valamikor ez idő tájt hullajtottam egy könnycseppet érte, vajon ezt is láthatta? Reméltem, hogy nem, mert nem akartam elszomorítani azzal, hogy ilyen gyengének lát. Neki is nehéz volt, én pedig nem kívántam még jobban rontani a helyzetén. Amint láttam, hogy felemelte a kezeit, egyből közelebb csúsztam hozzá, és én is követtem a példáját. Ez volt a kis rituálénk, olyan közel vittük tenyereinket egymáshoz, hogy már csak egy hajszál választott el attól, hogy valóban meg is érintsük egymást. Azonban ha ennél közelebb toltam volna kezeimet felé, akkor átnyúltam volna rajta, kegyetlenül a tudtomra hozva, Enzo továbbra is egy másik létsíkon volt, és hogy én soha nem leszek képes megérinteni őt. Legalábbis amíg meg nem találom a módját, hogy visszahozom – emlékeztettem magamat. Bizakodón mosolyogtam a férfira, nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire fáj ez az egész. Olyan közel volt, s mégis távol. Pár centi hiányzott ahhoz, hogy tenyerem az övébe simuljon, ám kezei mégis elérhetetlen távolságban voltak. Mélyen Enzo szemeibe néztem, jól eszembe vésve minden vonását, hogy soha ne felejtsem el őt. - Őszintén szólva, bárcsak egyszer térhetnék egyszer újra úgy vissza, hogy nem a feje tetejére állt minden éppen – nevettem fel halkan, miközben leengedtem a kezeimet, de nem távolodtam el a férfitól. Szinte éreztem az illatát, a lélegzetét, ám még azelőtt tovaszálltak ezek az érzések, hogy igazán megfogalmazódhattak volna bennem. – Az álmom után sejtettem, hogy valami baj történt Elenával, de soha nem gondoltam volna, hogy ez fog – sóhajtottam fel. – Egy részem örül, hiszen az átok végre megszűnt, és újra láthatom a barátnőmet még az életemben, de ez… ez nem ő. Még rosszabbat tettek a szirének vele, mint annak idején veled és Damonnel, Enzo – pillantottam a férfira kétségbeesetten. – Én pedig nem tudom, hogyan tudnánk segíteni rajta, visszahozni őt – vallottam be neki, hogy mennyire tanácstalan voltam az egész helyzet kapcsán.
Már megszoktam a házat. Sok választásom amúgy sem volt. Néha kinyitottam a bejárati ajtót és arról álmodoztam, hogy ha kilépek rajta, valóban megtehetem, és nem fogok ismét a nappalinak szánt helységbe kerülni. Mégis olyan reménytelennek látszott ez az egész… Tudtam, hogy Bonnie feltúrta a világ össze kovenének összes varázskönyvét, előttem nehezen titkolhatta a kis tervét, hiszen ő volt az egyetlen, akit láttam és hallottam, s habár nem érinthettem meg, legalább úgy éreztem, hogy nem vagyok teljesen magányos. A gyötrő egyedüllétből mindig menekvést jelentett, ha láthattam, ha csak elképzelhettem, hogy magamhoz ölelhetem. Nem akartam neki bevallani, hogy kezdtem feladni a reményt… évek teltek el és nem talált semmit sem. Ez egyszerűen… azt hiszem, leginkább elkeserített. Bár legalább, még ha nem is úgy, ahogy igazán akartam, elmondhattam neki, hogy szerettem. A fájdalma lökött át ebbe a végtelen térrel rendelkező dimenzióba, és csak ezért nem voltam teljesen és véglegesen halott.
Nincs semmi és nem is lesz talán már. Az egyetlen, ami lüktet bennem, a vérszomj. Nem érzek: nem fáj, nem boldogít. Vért akarok.
Bonnie jelenlétét mindig akkor éreztem a legerősebben, amikor rám gondolt, ami igen gyakran fordult elő. Kis öröm az ürömben, mondhatnánk. Ilyenkor könnyebbnek éreztem megjelenni előtte, bár ekkor sem hagytam el a saját létsíkomat, ha lehetett annak nevezni a helyet, ahol voltam. Leginkább semminek szoktam nevezni, mert semmi is volt. Az ágyon ülve olvasott, amikor megláttam. Nem akartam zavarni, így csak csendben figyeltem. Elmondta, hogy visszatért Mystic Falls-ba, ami cseppet sem volt könnyű a számára. Igazából én sem örültem neki, hiszen csupa olyan személy volt itt, akikkel én magam sem kívántam találkozni, s azt sem akartam, hogy ő a közelükben legyen. Ám tudtam, hogy a barátnőiért mindent hajlandó lenne feladni, így nem is próbálkoztam a távolból meggyőzni és lebeszélni a hazatérésről. Ahogy figyeltem Bonnie-t egy pillanatra elhomályosult a kép… Néha előfordult újabban, mintha elvesztettem volna a fókuszt, de aztán ahogy jött mindez, el is ment. Most is ez történt. Látom, hogy sír. Többször látom ezt, mint szeretném. Minden vágyam rendesen megvigasztalni, ám erre semmi esélyem sincs. Figyeltem, ahogy kézbe vesz még egy könyvet.
Talán ha kitépném a szívemet vége lenne. Talán újra tudnék vadászni. Ki akarok jutni és ölni. Ölni, és csak ölni.
Amikor felnézett rám, újra tudtam koncentrálni. Elmosolyodtam. A világ legcsodálatosabb Nője az enyém volt és mégsem volt az. A szétszakítottság és az egyedüllét megőrjített. – Szia – a hangom halk, igyekszem nem éreztetni Bonnie-val a hiányt és a keserűséget, amit folyton éreztem. – Csak két könyv óta – válaszoltam neki az olvasmányai felé bökve. A legtöbb időt mindig ezzel töltötte az elmúlt időben. Mennyi időben? Nem szoktam kérdezgetni, mióta létezem a semmiben, hisz nem akartam, hogy neki is folyton ezen járjon az esze. Enélkül is biztosan így volt. – Milyen újra Mystic Falls-ban lenni? – kérdeztem közelebb lépve hozzá, és leültem az ágyra mellé. Alig volt közöttünk néhány centi, mégsem volt képes megérinteni. Ebbe kezdtem beleroppanni. Felemeltem a kezemet, hogy eljátsszuk a kis rituálénkat, mint mindig: ilyenkor úgy tettünk, mintha a tenyereink összesimultak volna, mintha léteznék.
Furcsa érzés volt négy év múltán ismét Mystic Fallsban lenni. Minden olyan ismerős volt, s mégis ismeretlen. Az utcák, az épületek és házak mind ugyanolyanok voltak, mint amikor annak idején elmentem, az arcok azonban újak voltak. Persze, volt egy-két ismerős, de magam is meglepődtem az új embereken. Valahogy azonban, ez a kis városka többé már nem érződött az otthonomnak. Persze, bizonyos szinten kötődtem hozzá, mint ahogy mindig is fogok, ám az összes rossz emlék egyből visszatért, s szinte minden hely arra emlékeztett, amit veszítettem – Enzora. Végül kénytelen voltam megacélozni magamat, hiszen fontosabb dolgom volt most, minthogy átadjam magam a visszaemlékezésnek. Egyből a Salvatore villa felé vettem az irányt, hogy, elsősorban, Damon és Stefan tudtára hozzam, megtört az átok, ami Elenával kötött össze. Azonban elkéstem – Damon hónapokkal ezelőtt lelépett, kikapcsolva az érzéseit. Mondanám, hogy meglepődtem ezen, de valójában nem – ez a viselkedés pontosan Damonre vallott, csak az fájt ebben a legjobban, hogy nekem nem szólt erről semmit, csak úgy, fogta magát, és megint átváltott a régi énjére. Elérni pedig persze nem lehetett. Amikor legközelebb feltűnt Mystic Fallsban, az érzelmei már vissza voltak kapcsolva, és Elenával megtörtént az első találkozója neki is, és Stefannak is. Az álmom után sejtettem, hogy valami rossz dolog történt a barátnőmmel, ám soha nem gondoltam volna, hogy ez fog. Belepiszkáltak a fejébe, és most az volt a meggyőződése, hogy mi, a barátai valójában mindig is utáltuk őt. Engem ugyan nem keresett fel még, de ez nem is számított. A napjaimat jórészt azzal töltöttem, hogy a különböző varázskönyveket bújtam nemcsak az a megoldás után kutatva, hogy Enzot visszahozzam, hanem azután is, hátha írnak valamit a szirénekről, vagy arról, hogyan segíthettem volna Elenán. De semmi, nem találtam semmit – teljesen tanácstalan voltam, hogy Elenát hogyan hozhattuk volna vissza. Damon elmondása alapján a nyaklánc, ami a szerelmüket szimbolizálta, nem váltotta ki azt a hatást, amit nála, pedig azon az ékszeren kívül nem volt semmi, ami annyira fontos lett volna a számukra, a kapcsolatukban. Ahogy erre gondoltam, öntudatlanul is a nyakláncomra csúszott a kezem, ami Enzo vérét őrizte. Lehunytam a szemeimet, és egy pillanatra elmerültem az emlékekben, arra, ahogy gitározni tanított, a gyertyafényes vacsoránkra, vagy arra a táncra, amikor azt mondta, hajlandó emberré válni értem. Egy könnycsepp gördült le a szememből, de azt rögtön letöröltem, és igyekeztem visszanyelni a sírást, ami hirtelen fojtogatni kezdett. Annyira hiányzott Enzo! Olyan nehéz volt egyedül megbirkózni mindezzel – még az egyik legjobb barátnőmet is elveszítettem, és ez, a mostani helyzet más volt, mint az átok, amivel összekötött Kai minket. Mert ezúttal őt vették el, azt, aki volt, az emlékeit, a személyiségét, a hitét… Pontosan tudták, hogy mivel tudnak a legnagyobb fájdalmat okozni nekünk. Vettem egy mély lélegzetet, majd elűztem a fejemből a negatív gondolatokat, hiszen most arra kellett koncentrálnom, hogy találjak ezekben a könyvekben valami bűbájt, ami a hasznomra lesz. Ezért hát kézbe vettem a következő könyvet, majd azt kezdtem el elmélyülten olvasni. Amikor legközelebb felemeltem a fejemet, hogy tartsak egy kis pihenőt, amíg leülepszik mindaz, amit az előbb olvastam, Enzot pillantottam meg nem messze tőlem, ahogy engem figyelt. - Szia – köszöntem a férfinak gyengéd mosollyal, ám arcomon jól látszott, hogy mennyire fáradt voltam már. – Mióta figyelsz? – kérdeztem tőle, miközben félretettem a könyvet, hiszen megkaptam a legtökéletesebb figyelemelterelést.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
