To: Theodore

Feelings change, but memories don't!

Rengeteg érzelem kavargott bennem, amiket próbáltam leplezni, de Theo biztosan látta rajtam. Ezért sem tudtam ránézni, hiába múlt el a remegés és hiába éreztem a biztonságot mellette. Sajnos mindig felkavar, amint az egész történetre gondolok. Nagyon jól estek a kedves szavak, amiket mondott nekem. Viszont rögtön reagálnom kellett az utolsó mondandójára. – Ne butáskodj, mindenkinek vannak hibái és persze mindenki követ is el hibát. Csak az számít, hogy mit teszünk ezután. – Próbéltam lelket önteni belé, mert éreztem rajta, hogy kezdi felemészteni a rosszkedv. A vállammal meglöktem egy kicsit. – Fel a fejjel. Minden rendben lesz. A helyes utat kell követni, ennyi az egész. – Tanácsoltam. Majd amint ivásra emeltem a poharamat megláttam magamat a csapos mögötti tükörben. Egyszerűen lefagytam. Kikerekedtek a szemeim és azzal a lendülettel néztem el teljesen a másik irányba csak, hogy Theo ne vegyen észre semmit az egészből. Köhögésbe kezdtem, hogy úgy tűnjön a kávé félrement és azért viselkedek furcsán. – Khm, khm… a fenébe, már inni sem tudok? Khm khm… és még az ingem is olyan lett. Gyorsan elugrok a WC-re lemosni. Mindjárt jövök. – Jó ürügyet találtam magamnak. A tömeg ellenére nagy nehezen eljutottam a mosdóba. Szerencsére nem volt bent senki, így a tükör volt az első, amit megközelítettem. A szemeim világítottak, biztosan a történet hozta ki belőlem a farkas énemet, így belegondolva még szerencse, hogy nem változtam át ott helyben. Nem örültem volna neki, ha bárki is rájönne, hogy mi vagyok valójában. Gyorsan a foltot kezdtem el dörzsölni a csap alatt a két kezemmel, hogy valamennyire kiszedjem. Mikor már halványabb lett, megmostam az arcomat és láttam, hogy még mindig világít a két szemem. Ekkor lépett be valaki az ajtón.

270 Words ••• Somebody ••• note: Theo ••• kredit

☾ To: Domino

☾ It matters not what someone is born, it matters what they grow to be

A szavaival egyetértettem. A város, a környezet, de még az emberek is olykor egyfajta emlékeztetőek arra, amiket már nem tudunk helyrehozni. Ami megtörtént, az megtörtént és ennyi. Nincs semmiféle mód rá, hogy visszapörgessük az idő kerekét, ugye? Sajnos.
Nem vártam el tőle, hogy beavasson az életébe. Nem vártam el, hogy megossza velem a fájdalmas történetét, azt a momentumot, amikor minden megváltozott körülötte. Kicsit talán zavarban is voltam tőle, hogy Domino így megnyílt nekem, de egyszer sem szóltam közbe. Csak egyre feszültebbé váltam, ahogy egyre inkább haladt a történet. Aztán azon kaptam magam, hogy ökölbe szorult a kezem. Sietve ellazítottam, majd Domra emeltem a tekintetemet, mikor elmesélte, hogyan halt meg végül az apja. A szemeit fürkésztem, láttam a remegését is, ami lassacskán alábbhagyott. Aztán megérintettem a karját és kissé megszorítottam, biztatón, vagy inkább együttérzőn.
- Ez borzalmas… a legváratlanabb pillanatokban történnek a legrosszabb dolgok, nem igaz? Sajnálom. – Elengedtem lassan és visszahúztam a kezemet tőle, majd magam elé pillantottam.
- Nem tudom, miért mondtad el, miért tudtál nekem megnyílni, de értékelem… és nem játszom el a bizalmadat – Újra ránéztem, komoly tekintettel. – Abban nem mellesleg igazad van, hogy talán a hely… a város nem segít azon, hogy elfelejtsd, mi történt. De talán nem is feltétlen kell elfelejtened. Nem tettél rosszat… megvédted a családodat, nem? Velem ellentétben, aki a buli és a düh hevében cselekedett. Szóval, kettőnk közül te vagy a jobb. Ezt tartsd észben. – Bólintottam is egyet, majd félrepillantottam. A letargia kezdett rám zuhanni.

241 words ☾ Counting Stars ☾ note: Domino ☾

To: Theodore

Feelings change, but memories don't!

Sajnos nem voltam képes rá válaszolni a kedves szavaira. Magamat hibáztattam és még hibáztatom is ezen sosem tudok túllépni. Visszanéztem rá és láttam rajta, hogy egy kicsit felzaklattam, de persze ez csak természetes, én sem éreztem magamat jól, főleg hogy az ilyen jellegű beszélgetések, azt a napot juttatják az eszembe. Olyan voltam mellette, mint valami kocsonya. Egyszerűen nem tudtam parancsolni a testemnek. Próbáltam nyugtatni magamat mindhiába. Igyekeztem Theo-ra koncentrálni és arra, hogy elmeséljem a történetet részletesebben, mint amennyit eddig mondtam belőle. – Ugye tíz éve, hogy próbálom „lefoglalni” magam valamivel csak, hogy ne gondoljak az egészre... – Mondtam, majd így folytattam. – De az élet tesz róla, hogy sose felejtsem el. – Nyeltem egy nagyot. – Mindig olyan szituációkba kerülök, hogy csak arra tudok gondolni és ráadásul ez a város sem könnyít a helyzeten. – Ráncoltam a szemöldökömet, aztán remegő hanggal belekezdtem a mesélésbe. – Azon a napon, így visszagondolva valahogy éreztem, hogy baj lesz, mert rossz érzéssel értem haza az iskolából. A Tesóm és apám veszekedésére nyitottam ajtót. A szokásos apa-lánya vitatkozás a fiúk miatt, meg sem lepődtem rajta. Halk köszönés után levettem a cipőt és felsiettem a szobámba. Fel sem tűnt nekik, hogy megérkeztem. Lepakoltam a cuccomat, átöltöztem és rádőltem az ágyra. Egy perc sem telt el és egyszer csak elment az áram. Kinéztem az ajtón és láttam, hogy Riley ott gubbaszt a lépcsőn. Odamentem hozzá érdeklődni, hogy minden rendben van-e vele. Akkor láttam lent apát, hogy tiszta ideg. Lementem hozzá, hogy segítsek neki az elektromos doboz szerelésében. Régen nem voltunk annyira közel egymáshoz, mint akkor. Egy órán keresztül csináltuk semmiféle javulás nélkül, ekkor jött le a húgom is bocsánatot kérni apától és a segítségét ajánlotta fel nekünk. Onnantól fordultak rosszra a dolgok. Apám megvadulva nekirontott Riley-nak, szerencséjére ott voltam köztük, így le tudtam fogni. Mondtam tesónak, hogy meneküljön fel az emeletre, de nem fogadott szót. Ekkor ért haza anya a munkából, amint meglátta a jelenetet kidobott mindent a kezéből és futott fel Riley-val a szobába. Apával valamilyen szinten harcoltunk egymással, mert nem lehetett semmivel sem lenyugtatni. A vége viszont az lett, hogy olyan erővel nyomtam el magamtól, hogy kitörtük az ablakot. Észbekapott és ellökött magától, hogy engem védjen. Azzal a lendülettel a törött üveg darabjai, amik még az ablakkeretben maradtak lezuhantak és így elválasztották a fejét a testétől. Így változott meg az életem. Szóval ennyi. Egyszer csak megtörtént a baleset. –  A mondandó után, amint kifújtam a levegőt, eltűnt a reszketés, ami végigjárta a testemet. Talán az lehet az oka, hogy elmondhattam végre valakinek a történetet. Ez egyfajta megnyugvást adhatott nekem, vagy csak szimplán az ő jelenléte adott nekem egy biztos pontot, amibe tudtam kapaszkodni. Nem tudom pontosan, hogy mi lehetett ez, de azért örültem neki. – Ezt még senkinek sem meséltem el, de úgy éreztem, nálad kivételt tudtam tenni. – Egy fél mosolyt erőszakoltam ki magamból, majd az utolsó kortyot is legurítottam a kávémból.

468 Words ••• Somebody ••• note: Theo ••• kredit

☾ To: Domino

☾ It matters not what someone is born, it matters what they grow to be

- Ezt most nem veszem beszólásnak a te érdekedben – Vigyorogtam rá, majd a továbbiakra vállat vontam. – Engem sem dicsért meg a bátyám, habár akkoriban már nem nagyon foglalkozott velem – Jegyeztem meg csendesebben, majd ahogy a vállamra tette a kezét, rápillantottam. Gyengén megráztam a fejemet, jelezve, hogy semmiség. Én már csak ilyen voltam, bárkinek segítő mancsot nyújtottam, pont abban a tudatban, hogy nekem valójában már senkim sem volt hónapok óta. Hiszen a legfontosabb embereket elveszítettem és ez… hát van ilyen, ugye?
Meglepett Domino naivsága a húgát illetően, de pont ezért csak mosolyogni tudtam rajta. Aztán a fejemet ingattam, majd vállat vontam hanyagul.
- Persze, egy találkozóból nem lehet gond – Tényleg nem. De ezek szerint nem jutott el hozzá a jó hírem… Például mérget vennék rá, hogy a legtöbb haverom, akinek van kishúga, nem engedné a közelembe, attól tartva, hogy megrontom a lányt.
Elmeséltem neki röviden, velem mi is történt pontosan, a reakciója ennek kapcsán meg sem lepett. Vállat vontam.
- Rég volt. Már túl vagyok rajta – Hazudtam. Nem voltam túl, nagyon is mély nyomot hagyott bennem, ugyanakkor… a bűntudat nem volt már erőteljes bennem. Mindig azzal nyugtattam magam, hogy a bátyámért cserébe nem volt nagy ár az a gyerek. Mindig ekkor döbbentem rá, hogy nem vagyok túl jó ember, ha ilyeneket gondolok. Domino szavaira meglepődtem. Nem gondoltam volna, hogy hasonló cipőben járunk. Méregetni kezdtem gyanakodva, de nem, nem néztem ki belőle, hogy bárkit bántana.
- Részvétem, Dom – Mondtam csendesebben és figyeltem, ahogy remegő kézzel fogja a poharat, majd elhúztam a számat. Nos, igen. Ha valaki olyan hal meg miattunk, akit szeretünk, sokkal nehezebb feldolgozni, ugye? Magam elé pillantottam, majd el a pultos felé, akinek intettem, hogy kérek még egy kört. Az utolsót. Talán ideje volt befejezni ezt az egészet, ugyanis kezdett rossz kedvem lenni tőle. Amint megkaptam az italt, lehúztam és ezután néztem Domra.
- Nem tudom, pontosan mi történt, de ne okold magad. Nem hozza vissza az apádat és csak neked is nehezebbé teszi az életedet. Néha könnyebb bizonyos dolgokat elengedni, mintsem rajtuk rágódni – Remek, a lehető legjobb tanács, amit én magam is megfogadhatnék, de nem. Én sem tudom elengedni azokat a dolgokat, amik velem történtek. A sok veszteséget, fájdalmat. Pedig könnyebb volna.

363 words ☾ Counting Stars ☾ note: Domino ☾

To: Theodore

Feelings change, but memories don't!

Csak néztem rá és hallgattam a mondandóját, amik elhagyták a száját. – Világos, viszont durva, hogy olyan fiatalon kezdted a szeszes ital fogyasztását. Így már nem csodálkozom rajta, ha jól bírod. – Mosolyra kerekedett a szám. – Engem annyi idősen tiltottak az olyan dolgoktól. – Vallottam be neki kicsit félve. – Persze kinek mit hoz az élet. – Ingattam a fejemet, majd egyfajta megnyugvás és öröm fogott el, amikor azokat a szavakat mondta. – Sokat jelent, hogyha van kiben bíznia az embernek. – Közöltem vele a szemébe nézve, miközben a bal kezemet a vállára helyeztem. – Köszönöm szépen, Barátom! – Mondtam ki könnyen ezt a szót, amivel megbélyegeztem, tudatva vele, hogy fontos számomra. A pult felé fordítottam a fejemet, majd a jobb kezemmel a kávéspohár után nyúltam. – Nem féltem tőled. Nem bánnál vele rosszul. – Visszanéztem rá, a mosolyom eltűnt és a helyére a fájdalom ült ki az arcomra. Éreztem, hogy még mindig fáj a fejem, ezért jó nagyot kortyoltam a poharamból. – Nem mintha össze akarnálak hozni vele vagy ilyesmi, csak egy találkozó és kész. Azzal, hogy bemutatkoztok egymásnak, még nem történik semmi, ugye. – Bólintottam felé, majd önkénytelenül is letettem a kezemben lévő tárgyat és a továbbiakra egyszerűen kirázott a hideg, ahogyan elmesélte a történetet. – Uram Isten! – Komoly arcot vágtam, ami nálam azért nagy szó, bár az elmúlt időben inkább ez volt rám a jellemző. – Gondolom nem volt könnyű feldolgozni a történteket. – Láttam rajta, hogy rosszul végződhetett az a baleset, ezért kicsit félve folytattam tovább a beszélgetést, mivel ez eléggé kényes téma. – Ebben a dologban hasonlítunk. Az én kezemhez is úgy mondva vér tapad… – Amint ezt kimondtam, eszembe juttatta a baleset napját. Lepergett a szemem előtt maga az esemény. Pár pislogás után viszont észbe kaptam. – Bocsánat, egy kicsit elkalandoztam, csak nekem sem könnyű ilyen jellegű témával kapcsolatban beszélgetni. Ilyenkor folyton apám balesetére gondolok, aki mellesleg miattam halt meg… – Remegő kézzel emeltem újra a poharat a számhoz és csak egy fél kortyot voltam képes lenyelni.

313 Words ••• Somebody ••• note: Theo ••• kredit

☾ To: Domino

☾ It matters not what someone is born, it matters what they grow to be

Azt hiszem, az én gyomrom inkább csak még jobban felfordult volna, ha még kávét is iszok a sok alkoholra, de ez… nos, szervezettől függött. Nekem sosem vált be, inkább csak a mértéktelen víz fogyasztás volt az, ami némileg helyre tudta rázni a fejemet és a gyomromat, szervezetemet. Kíváncsian kezdtem hallgatni Domit és igazából teljesen megértettem, hogy valamibe bele kellett temetkeznie.
- Érthető. Talán én is valami ilyesmi miatt akarok a tanulásba temetkezni. Figyelemelterelésnek… bár szerintem nálam ez nem fog működni. – Nevettem fel röviden, majd a továbbiakra oldalra döntöttem a fejemet. – Szólhattál volna, hogy nem bírod és akkor nem kérlek rá… - Rámosolyogtam halványan. – Én már… azt hiszem, 14-15 éves korom óta fogyasztom ezt a csodát, amit úgy hívnak: alkohol. – A mosolyom kiszélesedett. Igen, én hamar kezdtem és sosem hagytam igazából abba. Hamar beleugrottam egy olyan életvitelbe, amibe talán nem szabadott volna, mégis jól éreztem magam így. Pia, bulik, haverok… legfőképp Jefferson. A fiatalságom ehhez kötődött. Nem mintha most annyira öreg lennék, de azért… nem vagyok már 15.
A szavai elgondolkodtatásra késztettek újfent. Magam elé pillantottam és belegondoltam a bátyám helyzetébe. Az, hogy apánk elhagyott minket… ez a tény őt tette meg családfővé. Én viszont annyira kicsi voltam, hogy ezt nem igazán fogtam fel. Mindent megtett értem és anyáért, ami csak tőle telt. Aztán, ahogy anya meghalt, tényleg fel kellett nőnie, teljesen, visszavonhatatlanul. Mindent miattam tett. Én pedig… még csak fel sem fogtam.
- Sőt? – Kérdőn rápillantottam. Nem tudtam, mire gondolhatott, de ha nem mondott semmit, végül nem erőltettem. Sóhajtottam. – Rám számíthatsz, ha van valami. – Ajánlottam fel egy halvány mosollyal és komolyan is gondoltam. Ilyen szempontból azt hiszem, önzetlen voltam. Szerettem segíteni másoknak, feltéve, ha tudtam.
- Oh, meglep, hogy nem félted tőlem – Elmosolyodtam, majd fel is nevettem. Általában félteni szokták tőlem a lány tesókat, nehogy a végén még… oké, mondjuk volt egyfajta hírem, tehát érthető volt, ha nem szívesen engedtek a közelükbe. A kényes témára térve viszont elhúztam a számat, majd újabb kört kértem a magam részére. Amíg vártam az italra, Domra pillantottam a szemem sarkából.
- Összevesztem a bátyámmal… és a legjobb barátommal úgy döntöttünk, hogy összecuccolunk és elhúzunk a francba. Mindez a 16. születésnapomon történt és én vezettem, ittasan… és ekkor ütöttem el egy gyereket. – Kb. ekkortájt hozták ki az italomat, amit megfogva rögtön lehúztam. – Az egész életem megváltozott aznap. – Közöltem még halkan, töprengve.

386 words ☾ Counting Stars ☾ note: Domino ☾

To: Theodore

Feelings change, but memories don't!

Egyszerűen sok volt nekem ez a 2-3 pohár ital. A vállára dőlve szinte elaludtam olyan állapotba kerültem. A mondandójára nem is tudtam rendesen reagálni. A pultos látta rajtam, hogy kész vagyok, ezért elém rakott pár pohár kávét, melyeket szépen lassan elfogyasztottam és kezdtem helyre jönni. Pár perc után pedig már majdnem minden ki is tisztult. A kettős látás már teljesen eltűnt, csak egy kicsit fájt még a fejem. Ilyen az, amikor valaki nem bírja az alkoholt és ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, bár még szerencsésen alakultak a dologok, még jó, hogy nem kellett átélnem a másnaposság többi tünetét. – Köszönöm szépen. – Hálálkodtam a csaposnak, és közben meg nagyon szégyelltem magamat, amiért Theo ilyennek látott és persze azért is, mert miattam kellett abbahagynia az ivást. Viszont a kérdéseire már értelmes választ is tudtam adni ezek után. – A haláleset óta a tanulásba fojtottam bánatom ez az egyik oka, amiért nem láthattál engem szórakozni vagy éppen lazulni. A másik, pedig amit az imént is láthattál. – Vallottam be neki bátran. Majd kicsit ráztam a fejemet és így folytattam. – Ugyan ne szabadkozz, nem volt erőltetés a részedről. Nem a Te hibád. Nagyon ritkán kerül a kezembe szeszes ital, tehát csak ezért van az, hogy hamarabb üt ki, mint másokat. Látod, elég nekem pár pohár és már szinte a földön csúszok. Ezért sem szoktam inni, maximum valamilyen ünnepi koccintásnál azt az 1 poharat. – Feleltem a szemébe nézve, hogy ne legyen semmilyen lelkiismeretfurdalása. A pultos felé fordultam és rendeltem mégy egy pohár kávét és így folytattam. – Igen nagy felelősséggel jár, mivel én vagyok a ház ura képletesen szólva. Anyára és tesóra nekem kell vigyáznom, sőt… – Haraptam el a mondat végét. Rilye-ra különösképpen, mivel még nem aktiválódott benne az átok. – Csak mi maradtunk így hárman egymásnak. Nincs senki, akire számíthatnánk. – Mondtam neki bólogatva, miközben felnéztem a plafonra és egy félmosolyt erőszakoltam ki magamból, ahogy apámra gondoltam. – Ő nincs többé. – Visszanéztem rá és teljes lett a mosolyom. – Riley-nak meg majd bemutatlak. Biztosan jól kijöttök egymással. – Kacsintottam majd ráncolni kezdtem a homlokomat. – Ittasan vezettél? Mi történt? – Próbáltam faggatni, de nem akartam tapintatlan lenni, gondoltam, hogy ez eléggé kényes téma lehet. Viszont érdekelt a története.

354 Words ••• Somebody ••• note: Theo ••• kredit

☾ To: Domino

☾ It matters not what someone is born, it matters what they grow to be

Láttam rajta, hogy megártott neki az alkohol, pedig őszintén szólva alig ittunk. Legalábbis az én szervezetem már megedződött az évek alatt annyira, hogy ez a pár pohár meg se kottyanjon. Nyilván éreztem, hogy a fejembe szállt, de még képes voltam értelmes mondatokat összerakni, ahogyan gondolkodni is tudtam, sőt, még biztos vagyok benne, hogy még képes lettem volna egyenesen járni is. Felvontam hát a szemöldökömet Dominora, értetlenül és kissé aggódva is.
- Úgy van, még bőven várhatnak… az a fontos, hogy kikapcsolódj. Néha legalábbis nem árt és nem igazán láttalak még… igazán lazulni vagy szórakozni. – Ingattam a fejemet némileg, aztán oldalra döntöttem lassan. – Figyelj csak… te tényleg nem szoktál inni, ugye? Én meg rád erőltettem… - Pislogtam rá. Látszott rajta, hogy már be van csiccsentve. Nem is tudom, talán önző mód csak magammal törődtem és azzal, hogy legyen valaki, akivel ihatok… és észre sem vettem, hogy ő nem akarja. Elgondolkodtam, de aztán megittam, ami előttem volt.
- Nem lehet valami egyszerű… nagy felelősség. – Motyogtam komolyan, aztán a továbbiakra bólintottam. – Szerencséd. Nem is engednélek el így… én már megszívtam egyszer, hogy ittasan vezettem. Elég csúnya vége lett. – Magyaráztam, a kérdésére pedig aprót bólintottam. – Rémlik, de nem hiszem, hogy sokat meséltél róla… sőt, tuti, hogy még csak be sem mutattad. – Viszonoztam a karolását, bár kicsit furán éreztem magamat, betudtam ezt annak, hogy ittas.
- Oké, ha gondolod… hagyjuk az ivást. Anélkül is jól lehet érezni magunkat. – Mondtam egy vállvonás kíséretében.

237 words ☾ Counting Stars ☾ note: Domino ☾

To: Theodore

Feelings change, but memories don't!

A Domino-s kijelentésemen csak mosolygott, szinte az arcára ragadt, de nem hibáztattam, mivel nekem is tetszett ez a becenév. Néztem Őt és nem tudtam visszatartani én sem a mosolygást, ahogyan próbálta elfojtani magában az érzést. Mind a ketten szinte már nevettünk az egészen. Viszont amint a hétvége került szóba, elcsendesedtünk. Valahogy egy pillanat alatt a vidám hangulat átfordult komolyba. Megkönnyebbültem, hogy neki sem jó a hétvége, mivel így nem derül ki számára, hogy egy vadállat vagyok. Végre kezd elmerülni a barátságunk, legalábbis ez már több, mint csak haveri kapcsolat, és nem szeretném, ha ez a dolog elválasztana Tőle. Úgy tűnik mégis csak megártott az a sok pohár whisky, mivel az elköszönésem után úgy éreztem, hogy pacsit adtam neki, de meglehet, hogy csak a levegőt suhintottam, ami fel sem tűnt és elindultam az ajtó irányába, mikor megragadott és visszaültetett a székre. – Uh, anyám! – Meglepődtem, mert olyan erővel rántott vissza, hogy majdnem a szék mellé ültem, de még időben kapaszkodtam meg a pultban, így nem lett belőle baleset, bár gondolom Theo nem hagyta volna, hogy a földön terüljek el. Valamilyen szinten maradásra parancsolt, a kezembe nyomta a pénzt, amit arra tettem oda, hogy álljam a fogyasztásunkat, viszont így szembesített a ténnyel, hogy minden ingyen van. – Oh, tényleg? Nem is gondoltam. Persze, hogy nem sürgős tudok még maradni. Maximum anyuék még várnak egy darabig. – Válaszoltam. Alapból már piros lehetett az arcom a pia miatt viszont ezek után úgy elszégyelltem magamat, hogy még vörösebb lett. – Hahahaha! – Belenevettem az arcába, de nem tudtam mit csinálni, sosem ittam egy pohárnál többet. A következő adag, amit kért, olyan gyorsan tűnt el előlem, amilyen gyorsan csak lehetett. – Imádom az ízét. Egészségedre. – Jelentettem ki, majd egy kérdést tett fel nekem, melyre kicsit nevetve válaszoltam az alkohol hatására. – Mivel nem maradt más férfi otthon, így igen én lettem az, hehe. – Csak nem néz le, amiért így válaszoltam. Viszont Ő is láthatta rajtam, hogy kissé be vagyok csípve, mert nem kérdezte volna meg, hogy kocsival megyek-e haza. – Igen autóval, de nem én ülnék a volán mögé, hanem Riley. A költözés miatt ő szeretett volna vezetni, én meg rendes testvérhez híven engedtem az akaratának. – Rákacsintottam Theo-ra, majd így folytattam. – Tudod ő a húgom. Emlékszel rá? – Félig átkaroltam és közben a homlokommal érintettem a vállát.

372 Words ••• Somebody ••• note: Theo ••• kredit

☾ To: Domino

☾ It matters not what someone is born, it matters what they grow to be

Felnevettem, mikor önmagára is használta az általam kitalált becenevet. Valamiért aranyosnak tűnt; és ez bizarr gondolat volt.
- Oké-oké, értem, Dominonak nincs lehetetlen, hát ez nagyon jó… - Nem bírtam elfojtani a mosolyomat, ahogyan őt figyeltem. Aztán a továbbiakra nagyot nyeltem és bólintottam egy aprót. – Igen, a… most hétvége nekem sem jó. Dolgom van. – Hogy mi? Semmi érdekes, csak láncra verem magam Mystic Fallsban, a romos templomban, hogy ne tomboljon a farkas énem szabadon. Átkozott telihold. Kissé meglepődtem, mikor máris menni akart.
- Na várj csak… - Mielőtt lepacsizhatott volna velem; elkaptam a karját és visszahúztam magam mellé a pulthoz. Aztán lenyomtam a székre. – Még csak most jöttél, hová rohansz? Mármint, ha tényleg sürgős megbeszélned ezt a családoddal, megértem, csak… maradhatnál is. Elvégre buli van. Amúgy, fizetni sem kell ma ezért. – Szóval a kirakott pénzt és a kezébe nyomtam. – A bulit a suli vezetősége állja, meg néhány diák, akik szervezték ezt az egészet. Ingyen pia, már ameddig még van. – Vontam vállat, majd kikértem magunknak még egy kört.
- Szóval, te vagy otthon most a családfő? – Kérdeztem rá kíváncsian, hisz az előbb úgy jött le, nagy beleszólása van azt illetően, hogy most elköltöznek-e másik városba vagy sem. Bár tény, hogy miután apám sosem volt velünk, valahogy Nathaniel volt az, aki átvette az ő szerepkörét… anya mellett és mellettem egyaránt. Sóhajtottam egy nagyot, majd magamhoz vettem a poharat, amit kihoztak. – Apropó, ugye nem autóval akarsz hazamenni? Már ittál. – Néztem rá komolyan.

239 words ☾ Counting Stars ☾ note: Domino ☾

To: Theodore

Feelings change, but memories don't!

Figyeltem a szavaira, de a tekintetem az üres poharamon ragadt, amit a kezemmel forgattam. – Sajnos ilyen az élet… – Sóhajtottam egyet és csak ez tudta elhagyni a számat. Ennyi év után sem voltam rá képes túltenni magamat apám halálán. Viszont ahogy mondta tovább egyszer csak kikerekedtek a szemeim és felé fordítottam a fejemet – Tessék? Lehetetlen? Domino-nak semmi sem az! – Néztem rá mosolyogva. – Nem kell évet ismételned. Ha törik, ha szakad, de segítek, hogy átmenj azon a vizsgán! – Vállon veregettem és elgondolkodtam, hogy azért nem lesz olyan egyszerű. – A most hétvége sajnos nem lesz jó, de a jövőhéten elkezdhetjük a felkészülést persze ha az úgy neked is jó. – Mivel a telihold most esedékes így kénytelen vagyok napolni a dolgot. Nem tudhatja meg, hogy mi vagyok valójában.
A zsebembe nyúltam és a pultra tettem pár bankjegyet. – Amit fogyasztottunk azt én állom. – Néztem őt és rákacsintottam – Megyek elmondani a családnak hogy a költözés lefújva. Majd még beszélünk. Szevasz Theo! – Lepacsiztam vele és visszamentem a kocsihoz.

161 Words ••• Somebody ••• note: Theo ••• kredit

☾ To: Domino

☾ It matters not what someone is born, it matters what they grow to be

Meglepődtem. Nem igazán ástam bele magam Dom múltjába soha, így nem tudtam, hogy meghalt az apja. Elgondolkodtam.
- Jel? Hiszel az égi jelekben? – Nevettem, majd csitítottam is magamat gyorsan. Magam elé néztem néhány pillanatig, majd a poharammal kezdtem szemezni.
- A segítség az jól jönne. Le kéne tennem a második félév anyagából a vizsgát és ez elég lehetetlennek tűnik. Talán könnyebb volna évet ismételni. – Vontam vállat, majd a szemem sarkából végül a srácra néztem.
- Egyébként… sajnálom. Nem tudtam az apád haláláról. – Kezdtem belátni, hogy amíg Jefferson itt volt számomra, addig nagyon senkivel sem törődtem. Mintha a világom csak a legjobb barátom körül forgott volna; de nem éreztem emiatt bűntudatot. Megérdemelte a figyelmemet és azt, hogy törődjek vele, mégha… nem is sikerült teljes egészében. Még mindig átkoztam magam, mert úgy véltem, én is hozzásegítettem őt a halál iránti vágyhoz.

139 words ☾ Counting Stars ☾ note: Domino ☾