A bókot nem fogadta, illetve nem igazán értékelte, ami nem lepett meg. Olyan nőnek tűnt, akit nem lehet két pillanat alatt elvarázsolni, másfelől látszott rajta, hogy nincs a helyzet magaslatán. Lehetséges, hogy ez az italnak volt köszönhető, de ne felejtsük el, hogy bennem is volt már némi nedű, s az alkoholszintem az egeket verdeste. Hirtelen szakadt el az ajkaimtól és nézett ijedten rám, s nem épp azt a reakciót reprezentálta, melyet vártam. Sőt mi több, egyenesen felbosszantott. Úgy éreztem, hülyét csinál belőlem. Figyeltem, ahogy hátrébb lép, aztán a zsebembe nyúltam és elővettem egy szál cigit, majd a számba raktam, s jött a gyújtó, de még nem használtam. Sőt, egy mosollyal kivettem vissza a számból a szálat és így néztem rá. - Tudja, kedvesem, mikor az előbb a számban járt, azt hittem, akar tőlem valamit. De tévedtem. Önt csak az alkohol hajtotta, meg talán némi kíváncsiság, de nekem erre nem igazán van időm. – Visszaraktam a cigit a számba és ekkor gyújtottam meg, majd mélyen szívtam magamba a dohányt. Ezt követően kifújtam a füstöt, egyenesen a nőre, amennyiben még előttem állt. - Felforgattam a világát, hát hogyne… ez már csak ilyen. Mindenki életét felforgatom, sőt, tudja… aki kapcsolatba kerül velem, az meghal. – Jegyeztem meg ezt úgy (s újra), mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Néhány pillanatig figyeltem a nő szemeit, majd elléptem mellette, hogy kifelé induljak az épületből. Még intettem is neki az öngyújtós kezemmel, míg végül a tárgy a zsebemben landolt. Nem volt kedvem tovább játszani ezt az értelmetlen huza-vonát. Lehetséges, hogy most én reagáltam túl hevesen, de ezt váltotta ki belőlem ez a nő. Pedig egy pillanatra komolyan elkezdett érdekelni, hisz gyönyörű volt, de… hirtelen más pozitívumot aligha tudtam volna hozzákapcsolni a személyéhez. Talán azt, hogy látszott rajta: senkire sincs szüksége, mert helytáll egymaga a világban. Ugyanakkor meg is érthettem volna Őt, de az ital teljesen elködösítette a gondolkodásomat. Ahogy elszívtam a cigarettát és kiértem az épületből, az egyik kukát környékeztem meg, hogy kidobjam (persze, csak miután elnyomtam). Aztán jött egy újabb szál. Visszapillantottam az épületre, az ajtóra, ahol kijöttem. Nem hittem, hogy ezek után utánam jön, de mindig érhették az embert meglepetések.
Már érzi a nyelvén az egyszerre édes és kesernyés ízt, ami úgy marja torkát, mintha sav lenne. Látja az üveget, markát már nyújtja is előre, ám meglepetésére egy pillanattal később, már a férfit látja magával szemben. Szemei kitágulnak, ajkai résnyire elnyílnak egymástól. – Ne nevettessen – válaszol könnyedén. A férfi szavai.. ha olyan nő lenne, akit érdekel az ilyesmi, akkor valószínűleg már tolná is le a bugyiját, ám Isaac szerencsétlenségére egy eléggé elcseszett példánya a női fajnak. – Ha végzett, akkor… – de nem tudja befejezni, mert a másik hajol és érint, s ajkaik ismét összeérnek. Pillái kitágulnak, már a közelség is nehezére esett, hiszen nem ő maga kezdeményezte. Ám nem löki el a másikat. Egyik kezével ismét a mellkasán támaszkodik meg, a másikat pedig szépen lassan futtatja fel a férfi nyakán keresztül egészen a hajába, s az előbbi csókkal ellentétben, most ő sem fogja vissza magát. Bár nem gondolta volna, hogy ilyen valaha megtörténik, de egy pillanatra úgy érzi, hogy a körülöttük lévő világ, mintha megszűnne létezni. Nincsen semmi más csak ők ketten, s lassacskán a nyelveik csatája. De ez tényleg csak egy halovány, múlandó pillanatig tart ki, mert amint szemeit lehunyja, képek sorozata libben be képzeletének mélyéről. Ennek köszönhetően, ledermed. – Ez, nem.. nekem nem.. – ijedten néz a másikra. Kezeit visszahúzza, úgy áll a másikkal szemben, mintha szellemet vagy démont látna. A hirtelen jött hangulat változás egyértelműen az italnak köszönhető. Egyáltalán nem érdekli, hogy most őrültnek fog tűnni, hiszen az egész egy hatalmas nagy őrültség, az egész világ más, mint azt Ő eddig gondolta. - Ne haragudjon, de teljesen felforgatta a világomat – kezd el szabadkozni, s egy apró lépést esz hátrafelé.
Más férfi a helyemben bizonyosan kapott volna az alkalmon. Egy gyönyörű nő, aki hirtelen a lábai előtt hever, nos… én miért nem használom ki az alkalmat? Miért hagyatkozok inkább a szavakra, mintsem a cselekvésre? Nem igazán tudtam volna ezekre a kérdésekre választ adni. Sosem voltam egy nagy nőcsábász, még az első… nem, mindegy, ez egyáltalán nem tartozik ide. Fogalmazhatunk úgy, hogy ritkán akadt dolgom nőkkel. Mindig minden mást előtérbe helyeztem, ezt pedig teljesen a háttérbe. Nem voltam hozzászokva ahhoz sem, hogy bárki érdeklődik irántam, még ha csak egy kaland erejéig is. Nyeltem egy nagyot a nő szavaira, majd halkan felnevettem. - Talán úgyis érzem magam, mint egy tinédzser kislány… - Jegyeztem meg nagyon halkan, hogy csak ő értse, s a minket körülvevő emberek ne. Még mindig fogta a ruhámat, így a kezem elindult a keze felé, de mire elértem volna, elengedett. Azt hiszem, a varázs, ami eddig hozzám tapasztotta, most szállt el teljesen…? Elszúrtam volna? - Az élet megtanított arra, hogy kibírjam. – Pillantottam rá komolyan, azaz utána, hisz máris faképnél hagyott. Pislogtam néhányat utána, majd nyeltem egy nagyot. Nem, nem mehet el csak így… Nem hagytam, hogy messzire jusson. Leugrottam utána a színpadról, majd a karja után nyúltam és megragadva visszahúztam magamhoz. Nem érhette így el az asztalt, ahol eddig is volt, s nem ihatott. Fogvatartottam, kissé talán durvábban fogva, mintsem kellett volna. - Kedvesem, ne akarjon csak így lelépni. – Kezdtem bele, majd még közelebb vontam magamhoz, míg végül átkaroltam a derekát. – Tudja, ön igazán gyönyörű. – Bókoltam rekedtes hangon és már semmi kedvem nem volt gondolkodni a következményeken, vagy épp a miérteken. Látszólag érdekeltem ezt a hölgyet, mindazok ellenére, amik történtek, tehát… talán egy magamfajtának is lehet egy jó estéje, nem? A szemeit fürkésztem, majd lassan hajoltam közelebb hozzá. Még volt lehetősége eltolni, felpofozni, ha mégsem akar engem, de amennyiben nem tett semmit, megcsókoltam. Lassan, puhatolózva, majd egyre vadabbul és követelőzőbben.
311 words ❖ eternal flame ❖ note: elnézést a késésért... ❖
Miért hiszi azt, hogy neki szól? Miért indul el? S mégis mi a fenét akar ezzel az egésszel? Fogalma sincsen. Az ital, mely oly jó társaság volt eddig, most alattomos módon csapdába csalja, S olyan tettekre veszi rá, melyeket a józan esze nem engedne. Léptei még így is elég kimértek, pedig a célja határozott. Ott áll a színpadon, ott énekel, nem is olyan rosszul, s a nőnek minduntalan az jár az eszében, hogy azokat a csinos kis ajkakat másra kéne használni. Valami kattan benne, hogy mi? Nem tudja, nem is keresi a választ, egyszerűen csak cselekszik. Ajkaival finoman érinti a másikét, nem vár arra, hogy viszonozza, sőt.. abban reménykedik, hogy legalább a férfi agya ellenállást biztosít, ám hiába. Nem követelőzik, nem vadul és nem látja azt a végkifejletet, hogy ebből aztán most ruha eldobós, egymásnak feszülős valami lesz. Csupán csak puhatolózik, érdeklődve sodródik a saját maga által kreált helyzetbe. Egy pillanatra elgyengül, S ahogy megérzi a derekán markoló kezeket, mintha még simulna is a másikhoz. Ám mikor Isaac megszólal, mintha tova tűnne a varázs. Egy mélyről jövő, szinte fájdalmas sóhaj szakad ki belőle. Általában ő szokott az ilyen pillanatok elrontója lenne, ám úgy tűnik most emberére - vagy milyére- talált.. S a férfi csak nem akar sodródni, vagy belenyugodni abba, ami most itt történt. Újra megszólal, Sonja pedig szinte érzi, ahogy a homlokán elkezd lüktetni egy ér. - Atyaég, maga annyit beszél, mint egy tinédzser kislány. Fogja már be. - Morran halkan, majd egy apró lépést hátrál. Nem tud olyan magyarázattal szolgálni, ami elfogadható lenne mindkettőjüknek. S tulajdonképpen, nem is akar. Fejét oldalra fordítja, nézi az embereket, akiknek többsége bámul rájuk, egyik szemöldöke felszökken, mikor tudatosul benne, hogy mennyire nem gondolta ezt át. Tekintetét visszavezeti a férfira, s poros emlékei mélyéről igyekszik előhalászni valami olyan cselekedetet, amit ilyenkor az olyan nők művelni szoktak. Ám hiába. Minduntalan csak a a férfiak lépései ugranak be. Mert ha lássuk be, egy valamire való férfi ilyenkor nem beszélni vágyik.. de hát nyilván neki sikerült kifognia az emberi faj egyetlen olyan példányát, amelyik igen. Lemondóan sóhajt egyet, ereszti a férfi ruhadarabját, mert azt eddig még nem sikerült. - A pofont jobban bírja? - Köszörüli meg végül a torkát. Fejét felemeli, nóziját is felhúzza, de a választ meg sem várva, leugrik a színpadról és visszalépdel az italhoz. Egy igazi, ízig - vérig, nőies sértődést produkál, hogy még csak ne is ő jöhessen ki hülyén ebből az egészből, a kívülállók számára. Az asztalhoz visszatérve, újra szerelmetes csókot vált az üveggel. Nem fut olyan szekér után, ami nem akarja felvenni, így hát tekintetét lassan körbe jártatja a helyen, hogy esetlegesen találjon valakit, aki beszélgetés helyett cselekszik is. Bár igazán kedve lenne Isaacet kérdőre vonni a dalt illetően, de van egy olyan sejtése, hogy még abból is csak megalázva tudna kikecmeregni. Azt most pedig nem igazán kívánja.
Nem tudom, hány szempár szegeződött rám, vagy a nőre. Hiszen nem csak engem figyeltek, aki énekelt, hanem azt is, akinek feltehetőleg szólt a dal. Hogy mit akartam elérni ezzel a nyálas, romantikus, hozzám nem passzoló dallal? Valójában semmit. Kipróbáltam az ének tudásomat, szórakoztam egy jót, s részemről talán ennyi is lett volna. Még énekeltem, mikor láttam, hogy a nő sebes léptekkel indul felém. Megfordult a fejemben, hogy köddé válok egy varázslattal, de végül a kíváncsiságom erősebb volt. Vajon újabb pofonnak leszek büszke gazdája, vagy netán…? Mit is adna ezen kívül? Semmit. Ahogy a gondolataimba merültem, úgy maradt abba a dal és léptem hátrébb a mikrofontól. A nő ekkortájt ért oda hozzám, s ragadta meg a mellkasomnál a ruhát. Ajjajj… közelebb vont magához és felfogni sem volt elég időm, mire készül: ajkai az enyémre tapadtak, nem hagyva szabadulást a számomra. Két pillanatig döbbenten álltam a helyzet előtt, aztán lehunytam a szemeimet és visszacsókoltam lassan. Egyik kezemet a dereka köré fonva vontam magamhoz szorosan, másikkal az arcára simítottam, miközben teljesen belemélyedtem a csókba. Az ital feloldotta annyira a gátlásaimat, hogy ne akarjam ellökni magamtól, majd pedig kérdőre vonni, mégis mit művel… A hajába túrtam ujjaimmal, s ekkor szakadtam el az ajkaitól, hogy rátekinthessek. - Nem igazán tudja eldönteni, mit akar, szépségem… nem igaz? Előbb a pofon, most a csók. Érdeklődik irántam, kedvesem? – Fürkésztem a szemeit egy pimasz mosollyal, de ha szabadulni próbált volna, csak szorosabban vonom magamhoz a kezemmel, mely továbbra is a derekán pihent. - S mi van azzal a ténnyel, hogy én csak elveszem az ön kedvét? Most mégis is van… - Szinte suttogtam. Nem érdekelt, hány ember bámul minket most és várja a szerelmes végkifejletet, vagy bármi egyebet, csak a nőre koncentráltam. Így, közelebbről megnézve gyönyörűnek találtam, nagyon is. Lassan visszahúztam a kezemet, ezáltal elengedve őt. Valójában tényleg fogalmam sem volt róla, mik a szándékai és ez aggasztott. Mármint, miért csókolt meg? Jó, jogos lenne a kérdés, én miért énekeltem Neki? Bár sosem mondtam, hogy a dal neki szólt volna.
Éppen szerelmetes csókot vált az üveggel, amikor meghallja mikrofonsercegésén felülkerekedő, ismerős hangot. Szemei elkerekednek, mellkasát előre düllesztve, dől előre és kukkant a színpad irányába. Szája tátva marad, főleg amikor a férfi rákezd a dalra. – Mi a… ? – ismerős neki a dal, nem tudja behatárolni, hogy melyik romantikus, nyáltengerben tocsogó filmből vagy sorozatból, de abban biztos, hogy ismeri. Ám Isaac feldolgozásában valahogy másképpen hat az egész mondanivalója. Megemelkedik, a boksz hűvös és védelmező takarásbáól, az asztalra huppan fel és onnan szemléli a másikat. Szemeivel szinte lángokat szór felé, nem érti, egyszerűen nem tudja hova tenni ezt az egészet. De ugye ez nem is oly meglepő a történtek fényében? Meredten nézi és hallgatja, miközben azon agyal, hogy vajon most mit is kéne tenni. Kifigurázni? Ócsárolni? Megdobálni? Esetleg megemelkedni és odalépni elé, miközben hülyét csinál saját magából? De hát Ő nem olyan nő.. Soha nem volt olyan nő.. S miért indultak meg a lábai, miközben éppen ezt bizonygatja magának? Az üveget hátra hagyja, szinte hallja, ahogy az eddigi szerető, nyüszög utána, de ügyet sem vet rá. Mintha meg lenne babonázva úgy halad előre, egészen a színpadig, amelyre a legkevésbé kecses mozdulatok árán tornázza fel magát. Énekelt ma m ár, ivott eleget, s most pedig éppen közelít a férfi felé, aki lehet, hogy nem is neki énekelt. De kit érdekel? Ő csak egy ember, aki hibázik, elesik és feláll. Így hát nem törődve semmivel sem, elkapja a férfi felsőjét a mellkasánál, megához húzza és bizony saját ajkait rátapasztja, hogy az végre ne énekelhessen és szövegelhessen tovább. Ha ezek után a dal nem neki szólt, az sem hatja meg. A mai napra úgyis mindegy már, holnap meg valószínűleg az egészre nem is fog emlékezni.
Sosem vágytam a nők társaságára. Úgy értem, nem volt bajom velük, de nem is kerestem annyira őket – megvoltam nélkülük. S kezdtem kapizsgálni, miért is volt ez így, miközben a pofon helyét tapogattam az arcomon. Az ember nem is tesz semmit, de máris egy pofonnal lehet gazdagabb. Bár, engem az élet is pofonokkal jutalmazott világéletemben, s úgy tűnt, ez nem fog változni. Kérdésére nem reagáltam, ahogyan az itallal kapcsolatosra is csak vállat vontam. Csak egy ártatlan kérdésnek szántam, de nem aggódtam a nőért. Ha akarta, leihatta magát, hiszen én magam nem tartoztam semmivel neki. A nő stílusa bizonyos értelemben bicskanyitogató volt, másrészt teljesen érthető. Egy zavaró tényező voltam az életében, egy olyasvalaki, aki felforgatta a megszokott világát. Sóhajtottam egy aprót, de a visszakérdezésre, miszerint megtenném-e, hogy magamba döfök egy kést… őszintén szólva fájt. Meg is rezzent egy arcizmom, majd leraktam az üveget a pultra. - Kedvesem, sokan megtennék ezt, ha vigasztalja, de hogy a saját életemet oltsam ki… sajnálom, de nem. – Magam elé néztem, majd a nőre, mikor hadonászni kezdett a kezeivel. – Ne aggódjon, ez általános a közelemben… ahogy az is, hogy aki megismer engem, az meghal. – Közöltem komolyan a nővel, miközben figyeltem, hogy egy üveget tesz magáévá. - Menjen csak. – A nő után néztem, majd magamhoz vettem újfent a saját italomat, az üveget és kortyoltam belőle, ezúttal többet ittam belőle, mintsem szabadott volna. Így is a fejembe szállt már az ital egy része, de… de kellett még. Az üveget végül leraktam, majd elindultam ezúttal én a színpad felé. Csináljunk magunkból hülyét… hála az italnak kedvem támadt hozzá. Először a zenegéphez léptem, hogy kikeressek valamit. Amint meglett, rányomtam a gombra és a mikrofonhoz léptem. Megkocogtattam a végét, majd a kezembe vettem. - Sajnálom, megzavarom a bulit egy dallal… borzalmas a hangom, de az ital bátrabbá tett. Egy hölgynek ajánlom a dalt. – Afelé a boksz felé pillantottam, ahol az előbbi nő tűnt el. Aztán énekelni kezdtem. A hangom mégsem volt olyan borzalmas, mint azt elsőnek gondoltam. - Close your eyes, give me your hand, darlin'… Do you feel my heart beating? Do you understand? Do you feel the same? Am I only dreaming? Or is this burning an eternal flame? I believe it's meant to be, darlin'… - Folytattam kitartóan az éneklést.
A dal mindent elmond, felesleges a témára több szót fecsérelni. Még számára is hihetetlen, hogy sikerült egy olyan nótát választani, ami a leginkább leírja a mostani világát. Igen, zavarodott. Olyant látott, amit eddig maximum a filmek és sorozatok világában tudott elképzelni. Azóta pedig teljesen másképpen szemlél mindent és mindenkit. Bizalmatlan, hitetlen és nem is annyira hatékony, mint előtte volt. Ez az egész egy olyan káoszt hozott a világába, melyből nem igazán látja egyelőre a kiutat. Mert az előtte álló férfi, aligha tudna azzal szolgálni. Istenem, hát csak rá kell nézni. Éppen olyan szánalmas jelenleg, mint Ő maga. – Van még pár, szeretné élvezni őket? – néz teljesen érzelemmentesen a másikra. Nem is tudja mit kéne a jelenlétében érezni. Dühöt? Zavart? Csalódottságot? Csak abban biztos, hogy kell még valami erős, egy jó nagy pohárral, nem is.. inkább egy üveggel. – Nem mindegy magának, hogy én mennyit iszom? – rándul meg az arca, s mivel az előtte meglengetett üveget el is orrozzák előle, így hát kér magának még egy köröcskét. - Magára vette talán? – pillant oldalvást a másikra, ha már kénytelen volt mellé furakodni, hogy a pulthoz kerülhessen. Két könyökével megtámaszkodik és türelmesen várakozik, míg végre megkaparintja a pohárkát, aztán hátát veti a pultnak és úgy figyel, legalábbis próbálkozik, a másikra. - Jajj brühühüh, nem rózsaszín a világ – szippant is egyet-kettőt. - Eddig sem volt rózsaszín a világom - kortyol egyet az italba. – Eltörölheti? Megtenné, hogy magába döf egy kést? - szökken fel az egyik szemöldöke és tekintete eléggé eszelőssé válik. – Tudja, őőő, nem is tudom ki maga, de mondjuk azt, hogy nem is érdekel, azok után, amit láttam – hadonászik a kezével a férfi aurája körül, hogy szemléltesse, hogy az egész alakja nagyon nem érdekli. - Szóval, ez az egész én feljebb való vagyok, mint Ön kinézet, meg a magasztos beszéd kifejezetten irritáló és elveszi a még egész jó kedvemet, szóval ha nem bánja - lehúzza az egész italt, majd visszafordul a pulthoz, feltornássza magát és egy üveget is megkaparint. – Én most elsasszézok odébb, hogy ezzel a kicsikével itt szenvedélyes csókot váltsak, s a reggel hamarabb jöjjön, mint tervezi – ellöki magát, majd elindul az egyik üresen álló boxhoz, hogy odatelepedjen le.
Érdeklődve figyeltem, miközben néha szívtam a cigarettából. Szóval karaoke, huh? Nem, én még részegen sem lennék képes dalra fakadni, bár… ki tudja, talán van az az alkohol mennyiség. Elpillantottam a whisky felé, majd vissza a nőre, ahogy énekelni kezdett. Voltaképpen elég kellemes volt a hangszíne, maga az ének, de… komolyan… miért is ezt a dalt választotta? Ő csak ember, aki zuhan és megtör és…? Oh, kezdtem kissé „magamra” venni a dal sorait. Tönkretettem a világát, avagy a valóságát. Megmutattam, akarva, s sokkal inkább akaratlanul azt a világot, mely a sötétben rejtőzött ezidáig – legalábbis előtte. Sajnáltam, hiszen nem akartam belerángatni, ugyanakkor képtelen voltam rá, hogy megfosszam az emlékeitől. Pedig megtehettem volna, s most békésen élhetné a gondtalan életét tovább. De másképp döntöttem. Nos, ki vagyok én, hogy döntsek mások életében? Félrepillantottam, majd félig a pult felé fordulva végül enyomtam a hamutálban a cigarettát. Mire pedig visszafordultam, éreztem egy erős kezet, mely az arcomat simogatta – nem, ütötte. Csattant is, nem is halkan, s fájt, de… oh, hát persze, ki más pofozna fel, ha nem ő? A nőt végigmérve felnevettem. - Sajátos módszer. – Mozgattam meg az állkapcsom, megérintve végül az arcomnak azon területét, melyet megütött. Aztán fürkészni kezdtem és odakínáltam neki az üveg whiskymet. - Italt? Bár ahogy nézem, már eléggé leitta magát enélkül is. – Újfent felnevettem. Szórakozatott a helyzet? Vagy csak kínomban tettem? Fogalmam sincs. Inkább én magam ittam az üvegből. - Miért pont ez a dal? Üzenni kívánt vele, szépségem? – Néztem rá mosolyogva, mégis érdeklődve, az utolsó szócskát jobban megnyomva a kelleténél. – Tudom, az élet nem csupa rózsaszín… belerántottam egy olyan világba, melyre nem volt kész. Sajnálom. De talán jobb, ha tudja, mi várja idekint… mivel áll szemben. Avagy kikkel. – Tettem hozzá már komolyan, majd újabbat kortyoltam az üvegből. Az alkohol egyre inkább belém ivódott, tompítva az agyamat és az érzékeimet. – Ha akarja, eltörölhetem mindezt… - Nevettem, majd oldalra biccentettem a fejemet, így tekintve rá, némileg ködös tekintettel. – Úgy értem, a fejéből. – Mutattam a saját fejemre jelzésértékkel, majd lemásztam a székről. - Hmm… - Azon kezdtem gondolkodni, ha lennék elég bátor egy dal elénekléséhez, melyik volna az… mégis… mégis melyik?! Elpillantottam a zenegép felé töprengve.
Az üveg nyakát markolva, kissé dölöngélve indulok meg. Határozottságom még akkor sem száll tova, mikor már állok a színpadon és a kelleténél több szempár szegeződik rám. Lassan nézek körbe, senkinek sem állapodik meg hosszabb ideig a tekintetem, hiszen számomra eléggé érdektelen népek vannak jelen. Legalábbis első ránézésre egyik sem az a forma, aki után mennék, bármiért is. A géphez lépek, melyből kiválasztom hangulatomnak leginkább megfelelő számot. Kissé gyilkos lesz az eddigi bulizósabb formához képest, de pont nem érdekel. Majd ha valamelyik suttyó kifütyül, felvillantom a jelvényem, hogy azzal jelezzem be kellene kussolni. Elindítom a dalt, eddig szabad kezembe megfogom a mikrofont, torkomat halk köhögéssel megköszörülöm, s már énekelek is. Egészen a refrénig eléggé vérszegény az egész. Talán nem is lehet igazán érteni vagy hallani a szöveget, ám akkor jön a lényeg. Mély levegőt veszek és eléggé kinyitom a számat ahhoz, hogy legalább az ismétlődő részt, érthetően énekeljem ki magamból. - I’m only human and I bleed when I fall down, I’m only human and I crash and I break down, Your words in my head, knives in my heart, You build me up and then I fall apart, 'Cause I’m only human- az utolsó szavaknál sikeresen találok rá szemeimmel arra az illetőre, akinek köszönhetően gyakorlatilag ebben a helyzetemben vagyok. S innentől kezdve végig neki éneklem az egészet, mert ha már vámpírok vannak, akkor biztosan az sem véletlen, hogy pont most, pont ekkor van ezen a helyen. Hallja csak, hogy éppen mi van velem, ez legalább igazi betekintést ad abba, ami lejátszódik bennem. A dal végeztével ráhúzok az üveg tartalmára, a mikrofont odaadom az utánam következőnek, s a színpadról távozva egyenesen a férfihoz indulok meg, tekintetemmel fogva tartva az övét. Határozottságom egészen addig tart ki, míg oda nem érek elé. Ekkor szememben is megcsillan a zavartság, az üveget mellette teszem le a pultra, majd az immár felszabadult kacsómat meglendítem, hogy az csattanhasson a férfi arcán. - Csak ellenőrizni akartam, hogy tényleg itt van-e- adok neki magyarázatot még az előtt, hogy bármit tehetne. Aztán ezután várom, hogy mit reagál, komolyan még azt is kinézem belőle, hogy egy kést bök belém.
Sosem voltam az, aki szerette leinni magát a sárga földig. Sőt, szerettem mértéket tartani és megtartani a józan eszemet. Mégis, voltak néha olyan időszakok, mikor igenis szükségem volt az italra. Arra, hogy én is kiüssem magam… …más a születésnapján bulizik és szórakozik, de én, nos, életem legrosszabb napjaként emlékszek rá. Hiszen én megszülettem, de valaki, egészen pontosabban az édesanyám az életét adta értem. Ezzel kezdődött el az én történetem, s váltam egy anya gyilkossá – ezt pedig soha, egy pillanatra sem tudtam elfelejteni. Hisz nem engedték. Apám nem engedte… gyilkosként nevelt, s úgyis bánt velem, nem különbül. Ezen az átkozott napon pedig, mint ez is, nos, az emlékek csak úgy megrohamoztak. Pedig igyekeztem elzárni magamban mindent és nem emlegetni, de ezt nem lehetett kikerülni. Április 8. Az elátkozott gyermek napja… Egy unott sóhajjal nyúltam újfent a poharamért, amiben már csak néhány korty whisky volt. Fogalmam sem volt róla, hányadik körnél járok, de nem is érdekelt. Intettem a pultosnak, hogy kérek még egy kört, majd útközben módosítottam. - Legyen egy üveggel. – Mondtam, mire a pultos ki is adta. Nem merte megkérdezni, mi bajom… vagy talán nem is érdekelte. Az üveget magamhoz véve először a pohárba töltöttem, majd abból ittam ki a tartalmát, de aztán nem érdekelt, mennyire néznek ignoráns baromnak, az üvegből kortyoltam következőnek. Érezem, hogy az ital lassacskán a fejembe száll… de ettől még nem éreztem jobban magam, egy fikarcnyival sem. Idegesen túrtam a hajamba, miközben megtámaszkodtam a pulton. Ekkor hallottam meg egy nő hangját… ismerős volt, ezért felemeltem a fejem és elnéztem felé. Ledöbbentem. Ez volt az a nő, akit megmentettem… egy vámpírtól. Ha nem értem volna oda időben, az a vadállat darabokra tépi. Figyeltem, ahogy az üveggel együtt eltipeg, egyenesen a színpad irányába. Felvontam a szemöldökömet. Vajon mire készül? Láthatóan ő sem volt józanabb nálam, sőt… talán sokkal többet ivott, mint én magam. Felé fordultam, így a pultnak ezután háttal ültem, üveggel a kezemben. Aztán azt végül leraktam és előkutattam az öngyújtómat, meg egy szál cigit. Rágyújtottam. Mélyen szívtam magamba a dohányt, avagy a nikotint; néha úgy éreztem, a szervezetem egyfajta drogként kezeli már ezt a vackot. Pusztított belülről. Ám nem törődtem vele. A nővel annál inkább… hiszen érdekelt, mire készül, s valahol pedig reméltem, hogy eltereli a sötét gondolataimat is egyúttal.
Minden olyan gyorsan történt, hogy nem igazán volt lehetőségem felfogni, hogy vajon egy sorozat vagy film forgatásába csöppentem-e bele, vagy tényleg ez-e a való élet. Azóta.. Nos, azóta 180 fokos fordulatot vett az életem, méghozzá nem a legjobb irányba. A munkahelyemen nem sokat látnak. Sőt, mi több. Az összes szabadságomat kivettem, arra hivatkozva, hogy valami hatalmas női válságba kerültem. Végül is, nem akkora nagy hazugság ez, ha azt vesszük, hogy úgy érzem elment az eszem. Láttam valami emberfélét, akinek szinte agyarai voltak, aki ki akarta szívni a véremet, aztán jött a „hős megmentő”, ki életével játszadozva védett meg, s tett úgy, mintha igenis végre számítanék. Aztán huss. Minden magyarázat nélkül ott maradtam, s az első utam a legközelebbi szórakozóhelyig vezetett, ahova azóta is, minden nap lejárok. Így lettem én törzsvendég, alig két hét alatt. S így történt meg az, hogy már az összes alkesz, mosolyogva, régi ismerőseként köszönt. Legalább lettek barátaim… Kezemet a magasba emelve jelzem, hogy kérnék egy újabb kört magamnak a kicsit sem gyenge, alkohollal megspékelt italból, ami mára már a negyedik háromdecisem. Most sok új arc van itt, karaoke este van, mely úgy tűnik jobban érdekli az embereket, mint azt valaha gondoltam volna. – Emberek – fel kell nevetnem ezen, s tekintetemet lassan körbe-körbe futtatom a népeken, kik itt megfordulnak. Úgy méregetem őket, mintha mindegyikükben ott rejtőzne a gonosz vadállat, ki bármelyik pillanatban ugorhat, s támadhat. Hiszen így van ez, nem? Az internet apraja nagyja szerint ezekből különböző példányok is megfordulnak a világunkban, csak vannak olyanok, kik igyekeznek ezt jól elfedni. De én akkor mégis miért tudok róla? S miért is foglalkozom ezzel már megint, ahelyett, hogy csak gyorsan elcsapnám magam, s máris egy fejfájós reggelre ébrednék? Kezemmel kalimpálok, kérem az ötödiket, s megragadva a pohár nyakát elindulok a színpad felé. Igen, elért a vég, s egy csodálatos számmal akarom mindenki tudtára adni, hogy én csak egy ember vagyok, aki összetörik, vérzik és mindent megél. Hátha van ezek között az új arcok között egy olyan is, ki érti a célzást, s nekem ugrik, hogy bebizonyítsa, nem csak a képzeletem játszott velem, hanem tényleg megtámadott egy vámpír.
Kezdőlap
