Jólesnek a szavai. Az, hogy hiányzom neki és aggódik. Ő az egyetlen. Ebben biztos vagyok.
- Megígérem. Most lerakom... vigyázz magadra, Poppy! - Megvárom, míg ő is elköszön, és csak ezután rakom le. A vonal megszakad.

Az ajkamba harapva biccentek, aztán rájövök, hogy ezt nem látta, szóval szóban is biztosítom róla, hogy rendben. Majd halványan elmosolyodom.
- Te is. - Mielőtt túl kínos lenne a csend folytatom: - Tényleg hívj!  Vagy üzenj... Mindegy, csak tudasd, hogy jól vagy.

Szíven találnak a szavai. Egy ideig csendben is vagyok, pont emiatt, majd erőt veszek magamon. - Sajnálom... még hívlak, oké? - Tartok némi szünetet, majd hozzáteszem: - Amúgy hiányzol. - A legjobb barátom. Bármi több is volt köztünk, és bárminek is lett vége, sosem szűnt meg a legjobb barátom lenni. Hiányzott.

- Köszönöm - valahogy nem jön szívből a szó. Miért szokás megköszönni az ilyesmit? - Azért könnyebb lett volna, ha itt vagy - ez nem szemrehányás csak... Kibukott.

Gyengén megrázom a fejemet, habár ezt ő úgysem látja. - Annyira sajnálom... részvétem, Poppy - Megfordul a fejemben, hogy tényleg hazamegyek, de végül figyelmeztetem magam, hogy mekkora bajba keverném magam. Nem mehetek. Mit mondhatnék még? Kissé elcsendesedem.

Megdörzsölöm az arcom, de olyan durván, hogy azonnal kivörösödik.
- Ez... Hosszú.
Tényleg az, és nem is telefon téma.
- Meg vagyok. Most egy... Barátomnál lakom és a körülményekhez képest minden oké.
Nem hazudtam. Ha leszámítjuk az inszomniát, a paranoid dolgaimat és hogy sokszor nem tudom mi a valóság és mi nem... Tényleg nem akkora a gáz.

- Poppy? Ott vagy még? - Szólítgatom. Aztán ledöbbenek a szavai hallatán. - Hogy mi történt? - Ezek után nem teszem le. Még nem. Egyszerűen nem tehetem. - Hogy vagy most...? - Ott kellene lennem vele. De nem mehetek vissza. Ez kész téboly.

Összeszorul a torkom és majdnem kiesik a kezemből a telefon, valamit el is nyomok véletlenül, de a hívás nem szakad meg.
- A szüleim meghaltak, Teddy.
A barátaimra nem térek ki, hosszú lenne megmagyaràzni, hogy egy ismeretlen pasi házában dekkolok, mert csak itt nem akar mindenféle izé megölni.

- Pedig teljesítened kell. Magaddal törődj és a családoddal. A barátaiddal... - Nem hittem, hogy ennyire fájdalmas lesz beszélnem vele. - Most le kell tennem. Majd jelentkezem még, de nem erről a számról. - Egyelőre azonban még várok. A búcsúra.

- Ezt kár kérned, nem tudom teljesíteni - csóválom meg a fejem.

- Amit eddig. Túlélek. Valahogy... - Elhalkulok a végére. - Ne aggódj értem, oké? - Az órámra nézek. Már jó ideje beszélünk.

Most rajtam a hallgatás sora, fogalmam sincs, mit mondhatnék. Hiszem, hogy nem akarta, mert ő nem ilyen, de hiába is győzködném róla, úgy tűnik, már eldöntötte, hogy ostorozni fogja magát. Végül sikerül összeszednem magam és megszólalni:
- Mihez akarsz kezdeni?