Életünkben akarva, akaratlanul is vannak fordulópontok. Én mindig azt hittem, hogy képes leszek a jó úton maradni, hogy nem adok be holmi dühnek, mint az oly hevesen tombolt a családomban. Egyszerűen önmagam voltam. Egy saját kis buborékvilágában élő gyermek, aki csak boldog akart lenni. Békében élni anélkül, hogy minden áldott este, mikor éjszaka zörejt hal, akkor egyenesen összerándul a gyomra. Egyetlen menekvése a barátjával töltött idő volt, amikor önfeledten boldog lehetett. Mikor nem gondolt a kegyetlen családjára, akik úgy tartották, mintha csak egy rab lett volna. Én csak szabad akartam lenni. Egy ártatlan gyermek voltam, aki nem vágyott másra, mint a saját szabadságára. Olyan nagy bűn talán ez? Ez nem.. Még nem. De az évek hosszas szenvedése végül meghozta gyümölcsét.
Talán azért is számoltam a napokat tizennyolc éves koromig. Volt egy kis naplóm, amelyet minden áldott nap vezettem. Nem írtam bele szavakat, hiszen nem akartam, hogy megértsék jelenőségét, hogy elolvasva megtalálhassák az összes gyengeségemet. Erős akartam maradni, mosolyomat örökké megőrizni és emelt fővel túlélni a saját családom, ami nagyobb kihívásnak tűnt, mint azt gondoltam. Egyszerű lényege volt a naplóm vezetésének. A nehezebb napokat vastagabb vonallal jelöltem, ami viszont jónak volt mondható azt szaggatottal. Kész kis naptár lett belőle, személyre szabott feljegyzésekkel. Amikor Kai is velem volt általában a szaggatott vonal aljára még egy szívecskét is rajzoltam. Ő megértett engem, ahogyan én is megértettem őt. Benne bíztam egyes-egyedül, de a végére már őt is egyre kevésbé láttam. Már nem emlékszem, hogy az én családom volt az oka mindennek, vagy az övé, de egyikünkkel sem volt egyszerűbb a helyzet. Mindkettőnknek keserű sors jutott ki, egy megkeseredett családdal, akik annak ellenére büntettek minket, hogy esélyt adtak volna.
Én hittem benne és ő is hitt bennem. Nem voltunk mi rosszak, nem születtünk annak. De a gyűlölet és undor, amely a szülői szempárba költözik képes teljesen elpusztítani lelkeket. Nagyobb hatalommal bír, mint azt bárki gondolná.
Tűrtem, tűrtem és tűrtem. Megtettem mindent, amit kértek. A végére már akkor sem rezzentem össze, ha az undorító bátyám mögém lopakodva letapizott. Tudtam, hogyha ellenállok, hacsak egy kicsit is megrezdülök, akkor abból nagyobb bajom lesz. Szeretet fogdosni, miközben magához ért. Néha még azt is megkövetelte, hogy dicsérjem. De volt, hogy vetkőznöm kellett neki, vagy az apánknak.
Egy alkalommal még az apánk - hadd szólítsam inkább a nevén, mert nem tudom apának nevezni, Frank - haverjai átjöttek és nekik pedig egy egész műsort kellett adnom. Vagy ez volt a választásom, vagy pedig Frank elver az övével, majd mikor már mozdulni sem tudok a haverjai kénytelenek lesznek másként szórakoztatni magukat. Nem akartam, hogy bármit is tegyenek velem, így engedelmeskedtem. Megannyi ideig fejet hajtottam akaratuk felett, menekülni akartam és dolgozni kezdtem suli után. Szükségem volt a pénzre ahhoz, hogy elhúzhassak, hogy elnyelhessen engem a föld. Akkor még nem is tudtam, hogy ez mennyire lehetséges.
Azonban, amint megtudták, hogy keresetem van azt hiába rejtegettem, elvették tőlem a munkahelyemre meg bementek helyettem közölni, hogy többé nem jövök már. Nem az én választásom volt. Az életben mindentől elvették a választásomat, de én töretlenül akartam elsétálni. Nem akartam megadni nekik az örömöt, hogy megtörten láthatnak. Én akartam lenni a napsugár, amely elől semmi nem nyújthat árnyékot. De végső soron elbuktam.. Olyan kegyetlenül elbuktam.
Mikor már éppen tizennyolc lettem volna, mikor közeledett a szabadságom pillanata úgy döntöttek jó pénzért eladnak valami pacáknak. Hiszen legyen már valami hasznom még mielőtt kirepülhetnék a családi fészekből. De ez volt az utolsó csepp a pohárban. Amikor átadtak engem, mint valami használati tárgyat, s mikor beljebb tessékelt azaz alak a lakásban egyenesen fel a szobájába, ahol rázárta az ajtót, bepánikoltam. Úgy éreztem, hogy megfulladok. Annyi mindent túléltem már anélkül, hogy komolyabb verést kelljen elszenvednem, vagy kihasználjanak annál jobban, amibe hajlandó voltam belemenni. Nem így akartam elveszíteni a szüzességem. Egy malaccal összezárva, akit semmit sem érdekelt.
Könnyek csordultak le az arcomon, ahogy a hátam mögé lépett, s szinte fájóan belemarkolt a melleimbe felsikítottam és próbáltam elszakadni tőle. Próbáltam hátrafejelni, a lábára lépni, a hasába könyökölni, de a hájrétegen kívül nem hiszem, hogy mást érintettem volna. Úgy éreztem, hogy számomra nincs menekvés. Itt a vége, előbb vetem magam ki az emeleten, minthogy újra hozzám érhessen.
Aztán egyszer csak minden olyan hirtelen történt. Az egyik pillanatban még az ágy két oldalán álltunk a következőben már rajta ültem, kezemben a lámpa maradékával, miközben engem már teljesen beborított a vére. Újra és újra ütöttem a lámpával még annak ellenére is, hogy a fejének már szinte felismerhetetlen formája volt. Minden dühömet kitöltöttem rajta. A végére már szó sem volt önvédelemről. Abbahagyhattam volna egy-két ütés után, de nem tudtam leállni. A düh olyan mértékben felemésztett, hogy számomra nem volt megállás.
Itt azonban még koránt sem volt vége a bűnlajstromomnak. Hiszen mindezek után visszamentem oda, ahol minden elkezdődött. Egytől-egyig megöltem mindegyiket. Először a gyönge anyámat, aki némán tűrt mindent. Aztán a kanos bátyámat, aki nem bírta a kezét megtartani magának. De az apámat.. Az apámat egy hétig kínoztam, mielőtt belehalt volna a sérüléseibe. Lehet, hogy meggyötört, összetörte a lelkemet, de kettőnk közül ő járt rosszabbul.
Ezután összepakoltam, a világ másik végére költöztem, ahol szabadon tölthettem körülbelül egy évtizedet a halálom előtt. Lehet, hogy rövid ideig voltam szabad, de elmondhatatlanul boldog voltam abban az egy évtizedben. Megismertem milyen a szerelem, a törődés. S újra megtapasztalhattam a barátság előnyeit. De sosem feledtem el Kai-t. Ő még mindig kedves maradt a szívemnek annyi idő után is.
Életem egy autó-balesettel ért véget és nem számít mennyire voltam meghunyászkodó, hogy mennyire akartam megbocsájtó lenni. Végül egyetlen kegyetlenségsorozat volt, ami meghatározta a sorsomat. Mindennek ellenére, még én voltam az, akinek lelke büntetésre szorult.. Szinte nevetséges.

Most pedig ugyanaz a sors sújt még az életen túli létben is. Egy nagyobb, magasabb rangú, kegyetlen démonnak vagyok a szolgája. Ott rúg belém, ahol csak tud, szinte a fájdalom már a részemmé vált, mind az életben, mind pedig a halálomban. Most pedig ismételten két választási lehetőségem van.. Tűrök, ameddig csak bírok reménykedve a szabadulásban, hogy a szabadságom nem csak álomkép, hanem valóság is lehet.. Vagy pedig másik megoldást találok és újra rendbe teszem az életem, a kezembe veszem az irányítást és megtanulok végre élni. Hiszen már meghaltam, pokolra kerültem és démon lettem.. Ennél rosszabb, már nehezen jöhet. Vagy talán nem kellene elkiabálnom?

℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.