Az emberek világa érdekes. Az emberek világa szórakoztató. Izgalmas. Szenvedélyes. Ártatlan. Tudatlan. És finom! Nem mintha szükségem volna halandó étekre, tökéletesen funkcionálok nélküle akár évszázadokig is, de idővel az emberkézhez idomult rókadémon megtanul az ízek szerelmese lenni, megmentőm pedig bárhonnét is szedte ezt a télikabátos húsdarabot, jelenleg az angyalok elixírjénél is jobban esik, arról nem beszélve, milyen forró a bőre és mennyire öntudatlan bújok hozzá közelebb, hogy a láz keltette didergésemen enyhítsek. Személyes tér? Akira mintha magyarázott volna róla valamit, de sejtelmem sincs már, mi is az. A húsdarabot elfogyasztván rögtön más ennivaló után kezdek el szimatolni a fiú körül, míg egy gyengéd, csiklandós érzés deréktájon odébb nem tol tőle. Most, hogy újfent látóterembe kerül egész alakja, a figyelmem ismét az övé. Fáradtan, ám nagyon is érdeklődve pislogok rá, mi olyan fontos és miért viselkedik - emberekhez mérten is - ennyire furcsán. Megjegyzése, őszintesége váratlanul ér, láthatóan rácsodálkozom, milyen nyíltan kérdőjelezi meg elmém állapotát, majd ahogy mentegetőzni kezd és a pillantása is elkalandozik, kaján, mindentudó vigyor olvad szét az arcomon. Az udvariasság jegyében próbálnám elfojtani, de -- kit áltatok? Képtelen vagyok! Évszázadok óta nem találkoztam ilyen aranyos sráccal.
- Nos, elnézésed kell kérnem, a megjelenésem valóban nem... Hogy szoktátok mondani? "Száz százalékos." - Pökhendin a hajamba túrok, ujjaimmal rendezem kócos fürtjeim, mégis olyan büszke eleganciával húzva ki magam, mintha össze próbálnám kapargatni megmaradt méltóságom. Gyűlölök megtörten mutatkozni mások, főleg hozzá hasonló cukiságok előtt, így hát még félholtan is a lehető legjobban akarok kinézni. Szerencsére nem csúfítják el halandó maskarák csupasz testemet. Kíváncsian figyelem, hogyan vonul a szekrényhez és kezd el benne matatni. Enyhén oldalra dőlök, még közelebb is somfordálok, hogy belássak mellette és szemügyre tudjam venni a kínálatot. Mindig, ahogy egy ruhadarabhoz ér, elfintorodom és magamban imádkozom azért, ne azt válassza. Lépésről lépésre araszolok közelebb, így mikor felegyenesedik az adott ruhadarabbal és megfordul, már közvetlenül mögötte ácsorgok, kíváncsi gyerekként lesve, mit talált nekem. A kezembe nyomott melegítő láttán azonban leolvad a lelkes mosoly az arcomról.
- Inkább pucéran halok meg, mint hogy ebben lássanak a testvéreim. - forgatom meg azt a csúf, egyszínű darabot, de aztán drámai sóhajjal megadom magam és belebújok végül. - Ajándék lónak ne nézd a lábát, vagy hogy mondjátok. Mindenesetre sürgősen tennünk kell valamit a ruhatáraddal, édesem. - felkapom a földről az elejtett pólót és kelletlenül ugyan, de azt is felveszem. Meglepetésemre kicsit bő rám, ami arra késztet, hogy jobban felmérjem a fiúcska testfelépítését, izomzatát és rácsodálkozzak egy kicsit. Gyorsan helyreigazítom a frizurám, és bárhová is került a fiú, felé botorkálok, hogy ismét az aurájában legyek. Már nem érem be egyszerű szimatolgatással, megérintem a vállát, a haját, végigsimítok a mellkasán, hosszú ujjaimat végül az álla köré kulcsolva, hogy egymás szemébe tudjunk nézni.
- Hogy hívnak, kedves? - A közelsége néhány pillanatra elfeledteti velem, mennyire cudarul is vagyok, és milyen sürgősen haza kéne jutnom. A tekintetébe merülve azt sem bánnám, ha itt helyben elégetne a pokoltűz. A maga módján szép halál lenne.
- Ha jól sejtem, megmentettél. - Hangszínem kérdőn felszalad, mintha megerősítést várnék tőle, ujjaim azonban már a karján zongoráznak végig, kézfeje köré kulcsolódnak, mit ajkaimhoz emelve gyengéden megcsókolok. - Adósod vagyok. Kívánj tőlem bármit. Akár engem is... - toldom hozzá sunyi félmosollyal, ragadozók éhes pillantását vetve rá a kezünk felett.

Ha eddig unalmasnak tartottam volna az életem, azt hiszem most jogosan állíthatom, hogy ténylegesen a feje tetejére állt. Vadászként sem eseménytelen az élet, de miután egy őrült ötlettől vezérelve magamhoz vettem egy természetfeletti lényt, akire egyébiránt vadásznom kéne, úgy most okozok majd csak igazán sok fejfájást magamnak. Túl sokat panaszkodom, igaz? Végül is magamnak okoztam a bajt.
Bevallom miközben remegő kezekkel kerestem a kulcscsomó megfelelő kulcsát a lakáshoz, nem azon törtem a fejem, hogy tán már magánál is van, és csak arra vár, hogy megöljön, hanem, hogy talán a csirkés helyett mégis a marhahúsosat kellett volna választanom, és hogy tulajdonképp ezekkel is mit kezdek, ha már hűlt helye lesz. De bíztam benne, hogy nem jött rá, miként nyissa ki az ablakot. Tulajdonképp nem tévedtem, de akkor még nem tudtam.
Szinte berontottam a szobába, már csak a különös motoszkálást hallva is, mi bevallom valahol megnyugtatta a lelkecském, egészen addig míg ki nem tártam az ajtót. Mondanom sem kell minden az arcomra volt írva a látottakat tekintve. Hogy megtorpantam-e? Köpni, nyelni nem tudtam, még a szám is résnyire nyitottam, ahogy döbbentem próbáltam feldolgozni, hogy a kis ázott bundás helyett, akit tutira a ruhásszekrény mélyére tettem, egy... nos... egy teljesen pucér férfi állt ott. Ösztönösen jött a köszönés, de fogalmam sincs miért udvariaskodom, mert a fejemben egészen más gondolatok járnak, semmint, hogy kedvesen üdvözöljem az idegent, aki még barátságosan vissza is köszön, és aki... tulajdonképp, hogy is jutott be? Az ablak érintetlenül, az ajtó zárva volt. Mondanám, hogy csak hallucinálok, és könnyítene is a lelkemen, hogy mindez a stressz által okozott szexuálisan túlfűtött képzelgéseim egyike, mikor elindul felém. Igaz, eléggé botladozva, majd hogy nem hasra vágódva előttem, amiből azt a következtetést vonom le, hogy nem hallucináció, és hogy valami nagyon nincs rendben vele. Azon túl, hogy valamiként beszivárgott a szobámba, pucéran, a cuccaim közt kotorászva, s mindezt olyan baráti mosollyal, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Sosem tartottam magam bátor embernek, és bevallom, néha még a természetfelettiek közt is akad, aki egy-egy húzásával nagyon megszorongatja a lelkem, de ez halandó - -nak tűnő - ember ennyire váratlan megindulása felém, azt kiáltva, hogy "Ennivaló!", nos némi hátrálásra késztetett, bár teljesen nem mentem ki a szoba ajtajából. Kisebb traumát éltem át, amiként belém kapaszkodva, minden finomkodás nélkül nekiesett a virslinek. Mármint, nem az enyémnek. Lefagytam, jéghideg kezét érezvén pedig a zacskó is kiesett a kezemből. Komolyan úgy nézhettem ki, mint egy beszari kis gyerek, de egészen más, ha a vadász egy vámpírral kerül szembe, akit megölhet, de legalábbis gyűlölhet, mintha egy halandó bolonddal fut össze, és gőze sincs, hogy mit mondjon, nem hogy még tegyen is bármit. Ez a zavart rettegés viszont csak addig tartott, míg mögüle át nem pillantottam a ruhásszekrény felé, ami nyitva volt, és üres. A félelem elülepedett, de legalábbis megváltozott. Már nem magam miatt aggódtam, hanem, azért amit megmentettem. Szemtől szemben tettem fel a kérdést, noha őt jobban érdekelte az, ami a kezemben van, semmint a kérdés. Már azon voltam, hogy némi erőt véve magamon, ellépek és lendületből esetleg a falhoz nyomom vagy a földre lököm, kihasználva egyensúly zavarát. De mikor elkaptam pillantását, elkerekedett szemekkel pillogtam rá, majd pillantottam el gyorsan.
Oké, vegyük sorra. A róka itt maradt, csak pucér sráccá változott, aki lassan befejezvén a pálcikán lévő néhány harapásnyi ételt, majd biztos a kezemnek esik. De jelenleg úgy tűnik a tegnapi cudar idő és még ki tudja mi, olyan szinten legyengítette, hogy talán még esélyem is volna. Hogy mire? Elfutni. De ha most elfutok, egyrészt lehet magunkra vonom mások figyelmét, másrészt pedig értelmetlenné válna, amiért idehoztam. Segíteni akartam neki, rendbe hozni. Hogy miért, azt nem tudom, de ezen meglátásom most sem változott, maximum annyiban, hogy már nem egy aranyosnak tűnő bundást kell ápolnom, hanem - és itt még gondolatban is nyelnem kell egy nagyot - egy meztelen, egyáltalán nem rossz külsővel rendelkező srácot. Mély levegő, Quentin.
- V-várj... hé, hallod? - már nem a félelem, mint inkább a zavartság miatt hebegek, s mert most jön az a rész, amit minden alkalommal elkerülnék, hogy hozzáérjek, anélkül, hogy ne válnék rákvörössé. Mivel kezeim foglaltak, így a vállát nem tudom megfogni, de ha nem figyel fel kérésemre, úgy...ugh... szóval kénytelen vagyok megfogni a valahol deréktájt, hogy kisebb nyomást gyakorolva, távolabb tudjam magamtól. Ha ez sikerül, heves pislogások közepette megpróbálom elmagyarázni neki a szitut. Ami vicces, mert eddig még magamnak sem igazán sikerült.
- T-te beteg vagy... - és ez így fejben egészen jól is hangzott, most mégis mentegetőzésbe kezdek. - V-vagyis nem úgy, ha-hanem, hogy... - keresem a megfelelő szavakat, de gondolataim csupán addig jutnak, hogy tiltakoznak, ne nézzek lejjebb. De tudjátok, hogy van ez, ha azt mondják ne nézz oda, tutira oda nézel. Csak egy pillantás volt és egyből le is sütöm a szemeim, miközben széjjel átkozom magam, hogy milyen perverz és hihetetlenül ostoba vagyok. Na de most fussunk neki még egyszer...
- Ö-öltözz fel... - kérem, és ha némileg több bátorságom lenne, parancsolnék is, de közben már rohanok is a szekrényhez, hogy még jobban feltúrva kerítsek neki valamit. Egy gatya is tökéletes volna, de persze pont most nem kerül egy sem a kezem ügyébe.
Fél szemem azért olykor rajta tartom. Most már csak azért sem szívesen hagynám elmenni, mert ha belefut valakibe és rávillantja szexi... azaz róka pillantását, azt hiszem elhoznám a világvégét.
- Tessék! - dobok oda neki egy melegítő nadrágot, arról persze gőzöm sincs, hogy eddig azért nem öltözött fel, mert nem nagyon talált divatos holmikat. Az majd a következő traumám lesz.

Biztos vagyok benne, hogy ez a vége rövidke pályafutásomnak, mint pokolbéli förmedvény, és a következő napfelkeltét már valami új létformává születve fogom megélni. Lehetnék mondjuk japán bambusz, azok olyan békésen lengedeznek egész nap a szélben... Vagy csivava. Förtelmesen rondák ugyan, a nők mégis tapadnak rájuk. Arra még az esőben ázva, láztól reszketve sem számítok, hogy valaki felkarol majd, és melegbe bugyolálva ringatózom át álmaim békésebb földjére. Ahogyan arra sem, hogy a sikertelen portálnyitási kísérletek után marad még egyáltalán annyi erőm, hogy magamhoz térjek.
Mikor ez megtörténik, pucéran fekszem egy maréknyi ruhán összegömbölyödve, a furcsa faszerkezet alapján, ami közrefog, egy szekrény mélyén. Első értetlenségemet újabb és újabb rácsodálkozás követi arra vonatkozón, hogy nem csak hogy élek, hanem valaki még magához is vett. Noha a fejem elég erősen zsong és sosem éreztem még ennyire cudarul magam, arra igenis esküdni mernék, hogy rókaként feküdtem az úton. Mégis ki fogadna be egy kilencfarkú állatot? Vagy nagyon ostoba az illető, vagy pont hogy kifejezetten okos.
Feltúrom a szobát, legalábbis ez a tervem, lábaim azonban nem igazán engedelmeskednek nekem. Faltól falig, bútortól bútorig esek, le-lesöpörve ezt-azt. Általában kifejezetten jólnevelt rókának vallom magam, ha a varázserőm engem szolgálna, összetakarítanám egyetlen csettintéssel a rumlit magam után, most azonban állni is alig van erőm, nem hogy rendet rakni. Az a berendezés és a talált holmik alapján hamar lejön, hogy egy férfinél vagyok, és ahogy tompult érzékeimmel körbeszimatolok, talán arra is meg mernék esküdni, hogy halandó - ember, de különös aurával. Mielőtt azonban bármi ehetőt vagy meleget találhatnék, amit magamra kaphatok elvesztett ruháim helyett, már nyílik is az ajtó.
A bennem tomboló láztól nem igazán ismerem fel a helyzet előnytelenségét, például azt, mennyire furcsa lehet egy halandó számára, ha a befogadott, ázott kisállat helyett egy talpig pucér férfi ácsorog a lakása közepén, az egyik pólóját szaglászva a kezében, vajon elég tiszta-e és megfelelő-e finnyás ízlésének ahhoz, hogy magára kapja. Mentségemre szóljon, nagyon is ügyelek a divatra, és inkább választom, hogy egy szál péniszben ácsorogjak valaki előtt, mintsem egy olyan pólóban, amit előnytelennek ítélek magamon.
- Oh. - csúszik ki belőlem egy meglepett sóhaj arra vonatkozón, milyen udvariasan köszönt. Nem az az első dolga, hogy nekem ront. A mérleg visszabillen a zseniálisan ördögi elméről az ostobára. - Hello! - Mosolyom barátságos, tagadhatatlanul elbűvölnek arcának finom vonásai, mélyen ülő szeme, kócosnak ható fürtjei. Halandót ilyen szépet még nem láttam! Külön hálát adok az égnek, amiért angolul beszél, ezt még így félholtan is könnyedén magamra szedem. Szavairól és cukiságáról elvonja a figyelmem a kezében lengetett, határozottan finom illatot árasztó, ételnek látszó valami. Gondolkodás nélkül indulok meg felé, elejtve az eddig szorongatott pólót.
- Ennivaló! - Lépteim koordinálatlanok, kissé neki is koccanok a srácnak, ahogy odalépek hozzá. Hosszú ujjaim gyengéden közrefogják a kézfejét, melyben a bundás finomságot fogja (jéghideg érintésemen érezheti, hogy reszket mindenem a láztól), és már harapok is bele, nem kérdezek semmit. Talán percek, talán órák választanak el attól, hogy a Pokol végleg kivessen magából és jelentéktelen létezésem elporladjon a halandók birodalmában. Minden apróság, ami segíthet visszanyerni annyit az erőmből, hogy portált nyissak az otthonomba, most életmentő, márpedig az idegen épp a kezében fog egy ilyet.
Ha még nem lökött el magától, úgy a másik kezében is megkapaszkodom, zacskó ide vagy oda. Szükségem van a támaszra, egyedül alig állok a lábamon. Az sem zavar, hogy meztelenségem ellenére illetlenül közel vagyok hozzá, lefoglal, hogy nem túl elegánsan, ám annál gyorsabban magamba tömjem a bundás valamit, teljes egészében ignorálva a kérdését, ám ködfátyolos, fáradt rókaszemem fel-felvillan rá közben.