We die for, we try for the things that we long for
Eljátszottam már a gondolattal, mi lenne, ha más családba születtem volna – ha egyáltalán családba születek. Nincs is olyan utcaszéli koszos kölyök, akinek ez legalább egyszer ne fordult volna meg a fejében. Gyerekkoromban egész sokszor ábrándoztam arról, hogy egy gazdag asszony megszán és magához vesz. Aztán ahogy teltek az évek, szép lassan megtanultam, hogy sohasem lehetek annyira kiszolgáltatott, hogy mások jószándékára hagyatkozzam. Utána már nem is jutott eszembe többet a gondolat, egyszerűen elfogadtam, hogy az utca gyerekének születtem és így is fogok meghalni. Egészen addig, még Desit meg nem ismertem. Sosem vágytam vagyonra, egzisztenciára, bevallom, néha úgy tűnt sokkal több nyűg járna vele, mint haszon. Mégis, mennyivel könnyebb lenne a közelében maradnom, ha hasonló társadalmi körökből szűrmaznánk. Nem kellene magyarázkodnia, miért is találkozgat a söpredékkel, nem kellene megvárni, még a szülei elutaznak, hogy titokban bujkáljunk. Senkinek fel sem tűnne, ha Desi és én barátok lennénk – szerintük. Lehet, hogy éppen te látsz sokkal jobbnak, mint ami vagyok. Tudom én, hogy a kosz alatt egész elviselhető fejem van, na de, hogy ennyire elvarázsoljon… nem vesztettem el az ép eszem, tisztában vagyok vele, hogy semmi szépség nincs bennem, tehát ez biztosan nem lehet indoka annak, amiért találkozgatunk. Talán ez az egész Desinél csak egy korszak: dacolva a szülei elvárásaival megtalálta magának a legilletlenebb embert a világon, akivel szóba állhat és abba a hamis hitbe ringatta magát, hogy ettől ő valami nagy lázadó lehet. El fog múlni, az ilyen úri fiúknál minden korszak elmúlik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy nem ragaszkodhatok hozzá foggal-körömmel, még ez be nem következik. Hogy utána hogyan térek vissza a normális élethez már egy másik nap megoldatlan rejtélye marad. Szóval azt mondod, teljesen rendben van, hogy lusta vagyok valami munkát keresni. Biztos találnék egy istállót, ahol nincs elég kéz, hogy a lovak alól kitakarítsanak. Legutóbb a latrinák takarítására is kerestek valakit. Egyszerűen csak nem akarok ilyesmit csinálni. Sokkal egyszerűbb elvenni, amit akarok, mint megdolgozni érte. Ez a szemlélet nagyjából egész életemen át igaz volt rám. Foghatnám arra, hogy nem volt, aki megtanítsa, mit jelent megdolgozni a pénzért, de ez megint csak hazugság lenne. Bőven akad utcakölyök, aki megpróbálta kikotorni magát a szarból – néha akár szó szerint is – és személyes véleményem szerint ritkán jutnak messzire. Olyan rövid ez a földi élet, miért akarnék felesleges energiákat pazarolni. Vagy megint csak velem kivételezel? Hm, vajon miért. Kedvesnek álcázott gúnyos mosolyt küldök felé, miközben kortyolok még egyet a borból. Sokkal jobban érezném magam, ha az ujjaim köré csavarhatnám a fiút, én kettőnk közül nem én lennék az, aki issza a szavait, és a kútba ugrana érte. Valószínűleg csak azért vagyok még életben, mert megtanultam jártatni a szám, de egyszer egészen biztosan ez visz a sírba is. Főleg, ha továbbra sem bírok lakatot tenni a számra és imákat éneklek arról, ahogyan a szempillái megcsókolják az arcát. Egészen biztosan nem egészéges ennyire megszállottnak lenni valakiért, mégsem látom okát, hogy hátrébb húzódjak tőle. Nem barátkozni jöttem. Ami teljes ellentéte annak, amit az előbb ígértem neki. Barátság, na igen, azt hiszem az nem működne kettőnk között. Igazán rossz barátok lennénk, például egész erősen kétlem, hogy a barátok kényelmesen érzik magukat, amikor az arcuk olyan közel van, mint most épp a miénk. Szökjünk. Nem fogunk. Túlságosan ragaszkodik az apjához és ez nyilvánvaló. Mégis, ahogy az ajka simogatja az enyémet, akár el is tudnom hinni. Amikor végre viszonozza a csókom, úgy érzem magam, mint a fuldokló, aki levegőért kapkod. Mintha hirtelen megértettem volna a világ összes titkát, mintha valami hatalmas kincset találtam volna. Képtelen vagyok elszakadni tőle, szinte már abban sem vagyok biztos hol kezdődik ő és hol végződök én. Nem létezik se tegnap, se holnap, de még egy pillanattal később sem: csak ő és én és a csókunk. A homlokának döntöm az enyém, nem merem kinyitni a szemeimet, mert nem tudom, mit találok az arcán. A barátok nem csinálnak ilyet. apró mosolyra húzom a szám és szorosabban fogom a kezét.
Egyszerre ijeszt meg és pezsdít fel a gondolat, hogy végre itt van a házunk konyhájában és az apámmal közösen készített bort kóstolgatja. Hatalmas bátorság kellett már ahhoz is, hogy egyáltalán ide merjem hívni, de azt mondják a bátraké a szerencse, én pedig nem kockáztathattam. Még sosem láttam ilyen gyönyörű férfit, mint ő. Már az is csodaszámba megy, hogy egyáltalán meg tudok szólalni előtte és nemcsak a sületlen hülyeség folyik ki ajkaim közül. Nem is tudom mi ad hozzá elég bátorságot és késztetést, hogy megsimítsam az arcát, ám mégis megteszem. Nem rázza le kezeimet magáról, ami egy apró megnyugvást hoz a számomra. Csak féloldalasan elmosolyodom és próbálom kontrollálni magam. - Ha nem negatívan állsz magadhoz, akkor ez mi? – sokszor még a szemében is látom, hogy mennyire nincs megelégedve magával, de ezt persze szavakkal simán letagadhatja. Én nem mondhatom meg neki, hogy mi legyen és hogyan tekintsen ezentúl a világra. Mindössze egy kicsit jobb belátásra terelhetem, már amennyiben ad a véleményemre. Eddig még nem kellett a másiknak tanácsokat osztogatnunk, így fogalmam sincs arról, ez hogyan venné ki magát. – Ebben igazad lehet, de te akkor is rosszabbul látod magad, mint hiszed – rántom meg a vállam. Most nem azért vagyunk itt, hogy győzködjük a másikat a maradék időnkben. Legalábbis én nem ezt terveztem. Sokkal inkább olyan hátsó szándékaim vannak, mint közelebb kerülni hozzá olyan szempontból, ami illetlen lenne a mai társadalomra nézve. - Én sem az Isten dicsőítés miatt járok templomba. Ez sokkal inkább a szüleim akarata. A lopással, hazugsággal és csalással pedig a te esetedben nincs probléma. Nehogy azt hidd nem tartom bűnnek, de néha kell a túléléshez és a te cipődben pontosan erre van szükséged – próbálok nyugtatóan hatni. Nem gondolom azt, hogy olyan nagy hibát vétene. Lehet már életben sem lenne, ha nem követne el ilyen dolgokat. Én ezt inkább hívnám leleményességnek, mint bármi másnak. Szeretnék közelebb hajolni hozzá, ahogy tekintetünk összekapcsolódik, de nincs bennem elég kurázsi. Azt hiszem mindet elhasználtam, amikor áthívtam magamhoz. Így csak bámulok és abban reménykedem, hogy majd ő fog olyan lépést tenni, amit sosem felejtenék el. - Én is hasonlóképpen gondolkozom erről csak nem tudom úgy szavakba önteni az akaratomat, mint te. Ez abszolút irigylésre méltó – halványan elmosolyodom és egy picit közelebb húzom a székem az öövéhez, ha ez még lehetséges. Már nem érzem azt, hogy a jó ízlés határán bell vagyunk, hiszen ha valaki belépne gyanúsan mérne minket végig. Nem tudnának ránk bizonyítani semmit, de kérdések fogannának meg az ember elméjében. Olyan kérdések, amelyekre túl egyértelmű válaszokat lehetne adni. – Szeretnék a barátod lenni, de valami több is – nagyot nyelek a félelemtől. Minden erő elveszett belőlem és ha nem ülnék éppen, akkor az elgyengült térdeim a földre kényszerítenének. - Szökjünk meg – csak ennyit tudok kinyögni a srác varázslatának hála. Nem tudok többet mondani. Terveket sem tudok szövögetni csak úgy érzem ez az apró kijelentés most a világot jelentené nekem. Apám nélkül valószínűleg nem húznám sokáig, de Meneas ott lenne mellettem és ennél többre nincs szükségem többé. Valamit még mondok neki. Természetesen az őseimről, de félúton amikor már közeledni látom a kezeit, majd az arcát belémfagy a szó. Mindent elfelejtek és csak arra tudok koncentrálni, hogy mennyire puhák az ajkai. Édesen simogatják enyéimet és egyszerűen belebolondulok. Húzom magamhoz még közelebb hevesen dobogó szívvel és abban reménykedem, hogy csókunk sosem szakad meg.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Jún. 07, 2020 8:50 pm
desi && meneas
We die for, we try for the things that we long for
Kettő lépés. Talán ennyi se. Ez a távolság, ami elválaszt tőle. Könnyű lenne megmozdítani a lábaim, egyszerűen csak jobbat, a bal után; kinyújtani a karom, a hajába fűzni az ujjaim (épp, mint ahogyan álmomban), magamhoz húzni és megkóstolni az ajkait. Annyira könnyű lenne, és most, hogy felötlött bennem a gondolat, nem tudom elengedni. Megérinti az arcom, éppen csak egy pillanatra érzem a tenyere melegét a bőrömön, alig elég arra, hogy lehunyjam a szemem és belesimuljak az érintésbe, már el is húzódik. Kinyitom a szemem. Nem látom magam negatívan. Egy halvány mosoly kísértetében hátrálok egy lépést és megkerülöm az asztalt. Nem nézek a fiúra, abban reménykedve, hogy így türtőztetni tudom magam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elvesszek a tekintetében és elgyengüljek. Szeretném azt hinni, egészen realistán állok a helyzethez. Talán csak te szeretnél jobbnak látni, mint, ami vagyok. Felemelek az asztalról egy almát és párszor feldobom a levegőbe. Követem, ahogyan hiba nélkül minden esetben a tenyeremen landol. Az igazság az, hogy fele annyira sem vagyok jó, mint, ahogyan te azt hiszed. Lopok, hazudok, csalok, azért hogy legyen hol aludnom éjszaka. Egy pillanatot sem dolgoztam még életemben, egyszerűen csak mert nem akarttam. És a templomba sem azért járok, hogy valami istent dicsőítsek, hacsak az nem számít annak, hogy az árnyékból figyellek téged. Végre ráemelem a tekintetem. A pilláim alól lesek fel rá, az arcomról eltűnt a mosoly, és beleharapok az almába. Nem vádolhat senki azzal, hogy nem játszok tiszta lapokkal. Szeretném azt hinni, hogy van olyan lehengerlő személyiségem, hogy bármit is mondok neki, nem fogom tudni eltéríteni. És nem is igazán akarom. De ez a helyes dolog, nem igaz? Szembesíteni az igazsággal, még akkor is, ha az egyikőnknek sem tetszik. Ha ezek után is engem választ, mosom kezeim, és nem ellenkezek többet. Talán hiba volt a szemeibe nézni azok után, hogy a hatalmába kerített a vágy, hogy most azonnal megcsókoljam. Kerülnöm kellett volna a tekintetét, még nem ad nekem választ. Érzem, hogy minél több időt töltök el mellette, viszonylagos magányban, annál kevesebb esélye van valaha megszabadulni tőlem. A kérdése hallatán jobban megdobban a szívem, mint ahogyan az egészséges lehet. Hirtelen nagyon örülök, hogy van egy asztal közöttünk, már csak Desi érdekében is. Őszintén? Ha minden reggel az arcodra ébrednék, akkor sem unnám meg soha. Ha jobban ismerném a te tested, mint a sajátom, még mindig nem ismerném eléggé. És ha egy ostoba vallás azt mondja, pokolra kerül a lelkem emiatt, hát legyen. A szavaim bátrabbak és határozottabbak, mint ahhoz bármi jogom lenne. Persze, ha gondolod… lehetünk akár barátok is. Ajánlom fel kegyesen egy rövid félmosoly kíséretében – szinte csak, hogy elvegyem a szavaim mögött izzó lángot. Én tudom, hogy számomra nincsenek alternatívák. Önző dolog így belemarni és igényt tartani a jövőjére és mégsem találom magamban a szikrát, hogy bűntudatom legyen miatta. Lassan megkerülöm az asztalt, hogy ismét egy hajszálnyira legyek tőle. Nem sok választ el minket, és mégis túl messze van. Hát szökjünk meg. Te és én. Miénk lehetne az egész világ. Azt mondják a franciák egészen elfogadóak. És ha nem is azok, senki sem ismerne minket. Menjünk Párizsba. Az egész ötlet nevetségesen hangzik. Sosem érnénk el Párizsba, éhen halnánk, vagy útonállók ölnének meg bennünket. Mégis, az elképzelés annyira egyszerűen hangzik. Kinyújtom a karom, talán azért, hogy megfogjam a kezét. Talán az arcát akarom megérinteni. Félúton megállok a levegőben, mint aki el is felejtette mi volt a szándéka a mozdulatsor elején. Mond valamit, talán az apjáról, de én már nem figyelek rá. Egyedül az a gondolat jár a fejemben, amit percek óta nem tudok lerázni magamról. Vajon mennyire enged közel magához? Az arca vagy a kezei helyett a ruhájába markolok, magamhoz húzom és végre az ajakaihoz érintem az enyémeket. Nem érdekel, hogy félbeszakítom, az sem, hogy levegőre lenne szükségem. Addig állok ott, még talán mindketten kővé válunk.
Meneas azaz ember az életemben, akiről úgy érzem, hogy bármikor számíthatok rá, pedig mindössze négy hete szólított meg először. A napokat is számolom azóta, hiszen úgy gondolom, hogy valami végleg megváltozott. Egy olyan dolog, amit nem tudok rendesen szavakba önteni, s amit talán jobb, ha megtartok magamnak. A szüleim előtt fel sem merném hozni a mi kis barátságunkat, ha ez egyáltalán nevezhető annak. Ami bennem van az több, mint szimpla haveri kapcsolat, de sosem tudnám hagosan kimondani. Legalábbis elsőként biztosan nem. Túlságosan félénk vagyok. Egy olyan ember, aki még a saját apjának sem tud nemet mondani semmire. Miért születtem ilyennek? - Majd én vigyázok, hogy sose kerülj kellemetlen helyzetbe – biztatóan mosolygok rá és megszorítom a kezét, ami meglepően puha férfi létére. Simogatni kezdem a hüvelykujjammal és azon gondolkozom, hogy vajon a testének többi részét is ilyen jó érzés lenne tapintani. Legszívesebben levetkőztetném itt helyben és hozzásimulnék. Érezni akarom a testének melegét, ahogyan csupasz testünk egymáshoz simul. - Ne legyél ilyen, Meneas – sóhajtok fel. – Annyira negatívan látod magad. Miért nem tudod bevallani, hogy nekem is igazam lehet veled kapcsolatban? Nem a semmiért vagyok most is veled – szabad kezemmel remegve az arcához érek. Mindössze néhány másodpercig tartom oda a tenyerem, mert megijedek, hogy ő talán ezt nem úgy gondolja, mint én. Simán lehet, hogy félreértelmeztem a jeleket. Nem akarom, hogy ő ne úgy nézzen rám. - Rendben, soha többé nem mondok ilyet – egyezek bele, de csak azért, mert ő kért meg rá. Hogyan lehet, hogy ennyi idő után úgy vagyok képes rohanni utána, mint egy kis pincsi? Ha azt mondaná, hogy ugorjak kútba, akkor kérdés és hezitálás nélkül megtenném. Csak azért, mert ő Meneas. A férfi, akinek sikerült életemben először megmozdítania bennem valamit. Eddig úgy gondoltam, hogy eléggé magamnak való vagyok, hogy minden gondolatom ugyanaz, mint az apámé. Túl nagy volt az egyetértés folyamatosan és most kezdek felfedezni az életnek olyan szakaszait, amelyek eddig nem voltak ott olyan feltűnően. - Hogyan szeretnéd, hogy a jövőd részese legyek? – kérdezem hevesen dobogó szívvel. Azt hiszem egész életemben ez a legbtrabb kérdés, amit valaha feltettem. Szeretném végre tisztázni ezt, mert nem állapot az, hogy minden gondolatom ez a srác és még éjszaka sem hagy nyugodni. Az izgalom annyira hatalmába kerítette már a testem, hogy egyszerűen képtelen vagyok éjszaka aludni. - Nem bánnám, ha sosem kellene elmenned – húzom el a számat. Ha belegondolok abba, hogy a szüleim egyszer hazaérnek és Meneasnak még előtte ki kell szöknie a házból, akkor a sírás kerülget. Nem akarom ezt. Minden annyira tökéletes vele kapcsolatban. Már a puszta jelenléte képes arra, hogy feldobja az egész napomat. Ebből fogok egészen odáig táplálkozni, míg nem tudunk újra találkozni és a mostani körülmények között nem tudom megmondani, hogy ez mikor lesz. – Annak is örülnék mondjuk, ha mi ketten elszöknénk innen – nem vagyok vele teljesen őszinte, hiszen ebben az esetben a bűntudat gyötörne életem végéig. Apát nem vagyok képes otthagyni soha. - Ez nagyon megtisztelő, hogy így gondolod. Bárcsak megismerkedhetnél az apámmal! – ha egy kicsit felsőbb rétegből származna, akkor mindenféle félelem nélkül bemutatnám apának, mint az egyik haveromat. A férfi valószínűleg kedvelné Meneast. Egy idő után talán még az esti borozgatásainkra is meghívná, de azt hiszem nem sokáig tudnám titkolni a nyilvánvalót. Nem tudok csak úgy meglenni a srác mellett és úgy tenni, mintha nem lenne olyannyira fontos nekem, mint amennyire az.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szer. Május 20, 2020 1:14 am
desi && meneas
We die for, we try for the things that we long for
Az, hogy az élet az utamba sodorta Desit, egyszerre a legjobb dolog, ami valaha történt velem, és a legrosszabb tréfa is. Hiszen bármit megtennék érte, lehoznám a csillagokat az égből, ha kérné. Hogyan is lehet az, hogy egy ennyire tökéletes szerzet pont engem akarjon magáénak (legalábbis egészen biztos vagyok benne, hogy ő is akar engem). És közben… ha nem lenne elég a származásunk között tátongó szakadék, még mindig itt a tény, hogy mindketten férfiak vagyunk. Én már régen elfogadtam a tényt, hogy egyedül halok meg, erre pedig jön ő, és felforgatja az egész életem. Ó, dehogynem lesz. megfogom a kezeit egy keserű vigyor kíséretében. Ez talán ő még nem tudja rólam, de különleges tehetségem van bajba sodorni magam. Már most is épen ezt csinálom azzal, hogy titkos találkozókra járok ezzel a gyönyörű fiúval. Mégsem tudok másképp tekinteni rá, mint az oknak, amiért a hold ragyog az égen. Persze, hogy akarok, Desi. Mindig is akarni fogok. De még mindig várom a pillanatot, amikor végre rájössz, hogy több gondot okozok neked, mint örömöt. Volt időm ezen gondolkodni. Amikor elképzeltem a lehető legboldogabb és a legkeserűbb jövőképet, egy valami sosem változott: én sosem találtam hozzá foghatót. Ha idővel mégis a feleség mellett dönt, gyűlölni fogom a nőt. Választhatja a világ legkedvesebb és legjámborabb lelkét, a szememben akkor sem lesz több, mint életem megrontója. Egyszerűen nem fog úgy nap felkelni már, még élek, hogy ne akarjam az ő arcát látni, amit kinyitom a szemem. Ijesztő és veszélyes gondolatok ezek. Ne mondj ilyet, kérlek. Még hallani is rossz. Az ábrándozásaim, amikről eddig meséltem? Még csak alternatívaként sem gondoltam arra, hogy egyszerűen csak kivág az életéből. Megrémiszt a szavaival. Ha ő nincsen, van egyáltalán értelme élnem? Szorosabban fogom a kezeit, mielőtt elengedném. Elég ha csak részese vagy a jövőmnek, azonnal szebb lesz. Minden büszkeségem elpárolog a pillantása alatt. Olyanná válok, mint azok az eszeveszett szerelmes férfiak, akik kedvesükért felégetnék a földet. Várjunk csak… szerelmes? Újra tölti a poharam, holott alig fogyott belőle valami. Elmosolyodom. Talán hátsó szándékai lennének, esetleg meg akar részegíteni? Hiszen így sem vagyok teljesen józan, elkábít a jelenléte. Azért kortyolok még egyet a borból, bátorságot merítve. Nem kérek, köszönöm. Túl vendégszerető vagy Desi, ha így haladsz nem akarok majd elmenni sosem. leteszem a poharam az asztalra, de ezzel közelebb is lépek felé. Hallom a hangját és feltételezem, hogy mond valamit, de nem figyelek rá. Ismét csak az arcát tanulmányozom, ahelyett, hogy a szavaira összpontosítanék. Feltehetően elég udvariatlan dolog, főleg, amikor ilyen jó házigazda próbál lenni, de nem tehetek róla. Nincs az az épeszű ember Rómában, sem a városhatárokon túl, aki ne veszne el legalább egy pillanatra a szemeiben. Arról beszélsz, amiről csak akarsz. Kedvelem a lelkesedésed. Csak bár rólam beszélnél így! Ó, igen, Desi! Az sokkal jobb téma, hogy vajon rólam mit gondolsz… Biztosan az apádra üthettél, hiszen te is egy nagyon jó ember vagy. Minden szavammal közelebb lépek hozzá, egészen addig, még végül háta az asztalnak ütközik. Különösen tudatában vagyok annak a leheletnyi térnek, ami közöttünk van. Talán a szellő sem tudna átfújni közöttünk, de mégsem érek hozzá. Mintha csak udvariasságból egérutat adnék neki, holott nem tud menekülni. Hirtelen elkap a vágy, hogy megérintsem, hogy a kezeim közé fogjam az arcát és megkóstoljam az ajkait. Önző dolog lenne. Még önzőbb lenne tőle, ha nem hagyná. Eszembe sem jut, hogy talán félreértelmeztem a jeleit. Ebben a pillanatban minden annyira egyszerűnek tűnik. Ha akarnám, ajkaim az övéken lennének bármelyik pillanatban. A szemébe pillantok, vajon ő is olyan éhesen csillogó tekintettel néz rám, mint emilyennel minden bizonnyal én figyelem őt?
A félelmem kezd elmúlni, hogy Meneas is itt van mellettem. A fiú közelsége megnyugvást hoz és nem félek attól, hogy a szüleim betoppannak. Talán el is tudnám játszani, hogy csak egy barátról van szó. Még nem is kell hazudnom arról, hogy hol ismertem meg, hiszen apám minden egyes vasárnap ott ül mellettem a templomban, míg Meneas szemben velünk. Már láthatta is, ha nem nézett keresztül rajta. Végülis miért bámuljon meg egy paraszt fiút? Ettől függetlenül emlékezhet rá. Egyedül az a rossz, hogy valószínűleg nem tudnék hazudni a szüleimnek. Ők mindent megtesznek értem, már most egy stabil jövőt biztosítanak nekem. Nem tehetem meg, hogy füllentsek. - Mindig megtalálsz – halványan elmosolyodom. Ő volt az, aki a templomba is oda mert jönni hozzám. Én csak távolról bámultam volna mindig és valószínűleg egy lépést sem tettem volna felé. Soha. Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért nézem őt ennyire, miért csodálom arcának minden egyes apró vonását. Megannyi kérdőjel volt a fejemben, amiket sikerül folyamatosan megválaszolnom. - Szerencsére nem lesz olyan, hogy ki kelljen beszélned magad – válaszolom nyugodt hangon. A szüleim közeledtét már onnantól hallani fogjuk, hogy befordulnak az utcába. Akkor pedig kiszöktetem Meneast a hátsó ajtón. Senkinek sem fog feltűnni, hogy valaha itt járt. A poharakat is eltüntetem, legalábbis az övét. Apám azt már hiheti, hogy ennyi bort egyedül ittam meg. Nem haragudna érte, hiszen ez a férfi ember itala, ahogyan ő mondaná. - Miért ne akarnék többet találkozni veled? Te nem akarsz velem? – ijedten nézek rá. Annyival jobb az életem, amióta ő is részese, hogy el sem tudom már képzelni, hogy milyen volt előtte, pedig csak négy hétről van szó. Mindössze ennyi ideje ismerem. Túl rövid idő ez ahhoz, hogy ilyen merész kijelentéseket tegyek, de mégis sikerül. – Valószínűleg nem merném a szemedbe mondani, hogy ne találkozzunk többet. Szimplán nem keresnélek egyik napról a másikra, de ettől nem kell félni, mert nem fog bekövetkezni sosem – a keze felé nyúlok, hogy megfoghassam, s egy kicsit megszoríthassam azt. Érezni akarom, hogy itt van és nem csak látni. Közel akarok hajolni hozzá, megcsókolni és az ajkaira suttogni. - Miért nem érdekel? Valamit ki kell találnunk, hogy jobb életed lehessen a jövőben – belekortyolok a borba. Legszívesebben magamhoz láncolnám és nem engedném el. Egy ideális világban apámék elfogadnák őt és engem is olyannak, amilyenek vagyunk. Engednék, hogy együtt éljünk és tovább vihessük az üzletet. Utódunk ugyan nem lenne, de a boldogság mindent felül ír. Vele pedig nincs más csak rózsaszín köd és pillangók a hasamban. - Tényleg ízlik? Akkor öntök még! – lelkesedek fel. Ugyan még csak pár csepp hiányzik a poharából, de újra töltök neki. Azt akarom, hogy mindig tele legyen és sose fogyjon el. Ez valami elcseszett metefora a részemről a teljesség felé. Nem szabad, hogy azt érezze valamit nélkülöznie kell. – Enni kérsz? – érdeklődöm. Mindent elé tennék legszívesebben. Jó sora lenne köztünk. Azon is elgondolkozom, hogy barátként apám talán tényleg elfogadná. Valamit tennem kell, hogy kiemeljem abból a közegből, amiben van. - Azért, mert egy nagyon jó ember – büszkeség tölt el, ám egy kicsit bűntudatot is érzek. Nem kellene ennyire megfeletkezve beszélnem neki az apámról, mivel ezzel felidézhetem benne, hogy neki mennyivel rosszabb a helyzete. – Ne haragudj, nem muszáj többé felhoznom – ajánlom fel. Nem értem miért nem tudok előbb gondolkozni és csak utána jártatni a számat.
[/quote]
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Május 10, 2020 1:32 pm
desi && meneas
We die for, we try for the things that we long for
Talán mindez egy álom csupán. Hiszen nem lehet valóság, hogy ő akar engem. Annyival jobbat is találhatna, valakit, akivel valóban leélheti az életét, anélkül, hogy aggódnia kelljen bármi miatt is. És mégis nekem ír titkos üzeneteket a városban elrejtve, engem vár hullámzó mellkassal titokban, még a szülei nincsenek otthon, és talán én vagyok az, akinek a nevét suttogja éjszaka a sötétségbe. A menyország, amiről annyit beszélnek a papok? Nekem itt van a földön. Megtaláltalak és csak ennyi számít. Szeretném megígérni, hogy mindig így lesz. Hogy, amég szívesen lát, egy napot sem kell nélkülem töltenie. Hogy sosem veszít el. De nem tudok ilyesmit ígérni. Nem azért, mert ne akarnám, egyszerűen csak gyermeteg dolog áltatni magunkat, hogy minden tökéletesen fog működni. Édes, ahogyan még mindig nem érti, miről beszélek. El akarom mondani neki. Hogy nincsen olyan ember, vagy szituáció, ami megállíthatna, ha ő látni akar. Hogy leszakadhat az ég és kitörhetnek új háborúk, de én akkor is mindent megtennék, hogy megtaláljam. De még nem tartunk itt, szeretném remélni, hogy egyszer - talán a nem is olyan távoli jövőben - elmagyarázhatom neki, mit is jelent ő nekem, de még nem ma. Nem akkor, amikor még nem vagyok benne teljesen biztos, mi is az, aminek ő lát bennünket. Ne félj, nincsen olyan szituáció, amiből ne tudnám kibeszélni magam. mondom minden helyett, amit valójában szeretnék. De legalaább ez tényleg így van. Valamilyen különleges képességem van, hogy bárkinek lyukat beszéljek a hasába, így az illető előbb-utóbb vagy megunja a hangom, vagy végül sikerül meggyőznöm az igazamról. Nekem épp elég ok az is, hogy csak látni akartál. Bár, bevallom megfordult a fejemben, hogy csak annyit szeretnél mondani, hogy nem akarsz többet találkozni velem. Nem mintha a levele hangvételéből lett volna komolyabb okom erre gyanakodni. Mégis úgy gondolom, ha én nyitok felé, és megmutatom, mégis mennyire megijeszt, hogy elveszíthetem, talán kapok tőle valami támpontot, hogy mi is vagyok a számára. Nem mintha számítana. Ha mást sem akarna, csak néha találkozni, jót mulatni azon, hogy egy ostoba parasztfiú mennyire odavan érte, aztán elküldeni haza a patkányokhoz; nos, épp ilyen lelkesen rohannék hozzá. Közben viszont tudom, hogy kettőnk közül nekem kell tisztáznom a helyzetet. Neki annyira finom lelke van, és annyira kötelességtudó, kétlem, hogy képes lenne kimondani a zavakat, amiknek el kell hangzaniuk. Én megtenném, de még mindig nem vagyok biztos a dolgomban. Előbb-utóbb meg fogod tanulni, hogy a saját sorsom közel sem érdekel annyira, mint a tiéd. Kinyújtom a kezem, hogy megsimítsam az arcát. A bőre puha és selymes, különösen az én kemény, érdes tenyeremhez képest. Ismét rá kell jöjjek, milyen különbség is van közöttünk. Egészen otobaságnak tűnik, amit éppen művelünk. És mégis, mintha nem éltem volna azelőtt, hogy a szemeibe pillantottam. Belekortyolok a borba, és pontosan olyan íze van mint a nyári napsütésnek, az önfeledt kacagásnak és Desi mosolyának. (Nem mintha kóstoltam volna a mosolyát, de a gondolat éjszakánként nem hagy aludni.) Nagyon finom. Szinte táttott szájjal hallgatom végig, ahogyan a borról mesél. Nem tudom tökéletesen követni a mondandóját, el-el banmbulok az arcán, elidőzök a vonásain, ahogyan beharapja az ajkait két mondat között. Úgy szeretném lefesteni! Megőrízni a vonásait, hogy amikor majd egy keserű öregember leszek, szeretettel gondolhassak vissza a fiúra, aki fiatal koromban teljesen megbabonázott. Te nagyon csodálaod az apádat. Ez csak egy egyszerű megállapítás, de nem hamis. Az áhítat, ahogyan beszél róla, eszembe juttatja a saját apámat. Nem sok emlékem van róla, és azok sem éppen boldogak. Egyszer megfogadtam, hogy sosem hozok gyermeket erre a világra. Egy újabb éhező száj. Persze, ahogyan az életem alakult, nem is sok esélyem van valaha, gyermeket nemzeni. Mégis, szeretném, hogy valaki rólam is ilyen áhítattal beszéljen. Talán éppen Desi. Egyáltalán nem bánnám.
A szívem olyan hevesen dobog, mint talán még soha. Ezt két doogra is tudom fogni. Az első az, hogy Meneas végre itt van velem és nem kell bújkálni. Jobban belegondolva most is azt csináljuk, mert a szüleim nincsenek itt és a házban nem láthat meg minket senki olyan, aki a viselkedésünk miatt máglyára küldene minket. A második ok, pedig az, hogy rendkívül tartok attól, hogy anya és apa hamarabb visszaérnek a város másik végéből, mint én azt gondolom. Még fel is ajánlottam nekik, hogy mielőtt beszerzik az árut egyenek valahol valamit, mert régen voltak már kettesben nélkülem. Nem hiszem, hogy ezt a tanácsom megfogadják, de úgy érzem egy próbát megért. Úgy nézhetek ki, mint egy óvodás. Csak vigyorogni tudok a látványára. Annyira régóta vágyom már arra, hogy így érezzek. Apám azt mondta, hogy ez csak kevés embernek jár ki. Én mivel érdemeltem ezt ki? - Lehet, ha megfordítod, akkor sem tudsz éppen kimenni abból a rajzból – kuncogok fel. A kezeim remegtek, mikor írtam neki azt a levelet. Alapból sokat rajzolgatok, többnyire emberi portrékat, s a nagy részüket emlékezetből. Olyan személyeket, akik megfordulnak nálunk az üzletben. – Az a lényeg, hogy idetaláltál és még időben is vagy – nyugtatom meg. Semmi sem ostoba dolog, amit ő csinál. Olyan, amilyenné válni szeretnék, hiszen Meneas annyira merész és nem fél semmitől. - Nem abban kételkedtem, hogy nem akarsz itt lenni. Féltem, hogy valaki megállított út közben vagy valami hasonlóan rossz szituációba keveredsz – húzom el a számat. A kedvesem megszólítására ugrott egyet a szívem. Sosem szólított még így senki ezelőtt a szüleimen kívül, de azt hiszem az nem igazán számít. Nekik kötelességük beceneveket aggatniuk rám. Elvileg abból tudom, hogy mennyire szeretnek és törődnek velem. Ez a gyengédség jele, ahogy anyám mondaná. - Miért kell mindenre okot találni? Úgy jött ki a lépés, hogy itt tudunk ma lenni mind a ketten. Végre élvezhetjük egymás társaságát anélkül, hogy kíváncsiskodó emberek legeltetnék rajtunk a tekintetüket – rántom meg a vállam. Nem mondhatom ki neki, hogy az utóbbi időszakban másra sem tudok gondolni csak rá. Ha ezt megtenném, akkor minden fal leomolna köztünk. Még annál is jobban sebezhető lennék, mint most vagyok. Ezzel szemben nem bánnám, ha nem lenne közöttünk gát. Annyira félelmetesnek hat ez az egész. Döntésképtelen vagyok, pedig eddig mindig tudtam, hogy mit akarok az élettül. A szüleim boldogságát, az üzlet felvirágoztatását és később családot. Most viszont kezd minden meginogni bennem. - Miért? Te nem játszol a tűzzel? Neked is ugyanúgy bajod lehet belőle. Én csak akkor hagyom ezt abba, ha te azt kívánod – mélyen a fiú szemeibe nézek, de pár másodperc után elkapom a tekintetem. Nem láthatja meg, hogy mennyire el tudok veszni benne. Olyan, mintha ezt a férfit az angyalok rakták volna össze. Mindene annyira tökéletes, külsőre és belsőre is. Nem gondoltam volna, hogy valakiről mindössze négy hét ismeretség után ezt fogom mondani. Megfogom a kezét és az asztalhoz húzom. Mutatom neki, hogy üljön le nyugodtan, s ha helyet foglal, akkor a mellette lévő székhez ülök le és a lehető legközelebb tolom hozzá azt. Annyira, hogy a térdeink egy picit összeérjenek, s belekortyolok a borba. - Hogy ízlik? Ősszel csináltuk apámmal, egész jó kis apa-fia program. Szerintem te is élveznéd – mosolygok rá, s izgatottan mesélni kezdek neki az ital készítésének a folyamatáról.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Május 04, 2020 9:44 pm
desi && meneas
We die for, we try for the things that we long for
Hazudnék, ha azt mondanám, tudom, mit várok a fiútól. Igazából sejtelmem sincsen, hogy mit hoz a jövőnk, vagy, hogy van-e egyáltalán bármi jogom ezen gondolkozni. Meg kell becsülnöm minden pillanatot, amit a társaságában tölthetek, mert sosem tudhatom az lesz-e az utolsó. Ő talán sokkal többet kockáztat, mint én: előtte ott áll egy gondosan eltervezett élet, talán egy menyasszony, pár gyerek. Rám nem vár senki, ha fejemet is vesztem egyedül csak az öreg vajákos asszony fog pár könnycseppet hullatni értem, azt is inkább amolyan illendőségből. Ahogyan Desi szüleinek házában botladozom, el sem tudom képzelni, mi foghatta meg őt. Nem a külsőm, nem a sziporkázó személyiségem, és biztosan nem a családi hátterem. Tudni akarom, miért veszélyezteti a jövőjét egy ilyen senki miatt, és szimultán a homokba akarom dugni a fejem, megmaradni az áldott tudatlanság állapotában. Ő ma is éppen olyan gyönyörű, mint amikor először megpillantottam. Szinte látom magam előtt a közös életünket. Ahogy minden reggel itt fogad, mosolyogva, az arca talán még mindig gyűrött a selyemborítású párnától. Összefűzzük ujjainkat, és nem foglalkozunk a csőcselékkel, akik az ablakunk alatt átkozódik. Boldogok vagyunk. Ideje felébredni. Nem fordítottam meg a levelet. vallom be félszeg mosollyal az ajkamon. Helyette inkább százszor elolvastam a sorait. Bevallom, ostoba dolog volt. Ellököm magam az ajtótól, hogy félúton találkozzak fele. Közelebbről megfigylem az arcát, az emlékezetembe vésem, hogy egy nap, amikor maga is ráeszmél, hogy nem érdemlem meg a figyelmét, majd elővehessem a képet és álmaimban újra felidézzem állának ívét. Sose kételkedj benne, kedvesem. Ha hívsz, én mindig itt leszek. Akaromon kívül kicsúszik a becéző szó, és fohászkodom az istenhez, akiben nem hiszek, hogy ne tegye szóvá. Már így is túlságosan feszegetem a határaimat. Felém nyújtja a kezét és én szó nélkül elfogadom. Átkulcsolom ujjait a sajátommal és az ajkaimhoz emelem. Apró gesztus, mégis az arcomba szökik a vérem. Túlságosan merész vagyok, még ha félek is a következményektől elhessegetem a gondolatot. Nem akarom egy pillanatig sem áltatni, az én szándékaim nyíltak, még ha nem is annyira tiszták. Elfogadom. bólintok és követem az asztalhoz. Az igazság az, hogy bármit kínálna, elfogadnám. A bor, amit valaha kóstoltam savanyú volt, íztelen, és csak egy fokkal jobb a Tibériusz vizénél. Amivel ő kínál édes, könnyű és simogatja a lelkem. Magam sem tudom, hogy a borról beszélek, vagy róla. Talán mindkettőről. Mondd, van valami különösebb oka, hogy találkozni akartál? Szinte fáj az öncsebülésemnek bevallani, hogy félek tőle. Nem tőle. A reakcióitól. Már akkor tudtam, hogy ostoba döntés keresni a társaságát, amikor először megláttam, mégis húzott felé valami. Alig ismerem még, de el tudom képzelni, hogy az örökkévalóságot mellette töltöm. Gyermeteg, ésszerűtlen álmokat kergetek, de mégsem akarok felébredni belőle. Ha egy nap úgy dönt, felhagy a hóbortjaival, és ezek közé sorol engem is; csak hálás leszek, amiért egy szeletet is kaphattam az életéből. Be kell valljam Desi, okosabb döntés lenne, ha nem keresnél többet. A tűzzel játszol. Meg a fejemmel, de ezt nem teszem hozzá. Nem akarok benne bűntudatot kelteni, egyszerűen csak ez az utolsó, hogy felajánlom neki a kiutat. Én már most túlzottan ragaszkodom hozzá, de neki talán még nem késő. Még gondolhat a jövőjére. Nem érem meg az áldozatokat, amikre kérni akarom, mégis önzőn remélem, hogy ő is úgy lát engem, mint én őt. Vagy legaláb hasonlóan. Ahogyan az apjáról beszél, az áhítat, ami a hangjában van, féltékennyé tesz. Nekem sosem adatott meg, hogy bármilyen kapcsolatom is legyen az apámmal, de ezt irígylem kevésébé. Sokal jobban sajog a szívem azért, hogy rólam is így beszéljen. Nem tettem semmit, amivel kiérdemelhetném, mégis azt akarom, hogy feltétel nélkül elfogadjon. Ha elutasít – bár sokkal okosabb döntés lenne – talán kivetném magam az ablakon. Semmi magyarázat nincsen arra, ahogyan érzek, és mégis tudom, teljesen biztos vagyok benne, hogy számomra egyedül ő létezik. Ha egy másik életben találkoztunk volna, épp olyan erővel kötődnék hozzá, mint most. Talán könnyebb lenne, ha egy másik életben találkozunk…
Folytonos izgatottság járja át a testem, amikor Meneas a közelemben van. Egy furcsán bizsergő érzés, amit még senki másnak sem sikerült kiváltania belőlem. Isten házában pillantottam meg először. Minden vasárnap szemben ült velem. Apám mellettem hallgatta a misét, míg én a férfit figyeltem. Már nem hallgattam a papra, mintha olyan nyelven beszélt volna, amit nem értek meg. Túlságosan elmélyültem Meneas arcában, gyönyörű zafír szemeiben, s történeteket gyártottam a fejemben. Olyan elképzeléseim voltak, amelyek nem Istentől valóak, így a negyedik hétvégén már remegő térdekkel léptem be a templomba. Elhatároztam, hogy minél hamarabb meg kell gyónni a bűneimet, hiszen ez így nem folytatódhat. Ha ez apám vagy anyám tudtára jön, akkor nem fogom megköszönni nekik, amiket tőlük fogok kapni. Aznap nem néztem a fiúra. Végig az előttem lévő padnak szenteltem az összes figyelmem. Ha kellett akkor felálltam, s ha kellett akkor énekeltem, de nem mertem felpillantani. Apám egyszer aggódva a fülembe súgva megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Azt hitte szédülök és jobb lenne, ha elhagynánk a templomot, de egy biztató mosollyal megajándékoztam és közöltem vele, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van. Ez persze nem volt igaz. A férfi járt a gondolataimban, amelyek a Sátántól valóak voltak. A mise végeztével viszont odajött hozzám, a sötét oszlopok között a fülembe súgott valamit, ami gyökerestől megváltoztatta az életem. Attól a naptól kezdve átvette rajtam az irányítást a temérdek hazugság és bújkálás. Már nem akartam meggyónni a gondolatokból kialakult tetteket. Csak sodródtam az árral, s a mai napig azt teszem. Most pedig itt ülök és hallom Meneas lépteit közelíteni. Lábai szaporán járnak, minél hamarabb itt akar lenni, hogy végre újra együtt lehessünk. Mi ketten a világ ellen. Ezzel csak annyi a probléma, hogy senki sem tudhatja meg azt, hogy milyen kapcsolatban állunk egymással. A szüleim már annak sem örülnének, ha egy ennyire alacsony sorból való fiúval barátkoznék. Ezzel csak annyi a baj, hogy egy tized másodpercig sem fordult meg a fejemben az, hogy ez szimpla haveri viszony lehet. Életemben először végre valaki megmozgatta a fantáziámat és akármennyire szörnyű is ez, az a valaki nem Nicia, akihez apám hozzáadna és még csak nem is egy nő Rómából. - Pedig a leveled hátuljára rárajzoltam, hogy hogyan találhatsz meg a legegyszerűbben – felállok a székről és közelebb lépek hozzá. – Habár túlságosan izgatott voltam tegnap, amikor a papírt a sikátorban hagytam – abban a megrepedt vályogban a falon, ahová mindig tesszük az üzeneteinket. – Túl gyorsan firkantottam fel mindent rá, mert csak pár percem volt. Abban sem voltam biztos, hogy tudsz majd jönni – a kezem felé nyújtom, s ha akarja, akkor elfogadja azt. Ha pedig nem, akkor csalódottan visszahúzom magam mellé. - Hoztam fel apám borából. Ősszel csináltuk. Én is segítettem neki benne. Szeretnél belőle egy pohárral? – kérdezem, de nem várom meg a válaszát. Az asztalhoz lépek és töltök neki, majd magamnak is. Ez amolyan apa-fia program a számunkra. Minden évben megtesszük közösen. Legalább hatéves korom óta segítek neki ebben, habár akkor még nem hagyta, hogy megkóstoljam. Mindig azt mondta, ha erős férfi leszek családdal, akkor pár pohár egy este nagyon jól fog esni és én egy percig sem kérdőjeleztem meg, amit mondott. Sosem tettem ilyet semmivel kapcsolatban egészen a mai napig, hiszen amit ő gondol, az mindig bölcs és jó.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Május 03, 2020 12:38 am
desi && meneas
We die for, we try for the things that we long for
Róma koszos, büdös, tele emberekkel, akik vagy kirabolni akarnak, vagy megölni – attól függ, éppen milyen kedvük van. Gyűlölök itt élni, de kétlem, hogy a világon bárhol máshol jobb sorsa lenne a magam fajtának. Meggyőződésem, hogy rossz korba és rossz helyre születtem. Vannak dolgok, amiket ha bárki tudna rólam, gyors és szörnyű vége lenne az életemnek. Ilyen például, hogy egyáltalán nem hiszek istenben meg a papokban, akik valami érthetetlen nyelven kántálnak. Elmegyek a misére, mert muszáj, ha nem akarom, hogy szemet szúrjak másoknak; de ennyi. Bár, ha teljesen őszinte akarok lenni, mostanában sokkal szívesebben járok. Nem, még mindig nem az angyalokhoz és a szentlélekhez intézem az imáim, de megtaláltam a földi megváltómat, egy kék szempár és hozzá tartozó magas arccsoontok társaságában. Ahogyan ajkai mozognak már önmagában bűn, de ez esetben nem bánnám, ha egy sötét fülkében meg kellene vallanom bűneimet neki. Tulajdonképpen már az is bűn, hogy cseppet sem baráti gondolataim vannak róla, tekintve, hogy az illettő azokkal a gyönyörű szemekkel és a vétkes ajkakkal éppen úgy férfi, mint én vagyok. Ennek valami gyomorforgatóan tilosnak kellene lennie, és mégsem tudom rávenni magam, hogy ne őt tartsam a legcsodálatosabb dolognak a világon. Desi számomra többet jelent, mint az életem – bár az is igaz, hogy az én életem semmit sem ér. Nem tudom mi vett rá, miféle pillanatnyi elmezavar irányított, amikor a templom oszlopainak árnyéka között a fülébe súgtam. Csak remélni tudtam, hogy a pillantások, amiket elkpatam nem csupán a képzeletem szüleményei. Ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, hatalmas bátorság és épp annyi ostobaság szükségeltetett, hogy megszólítsam. Nem tudhattam, hogy mit fog reagálni, akár rémülten segítségért is kiálthatott volna, amiért egy ilyen jött-ment zaklatja, de nem tette. És akkor, ott, a faragott padsorok között megtaláltam a magam vallását. Annak is ő az oka, hogy éppen egy üldözött tempójával rohanok át a városon. Annyira ritkák és rövidek a találkáink, hogy amikor kézhez kaptam a levelét, először nem hittem a szememnek. Azt ígérte a szülei a városon kívül lesznek pár órát, és látni akar. Hogy mondhattam volna neki nemet? Bármit is kérjen tólem, azt hiszem, mindent megtennék érte. Nevetséges milyen rövid idő alatt a kisujja köré csavart, de kész lennék pokolra kerülni csak, hogy még egyszer lássam a mosolyát. Egészen biztosan valamiféle boszorkány lehet, aki áldott átkot szórt rám. Az utam a piacon visz keresztül, és nem tudom megállni, hogy ne csenjek el egy almát, az éppen nem figyelő árustól. Egyszerűen csak nem akarok üres kézzel érkezni, azt még én is tudom, hogy nem illendő, de semmi mást nem kínálhatok fel neki. Így hát a lopott almával a zsebemben bújok meg a kapuja árnyékában. A szívem a torkomban dobog, ha valaki meglát és kérdéseket tesz fel, nem biztos, hogy tudnék úgy válaszolni, hogy ne egy nyirkos cellában végezzem. De nem érdekel. Figyelem, ahogy a szülei szekere kihajt az utcára, és várok, még tisztes távolba nem érnek, mielőtt némán beslisszanok a kapun. Nem tűnhetek túl bizalomgerjesztőnek, és nem is vagyok az. Semmi keresnivalóm nem lenne itt. És mégis van. Én sosem életem még csak hasonló fényűzésben sem, mint ők, így beletelik pár percembe, még megtalálom a háznak éppen mely pontján vár engem. Fájdalmasan kilógok innen, mintha minden bútor engem nézne és lenézően sajnálkozna a koszos rongyaim láttán. A szófa nem akarja, hogy hozzá érjek, és az ablakok nem kérik, hogy kinézzek rajtuk. De Desi azt akarja, hogy itt legyek, és egyedül ez számít. Végül a konyhában találom. Egy széken ül, és a besütő nap fényében pont annyira gyönyörű, mint amilyennek éjszaka álmaimban látom. Az ajtónak dőlve pillanok rá, kezemben az almával játszadozom. Hát itt vagy. Alig találtalak ebben az útvesztőben. Elmosolyodom és figyelem, ahogyan a szempillái simogatják az arcát. Egy pillanatra féltékeny leszek. Tudni akarom, mit akar tőlem, miért hívott és mit vár. Tudni akarom, hogyan tervezi a jövőjét, hogy van-e benne helyem. Kérés nélkül bérmit kockára tennék érte, hogy minden nap láthassam, ahogy a délutáni napsugár árnyékot vet az arcán.
- Desiderio, mindent elpakoltál? – kérdezi apám, amikor visszajön a kereskedéshez. Valami dolga volt, így délután nekem kellett bent lennem az üzletben és kiszolgálni a vevőket. Pont ezért megegyeztünk abba, hogy így este nem én megyek át a város másik végébe áruért, hanem édesapám és édesanyám, így enyém lesz a ház abban a három órában, míg távol vannak. Azt hiszem ez nem is jöhetett volna jobban. Meneasszal már régen tervezgetjük, hogy találkozni fogunk, de eddig mindig közbejött valami és többnyire nekem. A családom nagyon sokban számít rám és segítenem kell nekik. Az időm nagy részét elveszi az, hogy az üzlettel foglalkozzak, amit egy napon én öröklök majd meg. Legalább nem kell aggódnom a jövőm miatt. Minden fix az életemben és ez annyira megnyugtat. Apám már a lányt is kinézte nekem, akit el kell majd vennem. Niciának hívják és hasonló vállalkozásuk van, mint nekünk. Okos dolog a kettőt egyesíteni. Ezzel csak az a gond, hogy nekem a lányok nem jönnek be úgy. Ez azt hiszem marad az én kis titkom. - Igen – válaszolok egy kis késéssel apámnak. Mostanában túlságosan elmerülök a gondolataimban. – Mikor indultok? - Fél óra múlva és sötétedésre itthon vagyunk. Ha ébren leszel még, akkor elfogyaszthatunk együtt egy pohár bort lefekvés előtt – mosolyog rám, mire én csak beleegyezően bólintok. Ez amolyan apa-fia program nálunk. Míg édesanyám a házban készülődik a hosszú éjszakára, addig mi a kertben kicsit felöntünk a garatra. Sosem olyan sokat, hogy abból probléma legyen. Éppen csak egy kicsit, hogy spiccesek legyünk már azért, s könnyebben menjen az elalvás. Segítek még összeírni az elkövetkezendő harminc percben, hogy milyen árúra lesz szükség a jövőhéten. Több dolog kell, mint gondoltam, így az is megfordult a fejemben, hogy velük tartok és hagyok egy cetlit Meneasnak a házunk küszöbén, hogy ne haragudjon, de nem tudok ma itt lenni, ám apám meggyőz arról, hogy csak pihenjek. Eleget segítek nekik ígyis a hétköznapokban és nélkülöm nem bírnák már ezt. A kereskedelem egyre jobban virágzik és kezdi kinőni magát. Lassan már nem lesz elég a kis helyiség a házunk alagsorában. Bővíteni kellene csak az a kérdés, hogy hogyan. Mosolyogva integetek a szüleimnek, amikor elindulnak, mintha egy nagyon hosszú útra mennének. Innentől kezdve körülbelül három teljes óra a szabadságom, amikor önmagam lehetek a férfival, akit máglyán égetnének el, ha kiderülne, hogy közöm van hozzá. A raktárból felhozok egy kancsó házibort, amit még ősszel csináltunk és a konyhába viszem. Kiveszek két poharat a szekrényből és lerakom mellé, mielőtt leülnék az asztalhoz és a bejárati ajtó felé fordulva várnám Meneas érkezését.
Kezdőlap
