Néhány éve találkoztunk, s valamilyen módon hozzám, azaz hozzánk szegődtél. Nem volt otthonod, kitagadtak mindenhonnan, bár hogy miért, azt sosem árultad el nekem, sem pedig Chelseának. Észrevétlen módon történt, hogy a barátommá váltál, sőt, a bizalmamba férkőztél. Sosem gondoltam volna, hogy Chelsea után bárkit ilyen közel érzek majd magamhoz, mint téged. Hisz a bátyám halála óta... nekem senkim sem volt; ő is csak pár száz évvel később került az életembe. Vérfarkas voltál. Nem tudom, miként váltottad ki az átkodat, mert nem mesélted el soha, én pedig nem kérdeztem, de veled ellentétben, én beavattalak a múltam rejtelmeibe lassan. Hiszen muszáj volt; mellettem akartál maradni és ez azzal járt, hogy a veszélybe is követtél. Miután Dahliát legyőztük, Chelsea meghalt - de én az ősökkel alkut kötöttem, hogy visszatérhessen az életbe. Ám erről neki semmit sem szóltam. Nem tud róla hát, hogy halott, de te... te ismered a titkot és bízom benned, hogy sosem árulod el neki. Bár a lebukás épp a jelenlegi játékban zajlik, de legalább nem Te vagy az, aki elmondod neki az igazat. Viszont, ami még fontos... jelenleg hibrid vagy már. Ez pedig az én hibám. Mivel az ősök (és a saját bosszúm is közrejátszott ebben) megkövetelték, hogy tegyek meg mindent Klaus megöléséért, kitaláltam, hogy mivel csalhatnánk elő. Hope Mikaelsont raboltuk hát el, majd értük el, hogy Klaus felbukkanjon. De a dolgok elfajultak. A tervem, hogy a tőrrel lebénítom Klaust, kudarcba fulladt... és te próbáltál megvédeni. Halálos csapást mért rád Klaus és meg is haltál volna, de könyörögtem, hogy segítsen rajtad. De nem ő volt, aki megkönyörült rajtad, hanem Hope... a vérét adta érted; s az ő vére jelenleg olyan különleges, hogy egy vérfarkasból képes hibridet csinálni. Így élted túl. Meghaltál, de hibridként visszatértél. Magamat okolom azért, ami történt. Nem kellett volna magammal vinnem téged... nem kellett volna belerángatnom téged a bosszúba. Hiszen ez az én ügyem volt mindig is, nem a tiéd. Se nem Chelseáé... Jelenleg szenvedsz a vérszomjadtól, a vámpírságtól, a felerősödött érzelmektől. Én meg balga mód kerüllek, mert úgy érzem, csak ártanék neked. Mert hát, eddig is csak ártottam.
Ezért akartam öngyilkos lenni... hogy se neked, se Chelseának ne ártsak többé. Igazából ez sikerült is, csakhogy az ősi boszorkányok nem hagyták, hogy ilyen könnyen megússzam a dolgot. Hiszen addig, ameddig nem teljesítem a feladatomat, nem engednek úgymond szabadon - így tehát új testbe kényszerítették a lelkemet: így kerültem át Lysandra Lockhart testébe. (Előzőleg Stephanie Stafford voltam, te így ismertél meg.) Jelenleg távol vagyok tőled és Chelseától is - egyelőre úgy gondolom, hogy jobb nektek így, nélkülem. Talán egymagam képes vagyok beteljesíteni azt, amit mindig is akartam, és amit az ősiek akarnak - Klaus Mikaelsont megölni. De tudom, hogy a Sors nem engedi, miszerint sokáig távol legyünk egymástól... hamarosan újra látjuk egymást. Chelsea ugyanis rá fog jönni, hogy élek és hogy hol talál rám.
Szeretlek, Chris; ezt még sem neked, sem magamnak nem vallottam be, de pont emiatt... talán tudatalatt emiatt félek közelebb kerülni hozzád ismét...
// Nagyjából ennyi lenne, de amennyiben megérkezik az user, bővebben leírom a múltban megtörtént (sokminden ki nem játszott) jelenetet, történést, ami fontos lehet, vagy csak érdemes tudni és... és nagyon-nagyon várlak, Chris!! Remélem, hamar megérkezel, mert nagy szükségem van rád! És tudom, hogy neked is rám... főleg most, hogy a vámpírságoddal küzdesz. De annyi jó van a dologban, hogy többé nem kell vérfarkassá változnod teliholdkor, ugye? Hiszen te szabályzod... mikor változol át. //