"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Is it a nightmare? Can't be reality, tell me it's a lie
Aznap este fáradtan értem a hotelhez, ahol Stephanieval és Chelseaval egy közös lakosztályt béreltünk. Az utóbbi napokat azzal töltöttem, hogy Hope felett bébiszitterkedtem, habár nem fenyegette semmi veszély – legalábbis egyelőre. Ezt követően Klaus visszarángatott New Orleansbe, azt mondta, van valami feladata a számomra. Nem fizikailag voltam fáradt, inkább szellemileg. Soha nem szerettem mások bábja lenni, aki ugrik, amikor a másik úgy parancsol, s lám, most mégis erre a sorsra jutottam. Amikor vérfarkas voltam, soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen pincsikutyává változok majd. Szerettem a függetlenségemet, a magányt, az egyedül való túlélést, ám mindez régen megváltozott már. Voltak dolgok, amiket megbántam, de jobban belegondolva… valójában vajmi kevés volt az, amit igazán megbántam volna. Na és persze, most habár Hope testőr bébiszitterje lettem és Klaus ölebe, az erőt, ami a hibridléttel együtt járt, egyáltalán nem bántam meg, vagy cseréltem volna vissza az egyszerű vérfarkas létre. Stephanieval nem nagyon beszéltem, ezt részben betettem annak, hogy elfoglalt voltam, ám volt egy rossz előérzetem is. Olyan volt, mintha szándékosan került volna, ám ezeknek a gondolatoknak igyekeztem nem teret engedni. Felesleges lett volna ilyesmivel meggyanúsítani őt… vagy csak az igazságot féltem beismerni, hogy nem kellettem többé neki. Részben emiatt is vártam a ma estét. Ha Steph nem is, de Chelsea egészen biztosan a lakosztályunkban tartózkodott, és szerettem volna tőle tanácsot kérni. Késő este volt már, csak az én lépteim visszhangoztak a folyosón, gyaníthatóan a hotel többi vendége már nyugovóra tért, feltéve, hogy itt tartózkodtak. Ahogy egyre közelebb értem az ajtónkhoz, úgy egy nyugtalanító érzés kezdett hatalmába keríteni. Ahogy kinyitottam az ajtót, a lámpák nem égtek, s valahogy… olyan furcsán csendesnek érződött az egész. Mielőtt bármi tudatosult volna bennem a helyzetet illetően, a vér szaga volt az, ami először megcsapta az orromat. Egy másodperc késlekedés nélkül a szagforrásához suhantam vámpíri sebességemet kihasználva. Egyből felkapcsoltam a szobában a lámpát, és ekkor… Stephanie élettelen testének látványa tárult szemeim elé. Lesokklódtam. Láttam a vértócsát körülötte. Láttam a csuklóján ejtett sebeket. Láttam a kést nem messze tőle heverve a földön. Láttam őt, ahogy a mellkasa nem mozog többé. Nem hallottam a szívének dobogását. Csak álltam, mintha egy rémálom kellős közepére érkeztem volna. Az agyam fel sem fogta a látottakat. Hiszen ez… ez nem lehetett igaz. Egyszerűen nem… Észre se vettem, hogy mikor, de a következő pillanatban már ott térdepeltem a lány mellett, szorosan karjaimba zárva megmerevedett testét, és a könnyek maguktól indultak meg. Nem akartam megállítani őket. Nem voltam soha az az érzelgős fajta, azonban ez… Egy kétségbeesett kiáltás hagyta el torkomat, miközben fejemet rádöntöttem barna fürtjeire, és abban a pillanatban… én is meg akartam halni.
Sometimes the hardest thing & the right thing are the same
Tudtam, hogy dühös rám. Talán csalódott is bennem, de ez nem tántorított el a tervemtől. Ezt már… már eldöntöttem. Nem volt visszaút. Nem tudtam már semmibe sem kapaszkodni, semmiféle reménybe, ami által elhihettem volna, hogy egy nap szebb és jobb lesz minden. Hiszen ez lehetetlen volt, egy illúzió csupán és… már nem akartam hiú reményeket. Elfáradtam. Megráztam a fejemet a szavaira, majd mély levegőt vettem. - Nem, Chels. Nem fogom visszacsinálni és nem, nem fogsz meghalni. Meghoztam a döntést érted és nem bánom egy pillanatig sem, hogy így tettem. Te… túl fontos vagy nekem ahhoz, hogy feláldozzalak magam miatt. Nem is engedném soha… mindig velem voltál, Chels. Láttad a legsötétebb énemet is, sőt, kiálltál mellettem, bármit is tettem. Hálás vagyok neked és mindig is az leszek, s ha van túlvilág… akkor örökké így érzek majd. Szeretlek, Chelsea. – Épp ezért nem engedem, hogy Te halj meg. Ezt már csak gondolatban tettem hozzá, bár egyértelmű volt, mire készülök. Nem volt többé titok. Még néhány pillanatig figyeltem őt, mielőtt a porból ráfújtam volna valamennyit. Láttam, hogyan szippantja magába és dönti le a lábáról ez az álompor. Utána léptem, de nem tudtam elkapni, így csak letérdeltem hozzá. A könnyeim újból folyni kezdtek, ahogy megérintettem a fejét, majd végigsimítottam lassan az arcán. - Sajnálom… de nem bírom tovább ezt az egészet. – Figyeltem a legeslegjobb barátnőmet, talán percekig is, mire feleszméltem. A karjaimba vettem lassan és az ágyra fektettem, majd írtam egy levelet. Azaz… kettőt. Két borítékot raktam az éjjeliszekrényre, egyet Chelsnek, egyet pedig Chrisnek címezve. Aztán magamhoz vettem újra a kést és a fürdőbe zárkóztam, hogy befejezzem, amit elkezdtem. Jobb lett volna, ha Chels sosem tudja meg, miféle alkut kötöttem, de már mindegy volt. Megtudta, sőt, látta, hogy meghalok, így… már nem volt értelme titkolóznom. Nem féltem a haláltól. Egyáltalán nem. Annyival rosszabb helyzeteket kellett már átélnem, hogy a halál egyfajta megváltásként szolgált. Megvágtam a csuklómat. Összeszorított fogakkal vágtam meg ezután újra, s nem engedtem meg magamnak, hogy bármiféle hangot kiadjak. A könnyeim némán folytak, aztán a falnak döntöttem a fejemet. A kés lassan kiesett a kezemből, magam mellé, a vérem pedig egyre inkább folyt a sebből; egyre erőtlenebbnek éreztem magamat. Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, sőt, egyre inkább kapkodva. Lehunytam a szemeimet.
„Kedves Chelsea! Remélem, egy nap meg tudsz nekem bocsátani mindenért, amit elkövettem. Egyszer megmentettelek a biztos haláltól, majd az én hibámból mégis csak utolért. Önző voltam, mikor visszahoztalak az ősökkel, de nem bírtam volna ki nélküled. Sosem mondtam ki, sosem éreztettem, de mindig is fontos voltál nekem, olyan voltál, mintha csak a testvérem lettél volna. Kiálltál mellettem, szerettél és sosem hagytál el. Köszönöm. Azt szeretném, ha boldog lennél és nem sírnál értem; érted haltam meg, de nem azért, hogy engem gyászolj ezután. És kérlek… vigyázz Chrisre. Steph; a barátnőd.”
Egyre gyengébbnek éreztem magamat, ahogy a vér szivárgott a testemből. A rosszullét is hamar rám tört, szédülni kezdtem. Aztán hányingerem lett. Lassan a földre feküdtem. Nem küzdöttem az életért, egyszerűen hagytam, hogy a sötétség egyre inkább magához öleljen. Azaz maga a halál.
„Kedves Chris! Amikor csatlakoztál hozzánk, nem hittem, hogy ennyi ideig velünk maradsz. Azt gondoltam, hogy hamar tovább állsz, de tévedtem. S észre sem vettem, hogy lassan egyre fontosabbá váltál. Talán túlságosan is az lettél. Mikor magammal rángattalak azon a napon, én… nem gondoltam, hogy ennyire balul sül majd el. Nem akartam, hogy ez történjen, Chris! Sajnálom. Sajnálom, hogy elszúrtam… végignézni, ahogy meghalsz… örökre az emlékezetembe vésődött. Azóta kerültelek. Tudod, miért? Mert képtelen voltam a szemedbe nézni azok után, ami történt. Féltem, hogy gyűlölni fogsz, vagy hogy… egészen egyszerűen másképp nézel majd rám, mikor én… nem bírtam volna ezt ki. Sajnálom. Légy boldog, Christian! Stephanie”
Chris… sosem mertem elmondani neki, mennyire fontos lett nekem. Azt hiszem… azt hiszem, hogy beleszerettem. De sosem mondtam volna neki el; jobbat érdemelt. Talán majd… majd Chelseával. Igen. Összeillenének. Kiegészítenék egymást. Halvány mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy lassan ledőltem a földre. A vértócsa egyre nagyobb lett körülöttem, míg végül a szívem dobbant egy utolsót és meghaltam.
I would rather walk with a friend in the dark, than alone in the light
- Ilyen nincs, Stephanie! Nem tudom, mikor keltem ki magamból így utoljára. Sosem volt jellemző rám a kiegyensúlyozottság, de azért távol álltam az őrülettől. Vagyis nem ebben a pillanatban. A tehetetlenség a legrosszabbat hozza ki belőlem. Legszívesebben ordítva, toporzékolva tépném a hajamat, amiért ilyesmit mond, és végül is csak azért nem teszem ténylegesen, mert sehova sem vezetne. Bár ki tudja… Talán Steph látva, hogy mit tesz velem a hülyesége észhez tér és… nem. Valószínűleg azért is magát okolná, hogy az őrületbe sodor.
Kifújom a levegőt, hosszan és olyan lassan amennyire csak lehet. Meg kell emésztenem ezt. Az, hogy Steph nem mondta el… valahol még érthető is, hiszen biztosan nem engedem volna meg, hogy ilyesmit műveljen értem. Mérges vagyok rá, de tudom, hogy én is pontosan ezt csináltam volna, ha róla van szó. Az ördögnek is eladtam volna a lelkem, ha azzal visszahozom őt és minden bizonnyal én is titkolóztam volna… Patt helyzet, amiből nem tudom, hogyan jöhetek ki győztesen. Márpedig úgy kell kijönnöm, hiszen az élete forog kockán! - Vissza kell csinálnod– jelentem ki pontosan olyan hangon, ami nem tűr ellenvetést. – Egyezz meg az ősökkel, Stephanie! Engedjenek el téged, meg az egész Klaus ügyet, úgy sem győzheted le… És vigyenek engem. Könnyebben hagyják el a számat a szavak, mint hittem, pedig a halál gondolata továbbra sem túl csábító, de ha ez kell ahhoz, hogy Stephanie éljen… Sosem leszek képes megbocsátani magamnak, ha azért történik vele valami, mert az én hülye életemet akarta megóvni. Ha valakinek meg kéne halnia, az én vagyok! Minden mártírkodás nélkül… A dolgoknak van egy rendjük, amit nem szabad felrúgni, pláne nem ostobaságból. Istenem, ha valaki valaha azt mondja, hogy erkölcscsősz lesz belőlem…
Annyira belemerülök önmagam győzködésébe, hogy fel sem tűnik, ahogy Steph kétségbeesett tekintete megváltozik. Vagyis nem elég gyorsan. Ösztönösen hajolok hátra, ahogy a porfelhő az arcom felé indul. - Steph… - lehelem értetlenül, és ahogy az apró szemcsék beáramolnak a számon és az orromon át, köhécselni kezdek. Leesik, hogy mégis miféle por ez és ijedten meresztem a szemem barátnőmre. Nem! Nem teheti ezt velem! Nem tehet el az útból, míg megteszi azt az őrültséget, amit a fejébe vett! Megpróbálom varázslattal kiszívni magamból, amit belélegeztem, de hiába. Érzem, ahogy elnehezül a testem és a szemhéjam. Megpróbálok talpon maradni, az első dologba kapaszkodom, ami a kezem ügyébe kerül – a függönybe - , de hiába. Kicsúszik az ujjaim közül és a földre zuhanok. A fejem koppan a padlón és magába szippant a sötétség… még hallok, bár megmozdulni, vagy beszélni nem tudok.
Sometimes the hardest thing & the right thing are the same
A fejemet ráztam gyengén, mikor azt mondta, lehetne az övé is. Az ő gondja. De nem, ez nem így volt. Nem rakhattam rá ezt a terhet, mert én döntöttem, nem pedig ő. S az én tetteim vonzották be az ő halálukat, az én döntéseim, nem az övéi. Én voltam felelős mindenért. Újból megráztam gyengén a fejemet, mikor azt mondta, hárman megoldjuk. - Nem, Chels. Ezt nem lehet megoldani. – Suttogtam. Nem akartam veszekedni vele. Nem akartam bántani sem őt. Egyszerűen csak… azt akartam, hogy vége legyen ennek a rémálomnak. Azt szerettem volna, ha elvágva tőlük magamat: boldogok lehetnek. Ezt érdemelték, nem azt, ami mellettem várt rájuk. Végül, hogy a legeslegjobb barátnőm tisztán lásson, elmeséltem neki a valóságot. Azt, hogy meghalt. Muszáj volt tudnia, ezt a titkot is nagyon régóta hordoztam már. Chris is sokszor arra sugallt, hogy mondjam el neki, mert tudnia kell, de… egészen eddig nem volt hozzá merszem. Talán most sem, de már úgyis minden mindegy, hiszen… nem tettem le arról, hogy megölöm magam. Így a helyes. Láttam Chelseán, hogy nem igazán tudta összerakni a helyzetet. Elhúztam a számat, majd megtöröltem újra meg újra a szemeimet, eltüntetve a könnyeket. - Igen… visszahoztalak. – Ejtettem ki halkan a szavakat, majd nagyot nyeltem. A kérdésekre félrenéztem, majd vissza. Megráztam gyengén a fejemet. – Nem, mármint nem egészen. Klaus életéért cserébe hoztak vissza Téged az ősök. Ő az alku valódi tárgya. Őt kellene mindenáron megölnöm és hiába próbálkozom, ha egyszer nem megy… - Kínomban nevettem fel. Aztán feszülten a hajamba túrtam lassan, felmarkolva a vörös tincseket. – De az én halálom is feloldozás lehet, az életet-életért elv alapján. Tehát, ha meghalok… többé nem fenyegetnek a te haláloddal. – Ránéztem. – Ezt… ezt az áldozatot pedig vállalom. Mert így nem árthatok többé sem neked, sem Chrisnek. – Eltökéltté vált a tekintetem, sőt, furcsán csillogott. Kész voltam meghalni. Nem akartam már itt lenni és… és ártani. Elég volt. Túl hosszú időt töltöttem itt, testből-testbe ugrálva. Mi értelme lenne folytatni? - Sajnálom, Chels… - Volt még nálam abból a porból, amivel Hopeot altattuk el Chrissel. Ahogy felemeltem a kezemet, a tenyeremből Chelsea felé fújtam a porból. Ha nem volt elég ügyes, akkor bizony hamar álomba is szenderülhetett tőle.
I would rather walk with a friend in the dark, than alone in the light
Feldühített, hogy ennyire makacsul próbál kihagyni olyasmiből, ami a jelek szerint tönkreteszi, vagy tette... A barátok dolga támogatni egymást, azonban a jelek szerint én túl kevés vagyok ehhez. Steph-nek nem rám van szüksége és ez mindennél jobban kiakaszt. Önző módon sértettséget érzek amiatt, hogy a legjobb barátom nem mondja el, hogy mégis miért akarja eldobni az életet magától. A titkok kibaszottul tönkretesznek mindent! - Lehetne az enyém is – jegyzem meg meglepően finoman, úgy tűnik végre sikerült megzaboláznom az érzéseimet. Így talán könnyebb lesz. – Hiszen bármit elmondhatsz. Segíteni akarok, Steph! Ketten… hárman – javítom ki magam, hajlamos vagyok megfeledkezni a szösziről, de mentségemre legyen mondva… ő pasi! – hárman megoldjuk ezt. – Bizakodva nézek rá, egy pillanatig elfog a remény, hogy esetleg kézben tudom tartani a dolgokat. Igen, Chris meg én majd segítünk szembenézni azzal, ami nyomasztja. Épp olyan fontos neki Stephanie, mint nekem, ha nem jobban. A pillanatnyi lelkesedésem azonnal hervad is le, ahogy Steph ismét megszólal. Úgy érzem magam, mint akit épp a világ leggázabb szakítós szövegével tesznek lapátra és az sem segít, hogy sírni látom. Csak még több könnyet csalogat elő belőlem is, pedig jó ideje nem bőgtem már. Mielőtt megtalálhatnám a hangom Stephanie folytatja. Feláll a szőr a hátamon attól, ahogy beszél, mintha máris halottnak nyilvánította volna magát. Elsőre el sem jut a tudatomig, amit mond, túlságosan fel vagyok háborodva azon, hogy ilyen hülye, de mikor elismétlem magamban, amit hallottam… - Nem – tiltakozom azonnal és lázasan kutatok az elmémben valami után, amivel megcáfolhatom őt. – Hiszen én nem… én is… - de hiába. Eddig eszembe sem jutott végig pörgetni magamban, hogy mi is történt, de most, ahogy próbálok előrángatni valami emléket… semmi. Felvillannak képek, látom Dahliat, de nem tudok semmi konkrétat felidézni. – Nem – ismétlem, bár ezúttal kétségbeesettnek hat a hangom. – Ez őrültség, hiszen itt vagyok! – próbálkozom, várom, hogy felnevessen és elmondja, hogy ez a világ legrosszabb tréfája. Esküszöm, ha így van, nem fogok haragudni! De nem történik meg. Nem nevet a képembe, helyette olyan fájdalmasan néz rám, hogy elakad a lélegzetem is. - Visszahoztál – szólalok meg perceknek tűnő pillanat után és nyelek egyet, hogy legyűrjem a torkomat szorító gombócot – Mibe került, Stephanie? Ha valamit, hát azt megtanultam, hogy az ősökkel nem érdemes szórakozni, és hogy semmit sem adnak ingyen. Semmit. - Ez az oka annak, hogy meg akarod magad ölni? – vonom kérdőre. – Mit adtál az életemért cserébe, Stephanie? A sajátodat? Ugye nem? Mondd, hogy nem voltál ilyen hülye! – némán fohászkodom hozzá. Az mellékes, hogy a megkérdezésem nélkül tett bármit is, csak jót akart, de hogy ezért milyen árat kell fizetnie az már rohadtul nem mindegy. Szeretek élni, de tudva, hogy a legjobb barátnőm hurokba dugta az én jelentéktelen életemért a fejét… Jobban megrémiszt, mint a halál gondolata.
Sometimes the hardest thing & the right thing are the same
Összerezzentem. Hazudtam? Igen. Tudta, tudtam, s talán butaság volt azt gondolni, hogy le tudom csillapítani a kedélyeket. Hiszen bennem is vihar tombolt és ez még Chelsea jelenlététől sem lett másként. Sőt, ő csak az egyik, két lábon járó emlékeztetőm volt arra, hogy meghalt. Ahogyan Chris is. Mindketten meghaltak miattam! Ezt… ezt képtelen voltam feldolgozni. Hordoztam a súlyát is annak, ami történt, főképp, ami Chelssel, hiszen nem tudtam volna a szemébe nézni… tudtam, hogy csalódott lenne. Tudtam, hogy utálna, ha tudná, hogy miattam… miattam meghalt. Hiszen ha nem rángatom bele ebbe… minden normális lenne. Nagyot nyeltem, mikor feltette a kérdést és végül megráztam a fejemet. - Nem, nem akartam. Ez az egész… ez egyedül az én problémám. Az én terhem. Nem a tiéd! – Talán még a hangomat is megemeltem, ahogyan kiejtettem az utolsó szavakat. Aztán elhallgattam. Figyeltem őt és a szavait. Látta… a halálomat? Még mindig nem tudtam rájönni, hogyan. Véletlen egybeesés lenne csupán? Kizárt. Mélyen szívtam magamba a levegőt, ahogy mégiscsak kezdtem kirakni a mozaik darabokat. Visszatért a halálból; miattam és egy alku által. Az élete lényegében továbbra is tőlem függött – amíg a bosszút be nem teljesítem. Talán… talán az, hogy látta a halálomat… egy hagyatéka volt annak, hogy visszatért az életbe? S azért az én halálomat látja előre, mert én vagyok az ő halálának az okozója? Vagy csupán az ősök ostoba kis játéka ez?! Megremegtek szinte az ajkaim, ahogyan tovább hallgattam, elfordulva tőle. Nem tudhatta… ez az egész… az én titkom kellett volna, hogy maradjon, amíg rám nem találnak. De az, hogy Chelsea itt volt… még nem tántorított el attól, amit a fejembe vettem. Még az sem tartotta bennem a lelket, hogy a bátyámmal álmodtam – ahelyett, hogy reményt adott volna Will, inkább úgy éreztem, hogy… követnem kell őt a halálba. Talán ott már nem bánthatok senkit. S újra vele lehetek… a bátyámmal, akivel minden elkezdődött. - Bízok benned. Mindig is bíztam, Chels, egyáltalán nem erről van szó. – Suttogtam szinte, de a vámpírhallásának köszönhetően tökéletesen érthette. – Pont ez a baj, Chels. Mindig ott voltál mellettem… holott nem lett volna szabad, hogy mindig mindenhová kövess. – Észre sem vettem, de az én könnyeim is elkezdtek folyni az arcomon. Felé fordultam, s láttam, hogy ő is sír. A szívem összeszorult a látványtól, de nem, nem akarhattam ezt az egészet folytatni. A vége… minden történetnek az a vége, hogy az emberek szíve összetörik. Sosincs boldog befejezés. Nekem biztos, hogy nincs. - Sosem akarnám, hogy elmenj, Chelsea… akinek el kell mennie, az én vagyok. – Ejtettem ki megfontoltan a szavakat, ahogy letöröltem a könnyeket az arcomról. Nem szabadott sírnom. Nem szabadott gyengének lennem. – Sajnálom. Minden miattam van. Nem csak Chris bánt… van… van valami, amit sosem mondtam el, de mivel… ma véget ér a történetem, így… - Halványan elmosolyodtam. - …jogod van tudni. – Őt kezdtem figyelni, majd a falig hátráltam és nekidőltem. A plafonra emeltem a tekintetemet és fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele. – Aznap, mikor Dahlia ellen harcoltunk… és legyőztük… - Kerestem a szavakat. De nem tudtam szépen kifejezni, vagy kevésbé fájón. - …nem tudtalak megvédeni. Aznap… nem csak Dahlia halt meg, hanem… - Lassan ránéztem. - …Te is, Chelsea. Miattam. – Szemeim fájdalmasan csillogtak.
I would rather walk with a friend in the dark, than alone in the light
- Hazudsz – jelentem ki még mindig elég hűvösen, bár belül még mindig reszketek. – Ugye nem kell emlékeztetnem rá, hogy mióta is ismerjük egymást? Azt hiszed, nem veszem észre, ha hazudsz nekem? Vagy ha titkolózol? Egyszerűen csak kibukott belőlem. Nem akartam számon kérni semmiért, amiről úgy érzi, hogy nem rám tartozik. Nyilván lehetnek titkai előttem, és bár rosszul esik – főleg mivel én mindent, de tényleg mindent megosztok vele - , eszemben sincs kikövetelni, hogy elmondja. Jó oka van rá – ezzel nyugtatom magam és remélem, hogy így is van. Lesütöm a szemem és a hajamba túrok. Talán nem így kellene ezt megbeszélnünk. Ha dühöngök, azzal nem segítek Steph-nek. Már pedig minden jel szerint segítségre van szüksége. Csak lehet, hogy nem az enyémre, hiszen… hiszen akkor szólt volna, nem? Egy pillanatra elszakítom a tekintetem barátnőm arcáról és Chris ajtajára pillantok, még fülelek is, bár tudom, hogy hiába. Nincs itthon. Persze, pont amikor kellene… - És nem is akartál, igaz? – kapom felé a fejem, a tekintetem az övébe fúrom és próbálok nonverbálisan rést törni a falon, amit maga köré húzott. Nem mintha ez bevált módszer lenne, de Stephanie… Steph tudja, hogy bízhat bennem…ugye? A következő szavaira megfagy bennem a vér. Általában szeretem, ha igazam van, de ez most pont nem az a helyzet. Nem lepett meg, hiszen tudtam, mégis olyan volt, mintha leforráztak volna. Bevallotta. Tényleg meg akarta tenni. Eldobná magától az életét... - Azt hittem álmodom. – Üres tekintettel bámulom Steph hátát, a szavak gépiesen hagyják el a számat. – Láttam az egészet. Ahogy… Ahogy ott bent… Végignéztem, ahogy elszivárog belőled minden élet és sikoltva ébredtem. Azt hittem, hogy álmomban veled sírtam, de mikor megtöröltem a szemem véres volt a kezem. Én sem tudom, hogy ez hogy lehetséges, Steph, de biztosan nem véletlen. Teszek felé egy lépést, megragadom a karját és kényszerítem, hogy rám nézzen, ha kell. - Miért nem mondtad el, hogy baj van, Stephanie? Nem bízol bennem? Vagy… vagy azt hiszed, nem érteném meg? Hiszen annyi mindent megéltünk már, olyan rég óta vagyunk barátok és én mindig számíthattam rád. Te… nem így érzel? - ömlenek belőlem a szavak. – Egyáltalán mi a baj? Ami Chrisszel történt? Tudom, hogy eléggé megviselt titeket, de szüksége van rád! Jól lesz, Chris erős, mint te és… nekem is szükségem van rád. Vagy… ha ebből van eleged, akkor csak szólj és lelépek… - csak most veszem észre, hogy sírok és olyan erősen szorítom Steph karját, hogy az ujjaim teljesen belefehérednek.
Sometimes the hardest thing & the right thing are the same
(…) Egyelőre nem léptem a tettek mezejére, csak a kést figyeltem a kezemben, olykor hozzáillesztve a csuklómhoz. Meg akartam tenni. Meg akartam ölni magam. Annyival… könnyebb lett volna. Aztán ahogy tovább pörgettem magamban a gondolatokat, a képeket, a jeleneteket, ahogyan láttam magam előtt Chelseát meghalni, ahogy láttam magam előtt, mikor Chris is pengeélen táncolt élet és halál közt… egyszer csak végighúztam a kést a csuklómon. Felszisszentem, a vérem kiserkent, de nem álltam le. Mélyebbre hatoltam a késsel a húsomba; vége. Vége lesz. Mindenki boldogan élhet majd nélkülem. Hiszen így kell lennie. Chelsea végre nem lesz egy őrülthöz kötve… végre nem kell rám vigyáznia, rám figyelnie, velem törődnie, hiszen mindig is ezt tette: túlságosan is törődni akart velem, én pedig folyton ellöktem, pedig… mindennél jobban akartam, hogy a közelemben legyen. A legjobb barátnőm volt, de miattam… meghalt. Meghalt, de visszahoztam egy alkuval az életbe, viszont az, hogy az ő életével zsaroltak… egyszerűen sok volt. Fájt. Fájt, hogy szenvedek, fájt a tudat, hogy meghalhat, ha én nem járok sikerrel. Elegem volt. S Chris is… ha nincs Hopeban elég emberség, akkor meghalt volna és… és ez is az én hibám lett volna. Minden az. Az én hibám, hogy hibriddé vált. Egy vámpír-vérfarkassá. Azt sem tudom, képes-e kezelni a vérszomját… Észre sem vettem, de a könnyeim záporozni kezdtek a szememből. Ugyanakkor mosoly jelent meg az arcomon. Úgy éreztem, végre vége… felszabadítom a számomra két legfontosabb embert; a halálom után többé nem lesz több gondjuk. Még azt is elképzeltem, milyen lesz nekik nélkülem. Talán még össze is jönnének idővel… örülnék, hisz boldogok lennének együtt. Láttam a fényt…
Értetlenül bámultam a legjobb barátnőmre, mikor olyan hűvös hangnemet ütött meg velem szemben. Nem értettem. Vagy látta a kést és csupán ez az oka a hangvételnek? Nagyot nyeltem. - Velem minden rendben van, Chelsea… - Hazudtam, de talán pontosan tudta. De nem tudtam, honnan. A következő szavai is ezt támasztották alá. Pislogtam néhányat, majd tettem egy lépést hátra. Talán még sosem láttam ilyennek a barátnőmet; ezt a szőkeséget, akit mindig is irigyeltem valamilyen szinten. Nem foglalkozott semmivel, csak élte az életét, ahogyan neki tetszett… s közben sosem hagyott el. Nagyot nyeltem. Egy szempillantás alatt került elém és mire feleszméltem, elvette tőlem a kést. Nem tudom, talán nem is akartam túlságosan rejtegetni előle; látta, szóval… felesleges lett volna tagadnom a nyilvánvalót, nem? Ám a kérdésre félrenéztem. Nyitottam a számat, hogy visszavágjak valamivel, de a következő szavakra ledermedtem. Ráemeltem a tekintetemet lassan. - Ezt meg hogy érted? Mi az, hogy végignézted? Nem is csináltam semmit… - Ráncoltam a homlokomat, így figyeltem a lányt. Talán beképzelte magának ezt az egészet, vagy…? Mégis mi az ördög folyik itt? Ahogy gyengédebb hangnemre váltott, nagyot nyeltem. Ismét tettem egy lépést hátra. Ez… lehetetlen. Honnan tudta? Miért…? - Nem szabadott volna idejönnöd… nem… én… - Kezdtem kétségbeesni. – Az lett volna a legjobb, ha sikerül, érted? Nem tudom, honnan tudtad meg, de… a francba. – Elfordultam tőle, idegesen túrva a hajamba. – Nem tudhattad… nem... lehetetlen… - Elhalkultam. Nem tudtam, mi a fenét csináljak. Színt kellett volna vallanom, de arra… arra képtelen lettem volna. Hiszen Chelseának fogalma sem volt róla, hogy meghalt. Ez… várjunk. Talán ezért… látta, mit akarok tenni?
I would rather walk with a friend in the dark, than alone in the light
Egy pillanatra megnyugszom, még egy rövid, ideges kis nevetés is elhagyja a szám, de még mielőtt elmesélhetném Steph-nek, hogy miért rohantam haza fejvesztve és nevethetnénk egy jót… meglátom a kést. A háta mögé rejti, de nem elég gyorsan. Egyszerre rohannak meg az érzések, összezavarodtam. Stephanie-nál erősebb embert nem ismerek, olyan sok mindent élt már meg, annyi mindennel kellett megbirkóznia, de mindig talpon maradt. Így, vagy úgy, de kitartott, de most… Mi volt túl sok? Tudom, hogy megviselte, ami Chrisszel történt, de végül nem történt akkora baj, ami ide vezethetne. Nem, lennie kell másnak is. Valaminek, amiről nem tudok? Az ember nem dönt úgy egyik pillanatról a másikra, hogy elege van az életből. Lennie kell másnak is, viszont a jelek szerint arról nem tudok. Stephanie-nak titkai vannak előttem, ez nem meglepetés. Nem vagyok sem hülye, sem pedig vak. Jól ismerem, tudom, hogy van olyasmi, amit nem oszt meg velem és habár mindig is zavart, abban voltam, hogy biztosan jó oka van rá, vagy esetleg nem olyan nagy dolog. Mert ha fontos lenne elmondaná a legjobb barátjának, nem? Már ha bízik bennem… Erről lenne szó? - Nem tudom, Steph. Mondd meg te – a hangom meglepően hűvös, pedig nem áll szándékomban bántani. Szeretnék tombolni, szeretném a szemére hányni, hogy önzőség tőle és kérdőre vonni, hogy mit nem mond el, mi az ami miatt ilyesmit akar művelni, de akkor mégis milyen barát lennék? Még sem bírom visszafogni az érzéseimet. A hangom fájóan megbántott, és nem mintha nem lenne jogos, de ez talán nem a legcélravezetőbb. Egy szemvillanás alatt termek előtte és hiába dugdossa, elveszem tőle a kést. - Elmondanád, hogy mi a francot akartál csinálni? – förmedek rá akaratlanul is, az érzéseim irányítanak, nem pedig én őket. Kétségbeestem. – Tudod mit? Ne is mondj semmit. Képzeld csak, az egészet végig néztem. Ez az igazság, az álmom elég részletes volt és addig a pontig nem is riadtam fel, míg Stephanie-ból el nem szivárgott az élet. Szóval igen, azt hiszem jogos a kiborulásom, főleg mivel nem csak egy kicseszett álom volt. Kiráz a hideg. Te jó ég! Mi van, ha egyetlen pillanattal később érkezem? Mi van, ha szépen megnyugtatom magam, hogy egy rossz álom volt csak… Mondjuk az, hogy vér folyt a szememből egyértelművé tette, de mégis… Azt hittem megbízik bennem annyira, hogy rám támaszkodjon a nehéz időkben, ha már saját erejéből nem boldogul. Mert ez a barátok dolga, nem? Ott lenni jóban és rosszban. És ő mindig ott volt nekem, én viszont…. Talán nem is ő a hibás. Talán észrevehettem volna, hogy baj van, ha nem lettem volna annyira elfoglalva azzal, hogy normális akarjak lenni. A pokolba is! - Steph… - ezúttal gyengéd a hangom, sőt, esetlen. – Steph, mi a baj? Miért… Miért nem szóltál? Remeg a kezem, elejtem a kést és véletlenül – szándékosan – odébb is rúgom, be valahova a kanapé alá. Remélem soha többé nem kerül elő.
Sometimes the hardest thing & the right thing are the same
Talán erőt kellett volna valamiből merítenem… talán bele kellett volna kapaszkodnom valamibe. A reménybe. De úgy éreztem, teljességgel elhagyott. Pedig az a srác a temetőben… egy pillanatra azt hittem, hogy ő valamiféle remény nekem. Nem tudtam megmondani, miért, egyszerűen olyan volt a közelsége, mintha… régóta ismertük volna egymást. Vagy nem is tudom. De ez mit sem számított. Csakis az járt a fejemben, hogy valahogyan véget kell vetnem mindennek. Nem akartam, hogy még több ember kerüljön bajba miattam vagy meghaljanak körülöttem. Christ majdnem elveszítettem az önfejűségem és a terveim miatt; s Chelsea is pengeélen táncolt. Úgy éreztem, képtelen vagyok folytatni. A tudat, miként elveszíthetem őket… és a fájdalom, ami lassan rendszeressé vált a fejemben; egyszerűen kikészített. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Egyetlen egy megoldást láttam csupán: ha kiszállok… ha megnyomom a STOP gombot… ha meghalok… akkor vége lesz mindennek. A szenvedésnek. Nem keverek többé bajba senkit. Nem kerül miattam senki a halál küszöbére. S reméltem, hogy Chelseát is elengedik végleg az ősi boszorkányok. Hiszen mindig is az ő életével fenyegettek – ha nem ölöm meg Klaust, majd megölik őt. Fel akartam szabadítani őt és… úgy éreztem, hogy ő és Chris… jól meglesznek ketten. Nélkülem. Úgyis mindkettejüket csak belerángattam ebbe az egészbe. Nem volt értelme tovább a „fogságomban” tartani őket. Túl sokat veszíthettek általam: az életüket. Nem láncolhattam hát magamhoz őket tovább… Épp kapóra jött, hogy Chris elment a hotelből. Nem tudtam, hová, de nem is volt fontos. S Chelsea sem tartózkodott a szobánkban; tudtam, hogy megint valami srácot szédít. Azt hiszem, kényszeresen kereste a fiúk társaságát, mintha beléjük kapaszkodott volna… mintha attól, hogy velük kavart, emberinek érezhette volna magát. De lehetséges, hogy csak én magam gondoltam túl. Mindenesetre… reméltem, bíztam benne, hogy megértik majd a döntésem. Ha Chelsea nem is, de Chrisnek fel kellett mérnie ép ésszel, miért teszem azt, amit. A fürdőszobában ültem, a kád oldalának döntve a hátam. A kezemben pedig ott volt a kés. Megölhettem volna magam másféle módon is, úgy, mint… mint a bátyám, aki felkötötte magát. Még mindig kirázott a hideg, mikor arra a jelenetre gondoltam. Avagy képre. Egyszerűen… fájt. Mindennél többet jelentett számomra William, s ez… ez lett a vége. Haragudtam rá, amiért feladta. Utáltam, hogy miattam nem tartott ki. De azt hiszem… most értettem meg igazán, miért adta fel. Talán azért, amiért én most. Talán nem akart bajba sodorni minket; a családját. Könnyebb volt meghalni, mint küzdeni nap, mint nap… tovább, értelmetlenül, s reménytelenül. Talán pontosan így volt. Egyelőre nem léptem a tettek mezejére, csak a kést figyeltem a kezemben, olykor hozzáillesztve a csuklómhoz. Meg akartam tenni. Meg akartam ölni magam. Annyival… könnyebb lett volna. Aztán összerezzentem, mikor hallottam kivágódni szinte a lakosztályunk ajtaját. Felkaptam a fejemet, nagyokat pislogva. A hang… atyaég. - Chelsea? – Suttogtam magam elé, aztán felpattantam a földről és kisiettem a fürdőszobából. A kés ott volt a kezemben és elég egyértelmű volt, hogy nem krumplit pucoltam az előbbi helyiségben… - Mi történt? Jól vagy? Stephanie, ezt pont te kérdezed?! Sietve elrejtettem a kést a hátam mögé.
I would rather walk with a friend in the dark, than alone in the light
A saját rémült kiáltásomra ébredek, és nem csak én, hanem… totálisan elfelejtettem a srác nevét, és ha nem lennék halálra rémülve valószínűleg megsajnálnám, hogy így ráhoztam a frászt, de perpillanat az sem érdekelne, ha szó szerint szívbajt kapna itt és most. Tudom, szép kis orvos vagyok, de hát épp az imént láttam a legszörnyűbb rémálmomat… A mérleg határozottan nem Hogyishívják oldalára billen. Nincs senkim Steph-en kívül, és tulajdonképpen soha nem is volt. Senkit sem engedtem olyan közel magamhoz, mint őt és nincs semmi, amitől jobban félnék, mint hogy elveszítem. Pláne mivel hajlamos őrültségekbe keverni magát. De ez csak egy rossz álom volt – próbálom nyugtatni magam és legalább a légzésemet normalizálni, ha már a remegésen nem bírok uralkodni. Steph elég sok mindenen van túl, de sosem tenné ezt magával. Velem és Chrisszel… Az arcomhoz emelem a kezem, hogy letöröljem a könnyeimet, de ahogy elhúzom onnan, vért látok rajra. - Mi a rosseb? - A srác elszörnyedve pillant a kezemről az arcomra. – Baszki. Neked vér folyik a szemedből! A légzési problémám egy csapásra megoldódik, ugyanis egyáltalán nem veszek levegőt ezután. Még sosem találkoztam ilyesmivel, így tudom, hogy semmi jót nem jelent. És kizárt, hogy véletlen lenne, hogy épp akkor történik, mikor Stephanie haláláról álmodok. Az öngyilkosságáról. Nem! Sikítani szeretnék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Mielőbb látnom kell, megbizonyosodni róla, hogy tévedek. Nem érdekel a srác, aki eléggé kiakadt. Nem nyugtatom meg és el sem feledtetem vele, hogy a lány, akivel az éjszakát töltötte sikítva ébredt és vér folyt a szeméből. Nálam nem lehet jobban megijedve. Egyáltalán nem foglalkozom a kérdezősködésével, csak magamra kapkodom a ruháimat, lemosom az arcomról a vért, és már rohanok is haza. Még így, vámpírként is keservesen hosszúnak tűnik az út a hotelig. Konkréten berobbanok a hallba – felriasztva ezzel az éjszakai recepcióst, aki elbóbiskolt a nagy unalomban – és eszemben sincs a lifttel vesződni, a lépcsőn robogok fel és csak akkor állok meg, mikor elérek a lakosztályunk ajtajáig. Muszáj, vennem egy nagy levegőt mielőtt benyitok. - Stephanie?! Már a küszöbön őt szólítom, egyszerűen nem merek beljebb menni, a fürdő ajtóra pedig még csak rá sem nézek.
Kezdőlap
℘ 
℘ 
