To the best, Darren

You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.

Bár nem korholásnak szánta a szavait, enyhe bűntudattal mosolyogtam rá, miután elváltunk egymástól. - Ne haragudj, elég húzós napok voltak. - Nem terveztem rögtön beszámolni neki az Ötökkel történtekről, egyrészt mert még friss és fájdalmas volt ez az egész a számukra, nem akartam pletykákat terjeszteni, amíg ők nem érezték úgy, hogy készen állnak rá... Másrészt nem ezért jöttem, hanem az öcsém miatt, és Darren eleve úgy festett, mint aki nem igazán bírna elviselni több rossz hírt.
- Szívesen kioktatnálak a rendes alvás fontosságáról, de képmutatás lenne. Én sem aludtam igazán jól sosem. - Főleg mostanában. Ha nem Castiellel voltam, akkor is bőven volt min kattognom az ágyban alvás helyett. - Á, ez nem kedvesség kérdése. Épp lefizetlek, hogy jól végezd a munkádat. - ugrattam. Természetesen figyelmességből hoztam neki ajándékot, egyáltalán nem azért, mert plusz kiváltságokat várnék tőle. Így is rengeteget segített, bíztam benne és tudtam, hogy sosem játszaná el a bizalmam. Pont ezt akartam meghálálni neki némi figyelmességgel. A kérését hallva biccentettem és körbenéztem, hol találok széket, majd odahúztam az asztalához és helyet foglaltam. Az ölembe vettem a táskám, kézbe fogtam az italomat és a papír poháron melengetve a tenyerem hallgattam, mire jutott. A kép láttán nagyot dobbant a szívem, közelebb hajoltam, hogy megnézhessem őt. Pont olyannak tűnt a fotón, mint ahogyan az emlékeimben is élt. Összeszorult a szívem, ha arra gondoltam, mennyit változhatott azóta. Darren következő szavaira viszont egyből felkaptam a fejem, értetlenül meredtem rá, mintha rosszul hallottam volna.
- Mi? Az nem lehet. Damien soha... Ő nem lenne képes ilyesmire. - Embert ölni? A hideg is kirázott a gondolattól. Nem, az én öcsém biztosan nem! Bárki is ez a Felicity Carstairs, nyilván félrenézett valamit. Egészen felhergeltem magam, hogy én magam akarom kikérdezni őt arról, mit tud az öcsémről, de aztán a következő fénykép elvonta a figyelmemet. Ismét előre dőltem, hogy a képre nézzek, annak láttán pedig mintha jeges zuhany zúdult volna a nyakamba. Lefagytam.
- Látom a képeket, amiket mutatsz és hallom a dolgokat, amiket mondasz... De ezeknek semmi értelme. - A hajamba túrva lehunytam a szemem. Annyira szorongattam a poharamat, hogy félő volt, összeroppantom, így inkább letettem az asztalra és hátradőltem a széken. Igyekeztem uralkodni magamon, hiszen nem Darren tehetett mindarról, amit talált. Nem is rá haragudtam, hanem az életre, a sorsra, bármire, ami írta a történetünket. Úgy éreztem, tréfát űz velem. Megragadtam a képet és kissé indulatosan Darrennek mutattam.
- Ez a nő itt Hazel Wallace, az Ötök egyik tagja volt. Múlt héten halt meg, bevetés közben. Azt mondod, mindvégig nála volt az öcsém? - visszafordítottam magam felé a fotót, kissé meggyűrődött az ujjam mentén, annyira szorítottam. Hazel képét nézve egyre csak hitetlenkedve csóváltam a fejem. - Ez nem lehet. Egy évig éltünk egy fedél alatt, és végig...? Az orrom előtt...? - A mellkasom szorítani kezdett, úgyhogy letettem a fotót és felugrottam a székről, a helyemre ejtve a táskámat. Járkálni kezdtem az asztal előtt, a hajamba túrva végigsimítottam a fejemen.
- És megölt valakit? Az öcsém? Hogyan? Én ezt nem... Tévedsz, Darren. Biztosan tévedsz. - Nehezen kaptam levegőt, a szívem felpörgött, éreztem, hogy a pulzusom a fülemben dobol. A mellkasom iszonyatosan szorított és úgy éreztem, ki kell jutnom innen, levegő kell. Egyre kétségbeesettebben járkáltam, feldúltan, idegesen, és nem értettem, mi van velem. Sosem volt még pánikrohamom, így nem.

To: Heather Blanchard

Egy kis remény ösztönzõ, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani

Úgy éreztem, végre olyan nyomokkal tudok előállni, aminek valóban a hasznát vehetjük Heatherrel. Az öccse… a közelben lehetett, legalábbis minden jel erre mutatott. A fotókat, a rajzokat, vázlatokat, jegyzeteket bámultam magam előtt, majd az egyiket magam elé húztam. Egy név volt rávésve, valamint alá megannyi információ, gondolatjelekkel. A nevet számtalanszor bekarikáztam már unalmamban, míg a lányra vártam. Aztán kopogást hallottam az irodám ajtaján, így egyből elpillantottam felé.
- Gyere csak! – Gondoltam, hogy ő az. Hiszen ki más lehetett volna? Ide a legtöbben időpontra jöttek, előre bejelentetten. Még az újak sem törhettek csak úgy rám, vagy a munkatársaimra. Bár az utóbbi időben mindenki más ügyét átpasszoltam másnak, mert Damien Blanchard ügye komolyabbnak tűnt a kelleténél és időt akartam rá szánni.
Bár az utóbbi napokban nehezebben koncentráltam… azóta, hogy… megtaláltam Őt.
Heatherre mosolyogtam halványan, majd a zacskókra pillantva felvontam a szemöldökömet. Viszont, mikor láttam, hogy mit tervez, felálltam, és így fogadtam az ölelését, amit szorosan viszonoztam.
- Én is téged. Mostanság nem volt időd rám, huh? Pedig Neked segítek – Mosolyogtam. Nem leszidásnak szántam.
- Fáradt is vagyok. De majd elmúlik, ha alszok legalább 12 órát egyhuzamban – Vállat vontam. – Az viszont nem mostanában lesz.
Átvettem tőle egy kissé zavartabb mosollyal a poharat, majd megforgattam az ujjaim között.
- Rendes vagy. Nem sokan lepnek meg ilyesmikkel, de te… igazán kedves vagy. Köszönöm. Cserébe igen, jó hírekkel szolgálhatok. Azt hiszem... – Belekortyoltam a csokis-karamellás italba, majd leraktam a poharat és visszaültem a székre.
- Húzz ide egy széket és elmondom, mire jutottam – Kértem, nem utasítottam. Jobbnak láttam, ha leül és nem ácsorog, amíg vázolom neki a dolgokat. Ha megtette, amit kértem, akkor nem volt más hátra, mintsem beszélni.
- Tehát, ugye azzal kezdted az egészet, hogy New Orleansban éltetek. Ott tűnt el… egy nap nem ment haza, és zaklatott is volt. – Sóhajtottam. – Azt sikerült kiderítenem, hogy aznap este, mikor utoljára láttad… betért egy szórakozóhelyre. Másnap pedig egy hotelben látták – Itt mutattam neki egy fotót, miszerint épp kisétál a szóban forgó hotelből. – Ezt a hotel kamerája készítette. Van ott egy ismerősöm, őt kértem meg, hogy nézzen utána, hátha igazam van… - Közöltem, majd elgondolkodtam. – Ennek a nyomnak itt lett vége, de… pár héttel későbbi időpontban megint felbukkant az öcséd. Egy szemtanú állítása szerint megölt valakit – Nagyot nyeltem, a szemem sarkából néztem csak el Heatherre. – Nem tudom, az a név mond-e valamit, hogy Felicity Carstairs… ugyanis ő állítja azt, amit az imént mondtam. Bizonyítéka azonban nem volt erre, tehát lehet, hogy nem valós… viszont… mondott még valamit – Folytattam, majd kiemeltem a kupac közül azt a fotót, amin egy fekete hajú nő volt. Odafordítottam Heather felé – Állítása szerint ez a nő elkapta őt. S ha jól tudom, te… ismered őt. – Nem sokat tudtam arról a szervezetről, amiben Heather és ez a nő is dolgozott. Annyit tudtam, hogy valamifélemódon tisztogatják a várost, de semmi bővebb információm nem volt. Heathert ugyanis nem faggattam róla, bármennyire is érdekelt a téma.

478 words ❖ high hopes ❖ note: nyomon vagyunk...?

❖

To the best, Darren

You've got a friend in me, when the road looks rough ahead.

Az Ötökkel történtek miatt, bármennyire is szégyelltem magam érte, egy kis időre elfeledkeztem az öcsém utáni nyomozásról és Darrenről is. Ha nem üzen, hogy keressem fel őt az irodájában, lehet, hogy néhány napig még osztozom a vadászok gyászában, a Testvériség síri csendbe borult, szomorú szobáiban gubbasztva, vagy épp Castiel ajtaja előtt, mert bemenni túl gyáva vagyok, magára hagyni pedig túl gyenge. Az üzenet azonban elért és hirtelen eszembe jutott, mennyi mindenről kell mesélnem Darrennek, úgyhogy másnap délelőttre be is iktattam egy látogatást. Előzetesen rácsörögtem, hogy tudja, mikor számíthat rám, habár az odaúton tettem egy rövid kitérőt az egyik útba eső Starbucksba és kértem elvitelre egy-egy doboz frappuccinot, neki egy csokis-karamellest, magamnak epres-vaníliásat. Külön papír zacsiba kértem még egy-egy szelet csokis sütit, ezzel a kezemben battyogtam be az irodába, ahol egyből Darrenhez vezettek.
Bekopogtam az ajtón és megvártam, hogy jelt adjon, csak aztán nyitottam be. Halvány mosollyal üdvözöltem őt, igyekezvén leplezni a fáradtságomat, hiszen az elmúlt napokban eléggé lespóroltam az alvást, túlságosan lefoglalt a pótcsaládom körüli mizéria.
- Rég láttalak. - letettem az íróasztalára a papír zacskót, illetve a másik kezemben egyensúlyozott italokat, hogy meg tudjam ölelni, már ha nem bánta ezt a rövid és teljesen baráti gesztust a részemről.
- Hogy érzed magad? Fáradtnak tűnsz. - Ahogy közelebbről megnéztem magamnak, csak akkor tűntek fel rajta az aggasztóbb jelek. Reméltem, nem az én ügyem miatt hajtotta túl magát, mert ekkora terhet semmi pénzért sem tettem volna a vállára. Őszintén szólva épp elég volt nekem cipelnem, nem kívánhattam másoktól, hogy osztozzanak rajta.
- Éreztem, hogy erre szükséged lesz. - fogtam meg az egyik poharat, amit át is nyújtottam neki. - Csokis-karamelles. A zacsiban pedig találsz brownie-t. Ezek után ajánlom, hogy jó hírrel szolgálj. - Természetesen csak ugrattam, játékosan feddve őt vettem kézbe a saját poharamat és helyet foglaltam, ahol hellyel kínált. Kíváncsi voltam, mire jutott, ugyanakkor tartottam tőle, hogy kedvezőtlen hírei lesznek a számomra. Néha azt kívántam, bár ne kellene azokat meghallgatnom! Elég lenne, ha csak akkor szólna, ha eredményre jut... De hát ez naivitás, hiszen a kudarc is egyfajta lépés, hozzáad valamit az egészhez, egy újabb nyom, egy újabb lehetőség kezdete. Ahogy az epres habokba kortyoltam, azért magamban elrebegtem egy imát, hogy valami jóval álljon elő.