Egyszerűen érthetetlen volt, hogy az öcsém miért keveredik állandóan ilyen ügyletekbe. Jobban mondva miért nem száll ki? Miért kereskedik drogokkal, mikor úgyis úszik a pénzben? Velem ellentétben, persze, aki szinte ki lett tagadva a családból. Nem mintha bántam volna ezt egy percig is, de Thomasért mindig is aggódtam. Talán azért, mert a testvérem volt és fiatalabb… bennem volt a testvéri ösztön, hogy megóvjam attól, ha marhaságot akart csinálni. De nem voltam mindig itt, hogy megállítsam. S ha itt is voltam, süket fülekre találtam.
- Add azt ide! – Kikaptam a kezéből a fehér poros zacskót. Mindketten tudtuk, hogy nem porcukor van benne.
- Ne szórakozz velem, Ashley! – Rivallt rám, de egy kicsit sem ijedtem meg tőle. Dühösen lépett felém, majd meglökött a fal felé; én pedig elvesztve az egyensúlyomat nekiestem, a zacskó pedig kiesett a kezemből. Ő azonnal érte hajolt és felkapta, majd kiviharzott a szobából.
Az ajtón ezután Raphael lépett be. A tekintete dühös volt, ahogy engem figyelt.
- Legközelebb szólhatnál, ha haza akarsz látogatni. Közöltük volna, hogy ne gyere, nem vár senki – Fonta keresztbe a karjait maga előtt, én pedig megforgattam a szemeimet.
- Nem hozzád jöttem, hanem az öcsémhez és anyámhoz… de nyugi, néhány napnál tovább amúgy sem szándékoztam maradni – Rámosolyogtam, majd elléptem mellette és ezzel magára is hagytam őt a szobában.
Tényleg nem szándékoztam sok időt idehaza tölteni, hisz idegen volt számomra minden és mindenki. De egy valaki nagyon is érdekelt… az, hogy mi van vele. Viszont nem tudtam, mégis hogyan férkőzhetnék a közelébe. Thomas egyik „haverjáról” volt szó ugyanis, akit állandóan drogokkal látott el. Annak idején számtalan alkalommal néztem végig, mit csinálnak és mennyire üti ki magát. Határozottan úgy éreztem, rossz úton jár és segíteni akartam neki. De nem mehettem oda csak úgy… nem ismert. Igazából én sem őt. Thomas mesélt róla néhány dolgot, mikor egy-egy jobb pillanatban csíptem el és sikerült beszélgetnünk. De ezek a pillanatok is rég voltak már. Nagyon rég.

A tetőn ültem az utolsó este. Késő volt már, a szél erősen fújt, így fázósan összébb húztam magamon a kabátot. Arra gondoltam, hogy milyen lesz újra visszaköltözni a kollégiumba; majd arra, milyen lenne, ha végre saját lakásom lehetne. Egyelőre azonban nem gondolhattam erre. A gyakornoki időszak alatt nem fizettek semmit, így az a kevés pénz, amit suli és a gyakornoki meló mellett szereztem más alkalmi munkákkal, az csak a kollégiumra volt elég. Kezdett igazán aggasztani a helyzet.
Aztán a telefonom megszólalt. Meglepve olvastam el a nevet a kijelzőn: „Thomas”. Ritkán hívott, sőt… igazából idejét sem tudom megmondani, mikor beszéltünk telefonon utoljára. Talán akkor, mikor legutóbb New Yorkban járt. Pillanatokkal később vettem fel.
- Ash! Gyere kérlek… segítened kell, te nővér vagy… biztos tudod, hogy mi a teendő ilyenkor… siess… - A hangja zaklatott volt és összefüggéstelenül hadovált még ezután, mire ráncolni kezdtem a homlokomat.
- Várj, nyugodj meg egy pillanatra! Vegyél mély levegőt… ez az. Szóval. Mi a baj? Mondd el még egyszer és máris ott vagyok – Sosem kért tőlem segítséget. Ezért is volt különös ez az egész.
- Jeffersonnál vagyok és szerintem túl sok… sokat vett be… - A név hallatán egyből elképedtem. Még kiszedtem belőle a pontos címet és leraktam a telefont, azután a szobámba siettem és összeszedtem néhány dolgot a táskámba. A gyakornoki meló egyik előnye az volt, hogy számtalan gyógyszerhez férhettem hozzá az épületben. Nem voltam büszke magamra, de volt, mikor elloptam ezt-azt, hogy jó célokra tudjam felhasználni. Volt már, hogy egy idős nőnek tudtam segíteni. Ezekért a pillanatokért megérte az áldozat és a szabályszegés is.
Nagyjából tíz perc alatt értem oda. Kopogás nélkül téptem fel a kilincset és siettem be a lakásba.
- Tom?! – A hangom az egész házban visszhangot vert. Aztán az emeletről hallottam viszont az öcsém hangját, így felrohantam a lépcsőn. – Hogy van? Magánál van? Pulzus? – Bombáztam kérdésekkel Thomast, amint beléptem a szobába. Aztán Jefferson mellé léptem és anékül, hogy az öcsém válaszolt volna, elkezdtem én magam megnézni, mi a helyzet. Ami elsőre feltűnt, hogy egyre lassabb volt a légzése…
- Mit adtál neki? – A hangom élesen csengett, ahogy az öcsémre néztem. Azonban nem vártam választ, cselekednem kellett. A táskámból elővettem egy injekciót; ilyenkor áldottam magam, hogy bár loptam, de ilyenkor… tudtam, hogy ez segíthet. – Máskor a mentőket hívd, ha ekkora a baj, Thomas… - Kitapintottam a fiú vénáját és beadtam neki a szert.
- Rendbe fog jönni? – Éreztem a hangján, hogy aggódik. Talán pont ezért párolgott el azonnal a mérgem.
- Reménykedj benne – Szúrtam neki oda, majd előszedtem még két gyógyszert és az ágy melletti asztalra tettem. – Ezeket még vegye be, ha magához tért… és kérlek, hagyj fel ezzel a dílerkedéssel. Vagy mégis mikor állsz le? Ha meghal valaki? – Thomast figyeltem, aki erre egy szó nélkül felállt és elindult kifelé. – Hívj fel valakit, hogy jöjjön el hozzá! Nem hagyhatjuk most egyedül. – Fogalmam sem volt, meghallotta-e, mert nem válaszolt. Szerintem bűntudata volt, de ezt sosem vallotta volna be nekem. Talán még saját magának sem. Én még órákig Jefferson mellett maradtam; tudni akartam, rendben lesz-e. Az ágya mellett ücsörögtem, figyelve őt, néha a homlokára simítva, vagy a pulzusát figyelve. Aztán elkezdett magához térni.
Nem maradtam ott. Thomas által tudtam, hogy amúgy sem kérne a segítségemből, vagy máséból... így hát nem adtam meg az esélyt neki arra, hogy ő maga zavarjon el.
Ahogy kiléptem a kapun, még láttam, hogy az utcába egy ismerős alak fordul be. Jefferson talán egyetlen, legigazibb barátja.


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.