1999. tavasza
- Derick, várj – szólok a fiú után, mikor megüti a fülemet egy vékonyka, segélykérő hang. - Nézd, egy kis cica van a fán! Nem tud lejönni... - mutogatok fölénk lebiggyedt ajkakkal, a hátsókertünk határát képező fasor szélén.
- Na és? - kérdezi a másik teljesen értetlenül, szenvtelenséggel a hangjában, miközben a tekintetével láthatóan már a kis állat után kutat.
- Segítenünk kell neki. Szegény, annyira sír. Biztosan nagyon fél – állapítom meg, majd habozás nélkül mászni kezdek a fára. A szemem sarkából látom, hogy Rick némi rosszallással a fejét ingatja. A legutóbbi ilyen manőverem során nagyot estem, épp hogy csak nem törtem el a karomat, biztos emiatt ellenzi. De ez most a jó ügyért van. A cicusnak segítség kell, megéri kockáztatni. - Meg is van! - kiáltom diadalittasan egy-két perccel később, majd lefelé nyújtom az árva jószágot a szomszéd srácnak, aki bár némileg vonakodva, de átveszi tőlem. Mégis csak biztonságosabb, ha két kézzel teszem meg a lefelé vezető utat is. Mire leérek, Rick már a földön ül, a macskát hempergetve a fűben. A homlokom ráncolom a látványtól, mert nemigazán tudnám eldönteni, hogy játszik vele, vagy bántani akarja. Szótlanul figyelve melléjük guggolok.
- Felboncolhatnánk! - jön a váratlan kijelentés, amitől elkerekednek a szemeim, és az aprócska ráncok a homlokom közepén tovább mélyülnek. Biztosan csak tréfál. - Nálam van apám bicskája, tudod, amit mindig magánál szokott hordani. Lenyúltam. Azzal megtehetnénk... - Vagy mégsem?
- Lopni nem szép dolog, Derick! És állatokat bántani sem – ingatom a fejemet komoly tekintettel, szigorúan nézve rá.
-Igazából nem is loptam, csak... kölcsönvettem. És a felboncolás nem bántás, hanem tudomány. A suliban is szoktak olyat csinálni békákkal. Hallottam, amikor Danny arról mesélt a többi nagyobb, utcabeli fiúnak a parkban, hogy az volt a feladatuk biológia órán. Te nem vagy kíváncsi, hogy milyen lehet belülről? - Ezen egy pillanatra elgondolkodom. Talán igaza van. Ha a suliban is kell ilyesmit tenni, akkor lehet, hogy nem is annyira rossz dolog. Ám végül ismét megrázom a fejem, olyan hevesen, hogy a vörös tincseim csak úgy csapkodja az arcomat.
- Nem-nem, ez akkor sem helyes. Ez a cicus még él, és fájna neki, hogy belevágnánk. Bele is halhatna. Azok a békák, amikről Danny beszélt, már biztos nem éltek. Én nem szeretném, ha a kis cirmos elpusztulna, vagy bármi baja esne. Olyan aranyos, nézd meg! - A biztonság kedvéért inkább magamhoz veszem a macsekot, magamhoz ölelem, de úgy, hogy a pofiját Rick felé fordítom. - És szeretem hallgatni, ahogy dorombolnak, az olyan megnyugtató. - Sóhajtok mélyet.
- Dorombolnak? – A fiú értetlen arcát látva csodálkozva pillantok felé.
- Tudod, amikor simogatod, és olyan berregő hangot ad ki... - De úgy látszik, nem tudja, mert még mindig olyan furán néz rám. - Próbáld ki! - azzal ismét közelebb tolom a kis állatot, és a füle tövét vakargatva mutatom, hogyan is kellene csinálnia. Rick kissé habozva, de követi a példámat, és a cicus hamarosan valóban hangot ad a tetszésének, felpillantva pedig a fiú hasonlóan elégedett, boldog mosolyát láthatom.

2006. nyara
A könnyeimmel küszködve figyelem az ajtóból, ahogy apám az utolsó dobozt is megtölti a maradék holminkkal, majd felnyalábolja azt, és felpakolja a kölcsönkapott teherautóra. Nehéz hónapok vannak mögöttünk, de azt hiszem, az igazán neheze csak ezután jön. A szívem szakad meg, hogy itt kell hagynunk New Orleanst, a házunkat, az otthonunkat, minden emlékünkkel együtt, mintha egyszerűen csak feladnánk. Mintha rajtam kívül mindenki ezt tenné, majd egyszerűen csak tovább lépne, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nekem ez nem megy ilyen könnyen. Először a legjobb barátomat veszítettem el, aki egyik napról a másikra csak úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Egyedül a szülei keresik őt még mindig, kétségbeesetten, mégis reménykedve, de rajtuk kívül mintha az egész világ megfeledkezett volna Derickről. Ez annyira igazságtalan.
Bár a történtek után valahol megértem, hogy apának akadnak nagyobb gondjai is. Hisz hetekkel az elrablás után kezdtek megmutatkozni a képességeim, majd lassan értelmet is nyert minden engemet övező furcsaság, amikor rájöttem, mi vagyok. És anya ezzel nem tudott megbirkózni, inkább a könnyebb utat választotta, hogy egy búcsúlevél kíséretében lelépett. Apa ugyan próbált vigasztalni, hogy nem én vagyok az oka, nem az én hibám, de én tudom, hogy igen, és ezt látom a nővérem, Cadie tekintetében is nap mint nap. Többnyire passzívan viselkedik, folyton a könyveibe menekül, úgy tesz, mintha semmi sem izgatná különösebben, de tudom, hogy ő sincs jól. Mégis mindennek ellenére úgy hiszem, nem megoldás a világ másik felére költözni. Mintha teljesen lemondanánk róla, hogy anya vagy Rick még visszatérhetnek. Én mindenesetre nem adom fel, akkor sem, ha ezentúl Alabamában kell majd élnünk. Képtelen volnék mindent elfelejteni. Viszont gondolnom kell a családom többi tagjára is. Leginkább miattam vagyunk ebben a helyzetben, és nekik talán tényleg könnyebb lesz újrakezdeni máshol. Apa a munkáját is elveszítette, de a nagyszüleink farmján remélhetőleg újra magára talál, ahogy Cadie is. Értük muszáj visszanyelnem a könnyeimet, és pozitívan állni ehhez az új fejezethez. Egy utolsó búcsúpillantást vetek még a házunkra, majd felkapaszkodom a többiek mellé a teherautó pilótafülkéjébe, felkészülve egy hosszú utazásra.

2010. ősze
Kétségbeesésem könnyei áztatják a kezemben tartott füzet lapjait, amire egy újabb dalszöveg formájában szeretném levésni a kavargó érzéseimet. Nehezen jönnek most a szavak, pedig az írás általában segít, hogy újra magamra találjak. Ahogy ez a környezet is. Bár kezdetben voltak ugyan ellenérzéseim, nem is kevés, de időközben a szívemhez nőtt ez a farm. A fák, a rét, a friss levegő, az állatok, főleg a lovak... Nagyon szeretem a lovakat. Gyorsabban megszoktam itt, és az otthonomnak neveztem a helyet, mint azt valaha gondoltam volna. Ha bármi gondom-bajom volt, csak kilovagoltam az erdőbe, vagy kimenekültem ide, a legelő szélére, hátamat a kedvenc fámnak döntve olvasgattam, vagy csak az eget és a tájat bámultam órákig, elszökve a világ elől. Majd később egyre többször ragadtam én is tollat a kezembe, hogy versek vagy dalok formájában kiadjak magamból mindent, ami esetleg nyomasztott, vagy örömet okozott. Mert – bár már valóban megszerettem a vidéki életet – ami igazán a mentsváram lett egy idő után, az a zene.
Monroville-be érkezésünk után valójában csak addig voltam igazán elveszett, amíg meg nem ismerkedtem Camillával, későbbi legjobb barátnőmmel, és a családjával, akiknek country clubjuk van a belvárosban, az egyetlen ilyen helyi szórakozóhely igazából, ahol aztán gyakran múlattuk a szabadidőnket együtt. Sokszor besegítettem suli után, felszolgáltam, ha úgy adódott, vagy asztalokat törölgettem, hétvégenként pedig zárásig ott maradtunk, hogy feltakarítsunk, és szinte mindig szólt a zene a színpadról, vagy a zenedobozról, ami mondhatni gyógyírré vált a lelkem számára. A munkámat pedig azzal jutalmazták, hogy Camilla anyja, aki egykori country énekes, illetve volt zenetanár, énekórákat adott nekem heti kétszer. Ez pedig megváltoztatta az életemet, és a jövőről alkotott képemet. Sokáig azt hittem, az egyetlen célom az életben az lehet, hogy levadásszak egy démoni lényt, és jobbá tegyem őt, vagy elpusztítsam, ezen felül nem vár rám semmi. Nem mertem álmodni, terveket szövögetni, de a zene iránt kialakult szeretetem, szenvedélyem által újjászülettem. Nem csak a country az, ami megérint, bár tény, hogy az áll hozzám legközelebb, de a pop, a soul és a folk is el tud varázsolni, illetve ezeknek egyvelege, főleg olyan előadók által, mint Norah Jones, Dolly Parton, Martina McBride és Carrie Underwood. Ők és a hozzáhasonlók ihletnek akkor is, amikor alkotok, és bár sosem reméltem, hogy a nyomdokaikba léphetek, miattuk kezdtem hinni abban, hogy lehetek egyszer több is, mint egy csupán őrző egy végzetes szent küldetéssel. Ezen kívül az egyetlen dolog, ami még valaha érdekelt, az talán orvoslás volt, főleg az állatok gyógyítása, de hamar ráébredtem, hogy az nem való nekem. Nem tudnék elég erős lenni ahhoz, hogy naponta lássam a pácienseimet szenvedni, vagy akár meghalni. Idővel megtörnék, belepusztulnék magam is. De hiszem azt, hogy a zene is gyógyír. A lelket gyógyítja, és ezt a módot tényleg magaménak érzem. És nem vágyom rá, hogy százezrek előtt szerepeljek, beérném egy kisebb közösséggel, közönséggel is, ha őket meg tudnám érintené a dalaim által, és szebbé tenni egy-egy estéjüket.
Ám apám nem így vélekedik erről. Egészen máig azt hittem, megért és támogat, de mint kiderült, ő más utat szánt nekem. A zenéből nem lehet megélni, azt mondja, szerinte ennél többre vagyok hivatott. Azt akarja, hogy üzleti főiskolára menjek, mert úgy gondolja, jó üzleti az érzékem, és emiatt igazából az való nekem. A farmot is nem egyszer az én ötleteimmel húztuk ki a pácból az elmúlt években. Én pedig akármilyen elkeseredett is vagyok jelenleg, sosem lennék képes megbántani őt, szembe menni az akaratával, ezért tudom, hogy azt fogom tenni, amit elvár tőlem. Csak még egyszer, utoljára, dalba öntöm a bánatom.

2020. tele
Tizennégy év távollét után a sors úgy hozta, hogy visszatérek a szülővárosomba, New Orleansba. Ez idő alatt már megszokhattam, hogy sodródom az árral, arra megyek, amerre a szél fúj, aztán alkalmazkodom. Nem így terveztem ugyan az életem, de már megtanultam, hogy nem én döntöm el, merre visz az utam. Az én történetemet valószínűleg előre megírták odafent az angyalok, már akkor, amikor megszülettem.
Az üzleti iskola befejezése után épp csak lediplomáztam, és vissza kellett térnem a farmra, hogy azt irányítsam, mert apánk megbetegedett, és szüksége volt segítségre. Cadie-nek még sok hátravolt a rezidensi éveiből, így érthető módon én voltam az kettőnk közül, aki megtehette, hogy hazatér, és magára vállalja ezt a nemes feladatot. Apám addigra sajnos már ismét úszott az adósságokban, és bár próbáltam menteni a menthetőt, ügyes üzleti húzásokkal pénzhez jutni vagy spórolni, végül muszáj volt állást vállalnom a városban is, kiegészítésképpen. Először csak pincérként a country clubban, ahol tárt karokkal vártak vissza, később időről időre fel is léptem ott, kérésre. Akkorra apa már megenyhült ebben a témában, a plusz pénz is mindig jól jött. Többnyire így is csak tengődtünk, évekig, amíg ő sajnos végül el nem hunyt. Annak már másfél éve, és azóta úgy érzem, csak csúszom lefelé a lejtőn. Próbáltam, az ő kedvéért, az emlékért fenntartani továbbra is a birtokot, de kudarcot vallottam. Talán még kihúztam volna néhány hónapig, de a nővérem lebeszélt róla, hogy tovább küzdjek. Arra kért ehelyett, hogy térjek vissza a városba, legyek mellette, hiszen már csak mi maradtunk egymásnak. Szóval öt hete végül eladtam a farmot, és most itt vagyok, kávézóról kávézóra járva, egyik bárt a másik után felkeresve, munkáért kuncsorogva. Üzletvezető pozíció volt a cél először, abból aztán egyre lejjebb adtam, pincérként és mosogatólányként is szívesen elhelyezkedtem volna, abban a reményben, hogy időnként esetleg hagynak énekelni is majd. Olyan nagynak tűnt ez a város, és annyi jó élő zenés bár található benne, hogy azt hittem, ennél könnyebb lesz. De amikor már feladtam volna a reményt, hogy egy ilyen új, ismeretlen arcot bárki bárhol szívesen látna a színpadán, végre visszahívtak egy egész nívós helyre egy próbaestre. Most már csak az új keletű lámpalázamat kell megtanulnom legyűrni...


℘ Képesség ℘ D szint ℘ Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból. Képesség kifejtése, másolva a fajleírásból.