Emlékszem a hidegre, ami apró lépésenként kebelezte be a csontjaimat, minden pocikámat, nem hátrálva meg néma üvöltéseim ellenére sem. Emlékszem a csöndre, ami először úgy zuhant rám, mintha súlyzókat dobtak volna a vállaimra. Emlékszem egy keserves, szívszaggató sikolyra, ami az Övé volt, és amibe belesajdult a szívem még úgy is, hogy már nem volt a testemben. Emlékszem a magányra, amely hirtelen, medvecsapdaként zárult össze körülöttem, elzárva mindentől, amit valaha ismertem, a fénytől, a Nőtől…

Behunyom a szememet és nincs semmi. Kinyitom és nincs semmi. A sötétséggel nézek szembe minden áldott nap, anélkül, hogy tudnám, van kiút. Minden nap a végtelenségig… De vajon az mégis hány napot jelenthet? Elvesztettem az időérzékemet már. Néha kezdem feladni a reményt, hogy valaha is lesz megoldás, hogy valaha is ki tud szabadítani Bonnie a lelkem magánzárkájából. Mégis ez az egyetlen, amibe képes vagyok még hinni. Nem abban, hogy megoldást talál. Abban, hogy egyszer még láthatom a mosolyát, és magamhoz szoríthatom Őt.

Mennyi ideje és mennyi idő még? Csak a ház van, ahol meghaltam, ahová nem léphettem be, hogy megvédhessen Bonnie-t. Nincs kijárat, mert minden ajtón átlépve egy másikon lépek be, és minden ablakkal egy másikat nyitok ki. Sokszor csak ülök az üres falak között, és bámulom a szemközti falat, és érzem, hogy a sötétség bekúszik a fejembe, elvesz mindent, s újra érzem a hideget.

Mennyi ideje és mennyi még, mire megváltozik mindez? Bonnie hangja beszűrödik a sötétségen át is, s olyankor úgy tűnik, mintha kijuthatnék a házból, reményt ad, hogy ne omoljak össze, hogy életben maradjak, ha élet ez egyáltalán. Valójában nem tudom, mi történt velem, miután meghaltam.

Bonnie gyakran beszél hozzám, vagy csak magában, nem tudom eldönteni, de igyekszem rá válaszolni, hogy ne őrüljek bele teljesen a helyzetbe. Mégis néha azt érzem, ha maradnom kell még, valami végleg megszakad bennem… Nem tudom, mihez kezdjek. Nem tudom, elmondjam-e Neki, mennyire belefáradt az egyedüllétbe, a kilátástalanságba. Ez nem olyan, mint az Augustine-cella, ahol láttam egy szikrányi esélyt a túlélésre. Egyáltalán élek-e még? Vagy ez csak valamiféle kivetülés? Büntetés?

Néha árnyakat látok mozdulni a szemem sarkából, ami képtelenségnek tűnik, hiszen a megmaradt józan eszem tudja, hogy egyedül vagyok ezen a helyen, amelyből képtelenségnek tűnik a menekvés. Már szétvertem, amit tudtam a semmiben létező házban. A káosszal nem törődöm, úgy sem számít. Bonnie hangja még mindig az egyetlen, amely összeköt a világgal, de nem tudom, valaha lesz-e más is.

Nappal vagy éjszaka van? Mennyi ideje és mennyi még?
– Enzo, találtam valamit! – az Ő hangja szakítja át a semmit, a nem létező ház levegőjét, s talán engem is. Hosszú percek – itt egyáltalán lehet-e az idő klasszikus fogalmaival élni – mire felfogom a szavai jelentését, és válaszolni tudok rá. Érzem a könnyeket az arcomon lefolyni. Már nem hittem, hogy valaha újra láthatom Bonnie-t, hogy újra magamhoz szoríthatom.

A remény, hogy talán vége a kétségbeejtő magánynak új erőt lehelt belém. Mégis érzem, valami nincs rendben velem. Megváltoztam, talán véglegesen. De nem akarom elrontani az Ő örömét, így nem szólok semmit. Az is lehet, csak a hely tett ilyen nyomottá és depresszívvé és csupán beképzelem mindezt. Ha Bonnie-val leszek, minden rendbe jön majd.