daisy & ophelia

you're here

Nem tudom, hogy pontosan mire is számítottam, hogy ki áll majd az ajtó másik oldalán. Egyáltalán nem számítottam társaságra, de valahogy az, hogy a saját testvérem volt a küszöb másik oldalán minden képzeletemet felülmúlta. Azt hittem, hogy jól megvan ott ahol van. Mármint ennek reményében töltöttem mindennapjaimat és igyekeztem elkerülni a hosszas beszélgetéseket, hogy ne kerüljek semmilyen kínos nyelvbotlásba, de úgy tűnik ezzel csak saját magam ellen játszottam.
- Oh, hát ha szóltál volna, akkor biztosan kiruccanunk valahová együtt apával.. Nem kellett volna idáig jönnöd. - Persze el tudom képzelni, hogy az a hétvége is mennyire kínos lehetett volna, hiszen apával egy kegyetlen titok nyomja a lelkünket, amit nem oszthatunk csak meg úgy Ophelia-val, mert teljesen kifordulna önmagából. Vagy nem is tudom. Megjósolhatatlan, hogy miként is reagálna a dologra és pont ezért is kell az egészet elhallgatnunk előle. Jobb ez így. Még akkor is, ha néha úgy érzem, hogy a titok miatt darabokra szakadok.
Szóval még apának sem mondta el, hogy idejön. Remek. Ez így nagyon nem lesz jó. Viszont, ha most én döntök úgy, hogy kipróbálom milyen is Európában, akkor nagy valószínűséggel csak még nagyobb figyelmet vonok arra, hogy mennyire nem jó ötlet nekünk egy fedél alatt lennünk. Félek, hogy akaratlanul is kicsúszik a titkom, ami miatt majd egy életre megutál. S míg azzal ki tudok békülni, hogy kilométerek ezrei vannak közöttünk, de azt sosem, hogy megvetéssel és gyűlölettel tekintsen rám.
- Megvagyok. Igazán jó hely ez a suli. Bírni fogod. De inkább mesélj te.. Milyen volt Európában? Láthatóan nem elég jó szóval... - Lehet, hogy egy kicsit csípősre sikerült a mondandóm, de még csak időm sem volt arra, hogy feldolgozzam, amit tettem most visszatérhetek abba az állapotba, hogy úgy érzem megfulladok, mert nem beszélhetek a testvéremmel nyíltan és őszintén. Mondanom sem kell, hogy ennek koránt sem lesz jó vége. Egyáltalán nem.

Nem tudtam eldönteni, hogy pont erre a fogadásra vártam, vagy esetleg rosszabbra, jobbra, már a fene se tudta. Csak azt tudtam, hogy nem könnyebbültem meg attól, hogy végre ismét láthattam, pedig azt hittem, már az is segíteni fog, hogy szemtől szembe leszünk végre. Ha ez valami hülye film lenne, most biztos egymás nyakába borultunk volna, de sajnos nem az volt.
- Ez igaz, de még se volt az igazi. Hiányoztál te is, meg apa is. Meg úgy éreztem, hogy csak egyre messzebb kerülünk egymástól... - fejeztem be csak halkan. Igazán nem akartam megbántani, de tény, hogy nem beszélt velem annyit, és úgy, mint régen. Hiányzott az, ami volt. Az se volt egy tökéletes testvéri kapcsolat, de legalább számíthattam rá.
Amikor azt mondta, hogy lehetünk szobatársak, egy kissé megkönnyebbültem, és az én arcomra is kiült egy kisebb mosoly. Akkor annyira nagy gond csak nem lehet, ha nem akar a szobából elüldözni. Vagy csak nem akar megbántani? Jaj, Ophelia, ne gondolj hülyeségekre. Minden rendben lesz majd... Reméljük.
Csak egy mély levegő vétel után mertem végül felvenni a táskáimat ismét, és belépni a szobába. Hiába hívott be Daisy mégis, és mondta, hogy lehetünk szobatársak, nem úgy éreztem magam, mint aki a szobájába érkezik. Egy kiss úgy éreztem, mintha betolakodnék az ő helyébe. Talán hiba volt idejönnöm Európából?
- Hát... - tettem le a csomagjaimat az ágy mellé, majd én is leültem az enyémre. - Őszintén szólva semmit nem tud erről. Még fel kell hívnom őt. - néztem a testvéremre. - Ne kérdezd miért nem szóltam senkinek, csak egyszerűen annyira hirtelen jött, hogy visszajövök, hogy nem az volt az első gondolatom, hogy mindenkit felhívjak. - hadartam el még gyorsan. Bár őszintén nem is akartam volna felhívni senkit, csak elintézték volna végül, hogy ne is tudjak visszajönni. Bár őszintén azután, hogy Kady mennyire előásta bennem ezt a hazatérés gondolatot, talán még az óceánt is átúsztam volna azért, hogy itt lehessek. Na igen, ez egy nagy ambivalencia a jelenlegi helyzettel. Akkora bennem a szorongás, hogy inkább menekülnék vissza. De nem tehettem. Rendbe kellett hozni a dolgokat.
- Egyébként te hogy vagy? Mármint mióta nem beszéltünk. - néztem rá érdeklődve. Tényleg kíváncsi voltam rá, meg arra is, hogy ugyan olyan semmilyen lesz-e a válasza, mint telefonon. Ebből derül ki mennyire nagy a baj kettőnk között.

daisy & ophelia

you're here

Teljességgel lesokkolt a jelenléte. Ha azt mondom, hogy nem számítottam arra, hogy valaha is felbukkan itt az ajtómban, mondhatni hívatlanul, akkor egyáltalán nem esek túlzásokba. Most mégis itt állt az ajtómban és nagyon is valóságos volt a jelenléte. Nem tudtam hova tenni az egészet, hiszen így is megvolt a magam gondja azzal, hogy miként is birkózom meg a dolgokkal és a saját magamban zajló kisebb csatákkal, amelyek szinte állandóan kitöltötték a mindennapjaimat. Most pedig itt van ő az ajtómban és mindenre emlékeztet és a jelenléte nem más, mint egy időzített bomba. Elég nagy a valószínűsége, hogy előbb vagy utóbb anya felkerül a terítékre én pedig nem, hogy beszélni nem akarok róla, de még gondolni se szeretnék rá. De, ha ő tényleg itt lesz mostantól, akkor másra sem fogok tudni gondolni. Egek.. Apa miért nem csinált valamit, hogy ezt az egészet megakadályozza?
- Öhm.. Ez remek, de miért? Azt hittem, hogy jól érzed magad Európában meg barátokat is szereztél. - Ez már több, mint amit magamról elmondhatok. Jobban éreztem magam amíg biztos távolság volt kettőnk között, mert úgy legalább szinte teljesen biztos volt, hogy a titok nem kerül napvilágra, ugyanakkor nem is pusztít el mindeközben belülről. Nagyon is szeretem a testvéremet és mindent megtennék érte, pontosan ezért is hallgatom el előle az igazságot, mert ez nem olyasmi, amivel megbirkózna. Bár amennyiben fény derül a titkomra, akkor már biztosan számíthatok arra, hogy az első gépen fog ülni és visszamegy Európába. Előtte azonban még biztos vagyok benne, hogy megkapom majd a magamét.
- Ugyan, dehogy.. Lehetünk szobatársak, hiszen testvérek vagyunk. - Egy mosolyt erőltettem az arcomra és nem tudom, hogy ennek még milyen végkifejlete lesz. Az is lehet, hogy ezúttal én leszek az, aki egyenest repül Európába és megpróbálja, hogy ott milyen. Bár határozottan kezdtem kedvelni a sulit, mert mégis az lehetek, ami vagyok és megtanítanak mindent magunkkal kapcsolatban, de még ezt is képes lennék beáldozni azért, hogy ne őrüljek meg teljesen.
- Óóóóó! Persze.. Bocsi.. - Azzal félre is álltam az ajtóból és az egyik kezemmel befelé intettem a szabad ágy felé, amin most kivételesen nem hevertek az éppen eldobált ruháim, meg könyveim. - Apa tudja, hogy így döntöttél amúgy? - Az ajtót becsukva visszavágódom a saját ágyamra és úgy figyelem a testvéremet. Valamit ki kell találnom, hogy kihúzzam magam ebből a gödörből, amelybe most nagyon, de nagyon mélyen sikerült beleesnem.

Végre elértem az iskoláig, és legszívesebben azt mondtam volna, hogy megcsináltam, ennyi, győzelem. De jól tudtam, hogy még hátra van jó pár harcom, főleg Daisy-vel. Amellett, hogy féltem a reakciójától, tudtam, hogy nem fog tetszeni majd neki, hogy anya haláláról akarok vele beszélni. Persze azt nem terveztem már rögtön első este felhozni, hiszen az olyan lett volna, mint megnyomni az atombomba kilövő gombját: katasztrofális.
Amikor kiejtettem a Daisy nevét a számon realizálódott csak bennem igazán, hogy tényleg elértem idáig, és végre válaszokat kaphatok, meg persze rendbe rakhatom legalább kettőnk kapcsolatát. Apával egy másik harc lesz majd megbeszélni a dolgokat, de először a testvérem sokkal fontosabb volt.
Kissé meglepett, hogy szinte kitépte az ajtót a helyéről, de amikor végre megláttam, egy széles mosoly jelent meg az arcomon, és hirtelen könnyebb volt levegőt vennem. Nem fogtam fel igazán mennyire hiányzott, amíg nem láttam ismét élőben. Legszívesebben megöleltem volna, de a kérdése kissé kizökkentett az örömömből, a mosolyt is eltüntetve az arcomról. Bár hirtelen nem tudtam mit válaszoljak, hiszen az egyértelmű hülyéskedés, hogy "repülővel és busszal" nem igazán állta volna meg a helyét a jelenlegi helyzetben. Inkább úgy döntöttem közlöm vele, hogy ez nem csak egy egyszerű meglepetés látogatás.
- Mostantól én is itt fogok tanulni. - mosolyogtam rá ismét, bár kissé halványabban. - Meg a szobatársad is leszek... - tettem hozzá óvatosan, hiszen nem igazán úgy tűnt, mint aki már annak örült, hogy itt vagyok. Nem tudtam eldönteni, hogy attól féljek jobban, mennyire előre láttam azt, hogy nem fog örülni nekem, attól, hogy azt hittem csak a hülye félelmeim és a bizonytalanságom az, ami azt próbáltatta velem éreztetni, hogy nem fog örülni nekem. Egy mély levegővétel kíséretében elnyomtam a rám ülő szomorúságot, és inkább Daisy-re és a jelenlegi helyzetre koncentráltam.
- Persze, ha nem szeretnéd, hogy egy szobában lakjunk, akkor lemegyek megkérdezni van-e másik szabad ágy... - néztem a szemeibe tanácstalanul. Tényleg ennyire elválasztott volna minket ez a rövid különtöltött idő és anya halála?
- Bár azért jobban örülnék, ha nem az ajtóban beszélnénk ezekről. Bemehetnénk? - pillantottam a mögötte rejtőző szobába. Úgy vettem észre, hogy otthonosan érzi magát azért. Legalább jó helyen van úgy tűnik, ettől már nem kell félnem. Bár úgy érzem az elkövetkező percekben nem az lesz a legnagyobb aggodalmam, hogy hogyan is érzi itt magát.

daisy & ophelia

you're here

Elég kevés időt töltöttem a suli falai között. Leginkább csak annyit, amit teljesen muszáj volt. Többnyire esténként a tilalom ellenére szerettem inkább az éjszakai égbolt alatt tölteni a késői órákat, mielőtt még visszakúsztam volna a szobámba, hogy lefeküdjek. Ma azonban kicsit másabb volt. Itt volt az ideje, hogy egy kicsit felzárkózzak a tanulnivalókkal és befejezem az állandó menekülést.
Mondjuk nagyon szívesen elcserélném a ma estét is arra, hogy inkább egy kocsmában, avagy bárban kapcsolódjak ki, de a legutóbbi alkalom után, már inkább talán nem túl tanácsos csak úgy elindulnom az éjszaka sötétjébe, mintha semmi sem árthatna nekem. Mert annak néha még nagyon rossz vége is lehet és így is örülhetek, hogy itt vagyok, nem pedig a túlvilágon téblábolok. Bár talán megérdemelném, hogy ott legyek. Akkor nem kellene minden nap saját magam elől menekülnöm. Mert most folyamatosan ezt teszem. De az igazság előbb vagy utóbb utolér majd és ki tudja, hogy milyen pusztítást hoz magával. Addig pedig én rendszeresen gondoskodom arról, hogy lelkileg mindvégig kínozzam saját magam. De legalább nem kell a hazugságommal szembenéznem minden áldott nap. Elég csak máshoz fűződő gondolataimmal megbirkózni, ami többé-kevésbé sikerül is.
Az ágyamon hassal lefelé feküdtem, miközben a lábaimat lóbáltam és igyekeztem koncentrálni az elém terülő feladathalmazra. Koránt sem volt olyan egyszerű koncentrálni, mint szerettem volna, de igyekeztem mindent és mindenkit kizárni a környezetemből még a folyosóról érkező nevető hangokat is. Volt előttem pár könyv kiterítve az ágyamra és éppen magamhoz vettem volna a következőt, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Először figyelmen kívül akartam hagyni, hiszen valószínűleg csak valaki szórakozik, de mikor meghallottam azt az összetéveszthetetlenül ismerős hangot, akkor egy pár ütemet határozottan kihagyott a szívem. Mégis mit keres itt? Azt hittem, hogy Európában van. Na, meg persze apa miért nem szólt, hogy idejön? Biztos csak hallucinálok, vagy ez valami rossz vicc.
Az ágyamról legördülve indultam el az ajtóhoz, amit szinte úgy téptem ki a helyéről és, mikor a tekintetem találkozott a testvéremével nagyot nyeltem. - Ophelia? - Hitetlenkedve nyögtem ki a nevét, hiszen nem hiszem el, hogy itt áll a szobám ajtaja előtt a csomagjaival. - Mégis, hogy kerültél ide? - Lehet, hogy volt egy kis szemrehányás a hangomban, de koránt sem szándékos volt. Legalábbis nem olyan okból, amit ő gondolhat mögé. Sokkal inkább lesokkolt a jelenléte. Nem számítottam arra, hogy megjelenik itt, de ennek már most tudom, hogy nagyon nem lesz jó vége.  

Még csak kora este volt, de már így is egy hosszú napon voltam túl. Először is még mindig hulla fáradt voltam a sok utazás miatt, főleg, hogy ma értem a városba, és csak egy kis segítséggel sikerült eljutnom a Salvatore iskoláig. Bár annak a kis találkozásnak igazából örültem is. Azután végig kellett beszélnem miért is vagyok itt az igazgatóval. Bár legalább megértő volt, és szinte tárt karokkal fogadott, nehéz volt elmesélnem egy teljes idegennek, hogy mi is történt velem meg Daisy-vel. De legalább túlestem ezen is. Már csak egy dolog volt hátra, talán a nap legnehezebbik pontja: ismét találkozni a testvéremmel. hazudtam volna, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Hiszen eszméletlen nagy félelem lapult bennem, hogy nem fog örülni az itt létemnek, annak, hogy szobatársak vagyunk, és, hogy mostantól én is ide fogok járni. Arról pedig még csak említést se tettem akkor, mennyire borzalmas lesz felhozni anyát, apát, igazából az egész helyzetet. Már előre láttam a veszekedéseinket, és Daisy hűvösségét. Nem akartam, hogy még távolabbra kerüljön tőlem.
Egy félénk mosoly közepette köszöntem el Mr. Saltzman-tól. Eleve felakart kísérni a szobába, de megkértebb, hogy had menjek fel egyedül. Nem akartam senki mást, amikor Daisy-vel megint találkozunk. Hiszen akár legyen a reakciója negatív, vagy akár pozitív, egyedül akartam a helyzetet kezelni. Úgy tűnt ezt az igazgató is megértette, mert elköszönt tőlem ő is, majd magamra hagyott a lépcső alján. Egy mély lélegzet lassú kifújása után inkább elengedtem az összes rossz gondolatomat, és elindultam a szoba felé. Hiába akartam bátor lenni, lépteim a csiga sebességével lehetett egyenlő. Azt se mondhattam, a csomagjaim lassítottak le ennyire, jól tudtam, hogy az összes félelmem volt az, bármennyire is el szerettem volna őket rejteni.
A folyosón lévő diákok bámulása se segített rajtam sokat, bár őket legalább hamar kitudtam zárni, és kicsit gyorsabban is sikerült mennem a sugdolózások elől menekülve. Majd végre elértem az ajtót. Letettem a táskáimat a földre, majd egy ismételt mély levegő vétel után egy percig farkasszemet néztem az ajtóval. Aztán végre erőt vettem magamon, és finoman kopogtam párat a fán.
- Daisy? - szólaltam meg, majd csak vártam valami reakcióra a testvéremtől.