"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Rettenetesen utáltam, hogy ennyire nagy éket vert közénk anyánk halála. Vagy éppenséggel gyilkossága. Ezt azonban nem mondhatom el neki nyíltan, mert egy életre megutálna. Akkor sem látnám sokkal többet. De valahogy még mindig jobb ez a szituáció, hogy távol vagyok tőle, de nem azért, mert utál, hanem mert így akarom. Viszont most minden meg fog változni, ha ide fog járni. Nem mondhatom, hogy most akkor én dobbantok és megyek külföldre, mert szerintem oda is követne. Arról nem is beszélve, hogy roppant gyanús lenne, ha ilyen döntést hoznék. Akkor már elkerülhetetlenné válna a szembesítés, hogy miért kerülöm úgy, mintha leprás lenne. - Tudom, hogy milyen egy tinédzser, de azt emeld legalább a hatodik hatványra. - Nem tudom, hogy a természetfeletti adottság az, ami ennyire borzalmassá varázsolja őket. Bár a vámpírok többsége tényleg igen csak irritáló. Az érzelmeikkel együtt az idegesítő személyiségük is tökéletesen fokozódik. - Nem arról van szó, hogy nem hiányoztál vagy hogy nem örülök neked.. Csak azt hittem, hogy boldog vagy Európában meg szereztél barátokat.. Nem volt nehéz őket ott hagyni? - Nem is értem, ha egyszerűen hiányoztam neki akkor elég lett volna egy kiruccanás. Egyáltalán nem kellett volna magam mögött hagynia az egész életét. Ez valahogy nem stimmel. - Szóval azért jöttél ide, mert valami rosszra vágytál? Vagy túl sok volt a jóból?- Most már tényleg teljesen összezavart, hogy mégis mi is volt igazából a célja. Valahogy beszélnem kell erről apával, hogy kitaláljunk valamit. Talán megjátszhatnám, hogy beteg vagyok. Vagy apa beteg és haza kell mennem. De akkor ő is valószínűleg haza akarna jönni. Egek, miért érződik úgy, hogy szorul a hurok a torkom körül és semmit nem tehetek azon kívül, hogy várom a pillanatot, amikor az utolsó rántás is megtörténik és búcsút inthetek az életemnek.
Bármennyire is szenvedtem legbelül, azért nagyon is jó volt látni őt. Pokolian hiányzott, mert régen nem töltöttünk külön sok időt, szinte sülve-főve együtt voltunk, ahogyan az ikreknél meg van írva. Ezért sem értettem, miért távolodott el tőlem olyan hirtelen, de nem számítottam ilyen súlyos okra vagy titokra, pedig igen sötét, csavaros oka volt a távolságtartásának. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy apánk is benne van a dologban. Felsóhajtva pillantottam rá, de ezúttal meg tudtam állni, hogy a szememet forgassam. - Mármint tinédzserek? Igen, azokkal van tele minden iskola. - Kicsit vicces volt, mennyire kilógott a sorból, nem bírtam ki, hogy ne cukkoljam miatta egy kicsit. Én sem éreztem túl jól magam a falak között, holott csak nemrég érkeztem. Nem illettem ide, ám ezek szerint Daisy sem. - Ennyire ne legyél csalódott. Végül is járhattam volna akár Európában is suliban, de nem akartam tovább távol lenni tőled. Azt hittem, hiányoztam. - biggyesztettem le az ajkam, ahogyan régen is mindig tettem, mikor összevesztünk, csak épp ezúttal egy színjáték része volt ez is. Hiszen azért járt ide, s nem jött velem, mert egy hatalmas hazugság volt köztünk, ami felér egy várfallal. Vagy inkább egy vizesárokhoz hasonló, ami tele van krokodilokkal. Az ölelése jól esett, majdnem olyan jól, mint az egész titkolózás előtt, de azért érződött, hogy valami nem stimmel. Fájt, hogy így alakult, ha meg nem is szakadt a kötünk lévő kötelék, azért meggyengült. - Minden tökéletes volt. Csakhogy az élet nem ilyen, szükség van a rosszra is, hogy igazán éljünk. Tudod. - A nagyi szavait idéztem, aki meg volt róla győződve, hogy ha minden jó az életben, tovább kell lépni, cselekedni kell. Mert nem lehet semmi sem tökéletes, az nem valódi. Kezdtem én is ezen az állásponton lenni.
Ha tippelnem kellett volna és ehhez kapcsolódóan még lett volna körülbelül ezer lehetőségem akkor sem tudtam volna megmondani, hogy mégis ki lesz majd az ajtó túloldalán. Egyrészt igazából nem is szándékoztam kideríteni, de úgy tudtam, hogy legalább egy óceán választ el engem a testvéremtől, ami habár nem nyugtatta meg teljesen az elmémet legalább megkönnyítette az igazság elhallgatását. Most viszont minden szinte fojtogató nehézséggel nehezedik a mellkasomra és legszívesebben futásnak erednék és meg sem állnék egészen addig míg teljesen ki nem fulladok. - Nem. Nem bujkálok csak sok itt a felpörgött idióta.. - Ami nem is olyan nagy hazugság, hiszen tényleg vannak olyanok, akik mintha végtelen energiaforrásból táplálkoznának, de pontosan ez az ami engem meg eltaszít tőlük így nem igazán szoktam velük foglalkozni. Meg aztán igazán nem ismerek senkit, úgyhogy tényleg el sem tudnám képzelni, hogy ki lenne olyan bátor, hogy az ajtómon kopogtat a miértje meg tényleg nem számít, mert ha annyira vágynék valakinek a társaságára, akkor magam mennék keresni. - Oh. S akkor te is ide fogsz járni? - Ennyit a mentsváramról, menekülőt kell fújnom most én megyek az óceán másik oldalára.. Ki kell találnunk valamit, mert már előre érzem a zsigereimben, hogy mindennek nem lesz jó vége. - Bocsi! - Nyögtem ki rögtön bűnbánóan, majd feltápászkodtam és odamentem, hogy megöleljem csak úgy, mint a régi szép időkben. Mégis bármennyire szerettem volna azt mondani, hogy ez pontosan olyan volt, mint régen azt hiszem mindketten érezhettük azt a láthatatlan távolságot kettőnk között. - De tényleg.. Nem érezted jól magad ott, vagy mi történt? - Nem tudom, hogy miért gondolta meg magát, de egy részem kicsit aggódott, hogy sejteni kezdett valamit, aminek tudom nagyon jól, hogy nem lesz jó vége.
Nem akartam én rárontani, mármint szó szerint... de mit tehettem volna, ha nem nyit ajtót? Dörömbölhettem volna, ha viszont bekapcsolja a zenét, max hangerőre tekeri, nem értem volna el vele semmit, csak kidobattam volna magam az iskolából. Anélkül szólalt meg, jobban mondva förmedt rám, hogy egyáltalán felpillantott volna, mire én csípőre vágtam a kezemet, úgy meredtem rá kidüllesztett szemekkel, mintegy szuggerálva. Hé, tesó, nézz már fel! Vagy sikerrel jártam, vagy amúgy is meg akarta nézni, ki törte rá az ajtót, s ahogy meglátott, a meghökkenés egyből kiült az arcára. - Igen, én vagyok. - forgattam a szemeimet, majd rámosolyogtam, mert... bármit is tett, nagyon is hiányzott nekem, amíg távol volt tőlem. A kötődésünket akkor sem tudtam volna elszakítani, ha akarom. - Bocsi az ajtó miatt, de úgysem nyitottad volna ki nekem. Bujkálsz? - kérdeztem rá nyíltan, vele valahogy mindig beszédesebb, nyíltabb voltam mint másokkal. Ő volt a legjobb barátom, a másik felem... ezen nem váltotathatott semmi. - Ott voltam. Egészen idáig. Ma érkeztem a városba, és mielőtt aput okolnád, ő sem tud arról, hogy itt vagyok. - vontam vállat grimaszolva, miközben szomorkás szemekkel néztem rá. Nem volt nehéz kitalálnom, mi lesz a következő gondolata, hiszen bűntársak voltak, vagy mi. Ha szóltam volna apánknak, első dolga lett volna értesíteni őt. Nekem pedig egyáltalán nem volt bűntudatom, amiért senkinek sem szóltam, ők ennél súlyosabb titkot rejtegettek előlem. - Daisy! Miattad jötted idáig. Nem lennél egy kisit kedvesebb? - korholtam. Muszáj voltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, még akkor is, ha a szívem közben apró darabokra tört.
Sosem vágytam különösebben mások társaságára és már kezdtem azt hinni, hogy ez mindenki számára nyilvánvalóvá vált, de ezek szerint még nem ijesztettem el a közelemből elég embert. Nem vagyok társasági ember. A történtek előtt sem voltam, de azóta meg végképp szeretek egyedül lenni. Bár talán jobb lenne, ha inkább mások társaságát élvezném ahelyett, hogy a saját keserű gondolataimmal vagyok összezárva. Viszont én mégis az utóbbi mellett teszem le a voksomat minden egyes nap és nem most fogom meggondolni magam ezzel kapcsolatban. Már éppen visszatérnék a szokásos ignorálásomhoz, amikor az ajtó szinte kis híján kiszakad a helyéről. - Te teljesen megbolondultál? - Förmedek rá az illetőre anélkül, hogy egyáltalán felnéznek, de abban a pillanatban, hogy megteszem esküszöm, hogy még a vér is megfagyott bennem. - Bluebell.. - Nyögöm ki és úgy nézek rá, mintha szellemet látnék, hiszen nem vagyok hajlandó elhinni, hogy tényleg itt van. Talán már olyan mélyre süllyedtem az őrületben, hogy a saját testvéremet hallucinálom. Valahogy azonban most mégis azt érzem, hogy ez nagyon is valóságos. Ami még az őrület lehetőségénél jobban megrémiszt. - Nem, mintha nem örülnék annak, hogy itt vagy, de elárulnád, hogy mégis mit keresel itt? Vagyis, hogy miként is kerültél ide? Azt hittem, hogy Európában vagy.. - Kicsit dühös vagyok apára, amiért nem figyelmeztetett, hogy csak idő kérdése és beállít a testvérem, de ugyanakkor azaz érzésem, hogy még apának sem szólt különben már hallottam volna róla és a felkészülési időm egy kicsivel több lett volna, mint a komplett semmi.
Próbáltam fejben megtervezni, mit fogok neki mondani, de ez inkább csak arra volt jó, hogy lekösse a figyelmemet, amíg a szoba felé sétáltam. Tudtam ugyanis, amint megpillantom Daisy-t, teljesen másképp fogom érezni magam, mást fogok gondolni, vagy legalábbis másképp fogalmazom meg a mondandóm. Ha egyáltalán mondok bármit is. A kopogás után igyekeztem türelmes lenni, de ahogy kiszólt, jobban mondva kiordított a szobából, összevont szemöldökkel meredtem az ajtóra, mintha arra lennék dühös. Nyilván nem tudhatta, hogy én vagyok a túloldalán, na de hogy esélyt sem ad a látogatójának? Azt hittem az új kezdet miatt akart az iskolába járni, nem azért, hogy ugyanúgy elzárkózzon mindenkitől, ahogyan velem is tette. Felsóhajtva léptem távolabb a megmunkált fadarabtól, ami elválasztott kettőnket, el akartam menni, talán vissza se nézni, viszont nem azért jöttem el a világ túlsó felére, egy nyamvadt porfészekbe, hogy meghátráljak. Megragadtam a kis amulettet, ami a nyakamba lógott néhány hónapja, s minden benne lévő energiát magamba szívtam. Vészhelyzetre tartogattam magamnál egy kevés mágiát, ám a dühöm erősebb volt, mint a józan eszem. Majd feltöltöm újra... Az összegyűjtött erővel már nem állíthatott meg egy ajtó, egy laza csuklómozdulattal szélesre tártam azt, ami valaminek erősen nekiütődött, talán a falnak vagy egy szekrénynek. Kissé mérgesen, sértődötten meredtem az ágyon heverő szőke lányra, akit annyira régen láttam, egy pillanatra elfelejtettem, mennyire megvetem a hazugsága miatt. - Szóval így fogadod az ikertestvéredet? - kérdeztem még mindig a küszöb másik felén állva, csípőre tett kézzel. Volt egy olyan érzésem, hogy vagy lehalkította a zenét, vagy lenémította, így nyugodtan beszélhetek hozzá. Ha mégsem így volt, legalább már felfigyelt rám a "betörésem" után.
Néha azt kívántam, hogy bár el tudtam volna szakadni az elmémtől akár csak egy kis időre is, hogy levegőhöz juthassak. De úgy tűnt, hogy ez lehetetlennek bizonyult, mert a gondolataim folyamatosan pörögtek és, ha nem kötöttem le magamat valamivel, akkor általában ezek a legrosszabbra fordultak. Ugyanakkor bármennyire is csábító a gondolat, hogy minden egyes keserűséget kitörölhetnék az elmémből egy kis időre, megszabadulhatnék a tehertől, amelyet önmagamként képviselek nem tehettem meg. Azt hiszem sokkal jobban féltem attól, hogy mire lennék képes, ha nem lenne a kezemben az irányítás. Így is megrémisztett az, hogy egyetlen egy perc alatt eluralkodott rajtam a düh, amelyet olyan sokáig hordoztam magamban. Ha mindezt egyszerűen kiengedném magamból nem is tudom, hogy mégis milyen pusztítást hagynék magam mögött. Így elfojtom a bennem tomboló tűzet, nem eresztek a pórázán, mert nem engedhetem meg magamnak azt a luxust. Szerettem elvonulni a szobámba, ahol békére lelhetek bár néha azért volt szerencsém pár sikítozó lányt áthallani a szomszédból különböző okokból, amelyek koránt sem lennének legálisak az iskola falain belül, de ez tipikusan az a szabály, amely felett mindenki lelkesen szemet huny. Legújabb figyelemelterelésként lágy dallamok cirógatják a fülemet, miközben igyekszem az előttem lévő könyvre fókuszálni. Az utóbbi időben egyre inkább szükségem volt arra, hogy úgymond kettős behatás érjen, vagy inkább multifunkcionálisan működjek, mert már egy dolog nem volt elég. Plusz nem is akartam állandó jelleggel az erdőben kikötni, ahol tüdőből ordíthatok, amelyet néhány vámpír biztosan meghalhatott már. Így legalább valamennyire normálisnak tűnhettem. Kívülről mintha kopogás hangja szűrődött volna be, de nem tudtam eldönteni, hogy hallucinálok vagy sem. Abban viszont teljesen biztos voltam, hogy bárki is van az ajtó túloldalán nem vagyok rá kíváncsi. - Kopj le! - Ordítom kifelé, majd újra a könyvre szegezem a tekintetemet, de közben sunyi módon leállítom a zenét, hogy hallhassam az illetőt elsétálni, mert most kifejezetten nem vágytam más társaságára. Na, nem mintha máskor annyira oda lennék az örökmozgó diákokért, akik mindenkinek szeretnének a barátai lenni.
Egyik pillanatban szerettem volna visszafordulni, hogy ne kelljen szembesülnöm a testvéremmel, a másikban viszont elég elszántnak éreztem magamat hozzá. Rengeteg bátorság kellett hozzá, de szembe kellett néznem a valósággal, nem bujkálhattam tovább a nagyiéknál, épp elég ideig voltam gyáva. Nem sok kedvem volt egy kisvárosba költözni Boston, vagy épp az európai kiruccanásom után. Nyugis volt persze, már akkor tudtam, mikor áthajtottam a határán, s kedves, mosolygós embereket láttam, ugyanakkor némelyik nem épp udvariasan bámult befelé a kocsimba. Elég volt az első szembejövő embert megkérdeznem a főtéren, hogy merre találom a Salvatore iskolát, rögtön útba lettem igazítva, amit igyekeztem aranyos ábrázattal megköszönni. Majd' szétvetett az ideg, ahogy gyalogosan, lassú léptekkel haladtam a mutatott és magyarázott irányba. A figyelmemet szerencsére lekötötte, hogy észben tartsam, merre kell elfordulnom, s hol kell tovább haladnom, sosem tudtam jól tájékozódni. Egy utcába befordulva már meggyőztem magam arról, miszerint eltévedtem, és senki sem fog rám találni, mert egyedül a nagyszüleim tudják, hogy eljöttem onnan, de azt még nekik sem mondtam el, valójában hová megyek. A tenyerem izzadni kezdett, teljesen bepánikoltam, mikor végre megpillantottam az eltéveszthetetlen épületet, ahogy az útbaigazítóm utalt rá. Egy pillanatig megkönnyebbülés árasztott el, még fel is nevettem, gyerekesnek és ostobának tartottam így már a pánikot, ami pár másodperce még fogságban tartott. Aztán jött a felismerés, hogy mire készülök, s egy újfajta félelem lett úrrá rajtam. Sóhajtva léptem be végül a kapun.
A lépcső alján megállva visszacsúsztattam az irataimat a táskámba, amivel igazoltam magam Mr. Saltzmannek, s közben elkalandozva azon merengtem, mennyire vicces lenne egy nyakba akasztós, látogató feliratos kártyával mászkálni az iskola falai között. Valahogy erre számítottam, amikor apu a telefonba az iskoláról áradozott reménykedve, nyilván azt gondolta, majd kedvet kapok én is. Újabb sóhaj kellett hozzá, hogy rászánjam magam egyáltalán felmenni a lépcsőn, s komolyan nehezemre esett megjegyezni, hol is található az ikertestvérem szobája. A mi szobánk, ha minden jól megy. Ahogy minden egyes lépéssel egyre közelebb kerültem ahhoz a bizonyos szobához, úgy zsugorodott egyre apróbbra a gyomrom, s úgy éreztem, mintha szép lassan elfogyna a levegő az épületben. Az ajtó előtt megálltam, s gondolkodás nélkül hármat kopogtam az ajtón, mielőtt még meggondolnám magam.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Úgy éreztem jelenleg magamat, mint abban az animációs filmben a srác, akinek a fejében az összes érzelem fel s alá kezdett el rohangászni, mert nem tudták, hogy miképpen reagáljon arra, hogy megjelent vele szemben egy ellenkező nemű illető, bár ebben az esetben most szó sem volt ehhez hasonló zavarról sokkal inkább a pánik kezdett el teljesen elvakítani engem, hogy most miként is titkoljam tovább az egész helyzetet a tesóm elől. Talán, ha most én váltok sulit az nem lenne olyan nagyon gázos, de ugyanakkor igazából szerintem azzal csak még jobban felhívnám magunkra a figyelmet apával és nem megoldás, de egyelőre fogalmam nincs, hogyan kerüljem őt el. Pedig muszáj lesz. Valamivel el kell tereljem a gondolatait arról, hogy miért voltam vele olyan távolságtartó. S itt bármennyire is szeretnék egy kis távolságot felvenni vele nem hiszem, hogy ez megoldható lenne. Úgy kell tennem, mintha semmi nem történt volna és ebbe nagy valószínűséggel bele fogok őrülni. De egy kis esély van rá, hogy még valamilyen szinten azért túl fogom élni, de erre semmi garancia. - Oh, hát remek.. Mármint tényleg örülök neked csak így ez az egész meglepett nem számítottam rá. - Hát így határozottan elérte, hogy nem tudunk tiltakozni bár azért még megkérdőjelezném, hogy apa valamilyen szinten tudott róla. Viszont meg kell beszélnem vele, hogy most mi legyen, mert én egyedül nem fogom elmondani neki az igazat, de leginkább annak örülnék, ha örökre képesek lennénk megtartani és mindenki békében élhetne miközben engem felfal a titok teljes egészben. - De, ha jól érezted magad és beilleszkedtél valahová, akkor nem kellett volna ezt feladnod miattunk. Amúgy is tartottuk a kapcsolatot, ha többre vágytál volna csak szólnod kellett volna és meglátogatunk vagy tényleg bármi.. - Képes lettem volna bármire csak még egy kicsit távol tartsam magamtól és ettől a helytől. Még közel sem készültem fel a vele való találkozásra, már ha erre egyáltalán fel lehet készülni. - Persze, megvagyok. - Legyintettem és egy apró mosolyt varázsoltam az arcomra, amiről nem tudom mennyire lehet elmondani, hogy közel sem olyan őszinte. Bár már a történtek óta nem tudok igazán őszintén mosolyogni, szóval talán annyira nem lepi meg. - Ne butáskodj! Örülök, hogy itt vagy. - Hosszú ő-vel még hatásosabb lenne, de maradjunk a kedves hozzáállásnál amíg nem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Talán jobb lenne, ha megutálna azért mert elhidegülök tőle és nem azért, amit erősen titkolok előle.
Láthatóan nem akarta, hogy itt legyek, és ez fájt, de igyekeztem nem mutatni. Csak mosolyogtam, mint mindig, elrejtve azt, mennyire fáj a jelenlegi helyzet. De valahol azért reméltem, hogy ez majd elmúlik, és pár napon belül valami csoda folytán minden rendben jön. Bár ezt az apró reménykedésemet már megrengette az, hogy így is inkább csak egy hétvégét töltött volna inkább szívesen velem. Most vagy nagyon nem akartam velem lenni sokat, vagy talán ő nem érezte azt a távolságot, ami kettőnk között lett anya halála óta? - Jobbnak éreztem így. - néztem egyenesen rá, és próbáltam leolvasni esetleg miket is gondolhat, érezhet. Tudtam, hogy nehéz harc áll még előttem, és, hogy sok idő lesz az is, mire kiszedem belőle, hogy mi is a baja igazából. Ráadásul azt is tudtam, hogy nem fogom ezt feladni, és kihúzom belőle mi is a gond, mert így egyszerűen lehetetlen volt létezni. Mégis csak a testvéremről, az ikremről volt szó. Nem adhattam fel kettőnk kapcsolatát csak így. Csodáltam, hogy nem szólt semmit ahhoz, hogy apának se szóltam erről a hirtelen visszatérésről, de úgy véltem jobb volt ez így. A végén még addig beszéltek volna nekem arról, hogy nem szükséges egy ilyen drasztikus lépés, hogy nem jöttem volna el ide. Pedig jobb volt ez így, hogy végre szemtől szembe vagyunk, és majd helyre jöhet minden. Furcsa volt, hogy a kérdésemet milyen hamar letudta, pedig tudtam, hogy biztos mesélne sok mindent, ha nem a jelenlegi helyzetben lennénk. Máskor szerintem órákig hallgathattam volna azt, ahogy mesél minden részletről, most pedig kaptam három rövid és semmit mondó mondatot. Csodás. - Igazából fantasztikus volt. Nagyon sok mindent láttam, és barátokat is szereztem, de mondom, miattatok muszáj volt visszajönnöm. Első a család. - mondtam egy halvány mosoly kíséretében, bár így is keserédes volt arról mesélni, hogy mennyire volt jó Európában. Legszívesebben minden apró részletről meséltem volna neki, viszont a jelenlegi helyzetben, ahogy viselkedett, ahogy egyáltalán nézett rám, nem éreztem helyén valónak. - Biztos megvagy? - bukott ki belőlem a kérdés, talán kissé vádlóan. Tudni akartam, hogy tényleg mi a helyzet, mert ahhoz képest, hogy elvileg minden jó vele, úgy viselkedik, mint aki az ellenségét kapta a szobatársának. - Vagy talán az a gond, hogy én itt vagyok? - tettem fel ezt már kissé szomorúan. Egy mély levegőt vettem, és vártam a legrosszabb válaszokat. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és tudni akartam, mit tettem, vagy pont, hogy mit nem. Valami őszinte választ szerettem volna végre.
Kezdőlap
Rettenetesen utáltam, hogy ennyire nagy éket vert közénk anyánk halála. Vagy éppenséggel gyilkossága. Ezt azonban nem mondhatom el neki nyíltan, mert egy életre megutálna. Akkor sem látnám sokkal többet. De valahogy még mindig jobb ez a szituáció, hogy távol vagyok tőle, de nem azért, mert utál, hanem mert így akarom. Viszont most minden meg fog változni, ha ide fog járni. Nem mondhatom, hogy most akkor én dobbantok és megyek külföldre, mert szerintem oda is követne. Arról nem is beszélve, hogy roppant gyanús lenne, ha ilyen döntést hoznék. Akkor már elkerülhetetlenné válna a szembesítés, hogy miért kerülöm úgy, mintha leprás lenne. 
:<3: ♡ 
◗ 
