Daisy kezét szorongattam a szekrényünk sötétjében, a másikban pedig a macit, akit meg akartam menteni anyu haragjától. Jó ideje elült a veszély, már csak apu hangját hallottuk néha, mikor a kelleténél hangosabban szólalt meg a földszinten. A szemem könnyes volt, a testvérem arcára pedig még mindig a rémület ült ki, kicsit mindketten remegtünk még. Nem tudtam, én nyugtatom őt, vagy ő engem, talán egymást próbáltuk. A kezem már izzadt, egy kicsit fájt is attól, ahogy apró ujjaink egymásba fonódtak. Már órák teltek el, de a minket körülölelő sötétség sokkal megnyugtatóbb volt, mint odakint lenni anyuval, aki nem volt önmaga.
Néhány perc múlva nyílt a szobánk ajtaja, s már a léptekből egyértelmű volt, hogy apu az, végre értünk jött, miután anyunak beadta a szokásos gyógyszereket. Lefekvés idő volt már, ezt egészen biztosan tudtam, tisztán emlékszem mennyire fáradtnak éreztem magam, de az események után éberebb nem is lehettem volna. Ahogy kinyílt a szekrény ajtaja, először Daisy-re mosolyogtam megnyugtatóan, majd mindketten apu nyakába vetettük magunkat.


A varázslat nem volt egyszerű, ráadásul egy tálnyira volt szükség hozzá a véremből, így a csuklómat vágtam meg késsel. Elő volt készítve a gyógynövény, ami segít abban, hogy ne vérezzek el ott helyben. Egy fénykép hevert egy tálban, amin én és Daisy voltunk nagyjából két évvel ezelőtt, mikor apu kirándulni vitt minket az erdőbe. A kép mosolyt csalt az arcomra, ugyanakkor beugrott a kirándulás utáni este is, hiszen ahogy hazaértünk, anyu már tombolt. Egy üvegvázát vágott a falhoz, majd kést ragadva megfenyegette aput. Még emlékeztem az ijedtségre az arcán, a vádló szavaira, miszerint apu megpróbált minket elrabolni tőle. Megráztam a fejemet, igyekeztem még több dologra visszaemlékezni, hiszen ez volt a célom. Megtalálni azt az emléket, mikor anyu már nem volt önmaga, az első alkalmat, mikor  a tébolyodottság jelei mutatkoztak rajta. A vérem szép lassan a tálkába csordogált, nagyjából félig megtöltötte, ellepve a képet, mikor az általam kevert gyógynövényes kenőcsből a sebre kentem egy keveset, amit aztán szorosan bekötöztem.
Szorgosan mormolni kezdtem a varázsigét, felolvasva az előttem heverő papírról. Mikor már kívülről fújtam, lehunyt szemmel koncentráltam tovább, de meglepetésemre a saját arcomat pillantottam meg egy emlékben, s közben a testvérem szavait hallottam. Aztán újabb emlék ugrott be, egy olyan szituáció, amire egyáltalán nem emlékeztem. Daisy emlékeit láttam magam előtt, nem a sajátjaimat. Végigfutott rajtam a hideg, de mintegy transzba esve, képtelen voltam megszakítani a varázslatot. Tovább mormoltam a szavakat, egyre hangosabban, egyre nagyobb beleéléssel, közben a tálkát szorongattam mindkét kezemmel, az ikrem emlékei pedig csak úgy elárasztották az elmémet. Aztán megpillantottam a jelenetet, azt a bizonyos pillanatot, mikor anyánk teste holtan esett a padlóra. Fölötte pedig nem más állt, mint Daisy, gyilkos, szinte üres tekintettel. Sokkolt, éreztem, ahogy könnycseppek gördülnek le az arcomon, ám ami még jobban ledöbbentett az apu jelenléte, aki... mindvégig tudott róla. Titkolóztak előttem, kijátszottak, átvertek. A testem rázkódni kezdett, a szemeim fennakadtak, mintha valami rohamom lenne, majd a varázslat hirtelen megszakadt, én pedig ott ültem egyedül a nagyszüleim házában, a régi szobánkban. Egyetlen dühös mozdulattal levertem a tálat az asztalról, a vér egyenesen a padlóra ömlött, vörösre pettyezte a szőnyeget. Üvöltöttem, sírtam, amit csak értem, lesöpörtem az asztalról, a falhoz vágtam, a szék a szoba túlsó felébe repült a mágiámnak köszönhetően. Végül már csak zihálva ültem a földön az ágyam mellett.
Mielőtt hazaértek a nagyszüleim, feltakarítottam a vért, eltüntettem a fekete mágia nyomait is, a rombolást ellenben nem tudtam. Nem sokat kérdezősködtek, a történtek után megértőek voltak, mert én mosolyogtam, és azt mondtam jól leszek. Holott belül összetörtem.