"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Látom rajta, hogy komolyan beszél. Nem tudna megbirkózni a veszteség okozta fájdalommal. Tényleg ez az egyetlen megoldás, még ha nehéz is elfogadnom. És szerintem ezzel nem vagyok egyedül. Mármint nem lennék, ha a többiek itt lennének. De vagy bele vannak süppedve a saját nyomorukba, mint például Jeremy, vagy elmenekültek egy saját kis világba, mint Stefan, vagy...halottak. Visszanyelem a könnyeimet, ahogy Bonnie-ra gondolok. Annyira hiányzik. Megsimogatom Elena hátát, ezzel kicsit magamat is vigasztalva, aztán halványan elmosolyodom. - Tudod, még magamat is meglepem ezzel, de van szemem, és úgy gondolom, sosem voltál olyan boldog, mint Damonnel. Az már más, hogy róla mi volt a véleményem. De a te boldogságod igenis fontos nekem, ezért is fogadom el a döntésed. - Amikor ismét elsírja magát, összeszorul a szívem. Rossz őt ilyennek látni, pláne ha azt vesszük, már így is mennyi veszteség érte az életében. Csendben hallgatom a szavait. Nehéz lesz nem szóba hozni azt a személyt, akit a világon a legjobban szeretett, de minden erőmmel azon leszek, hogy egy árva szó se bukjon ki belőlem, a többieket pedig, ha kell, fejbe kólintom majd, hogy hallgassanak. Ennyit igazán megtehetek Elenáért. - Ne merj szabadkozni. Tény, hogy lazulni jöttünk ide, de szerintem eléggé ránk fért már némi lelkizés. Szerintem jót tett mindkettőnknek, és örülök, hogy végre kiadtad magadból, hiszen annyira látszott rajtad, hogy elfojtod a fájdalmat. - A földről feltápászkodva halvány mosolyt küldök felé. Talán ez volt az utolsó beszélgetésünk Damonről. Furcsa belegondolni, hogy többé nem hozhatom szóba, és hogy Elena sem ejti ki majd a száján a nevét. Nemrég még lehet, meg is könnyebbültem volna, amikor még úgy gondoltam, nem Damon a megfelelő személy a barátnőm mellé. Most már viszont el kell mondanom, hogy még engem is rosszul érint, hogy Damon halála által letört egy darab Elena szívéből. Mégpedig egy jókora. Régen azt mondtam volna, idővel könnyebb lesz. Ám felnyílt már annyira a szemem, hogy lássam, ők voltak egymásnak teremtve. Emiatt válik még nehezebbé az egész. - De, szerintem a mai napot megkoronáztuk már a lelkigyakorlattal. - Hirtelen, fogalmam sincs, miért, de rám tör a nevetés. Még egyszer megölelem Elenát, aztán apró mosollyal az arcomon, mellette lépdelve indulok vissza a kollégiumba.
It's not that i can't live without you, Damon, it's that i don't even want to try.
Sírtam, a könnyeim végigfolytak az arcomon és azt hittem, sosem fogynak el. Utáltam, gyűlöltem azt az érzést, ami hónapok óta kísértett. Sőt, igazából az egész életem másról sem szólt, csak sírásról és veszteségekről. Már nagyon elegem volt az Univerzumból, hogy valahogy mindig velem és a szeretteimmel szúrt ki. Utáltam. Igyekeztem elfojtani a könnyeket, de nem sikerült. - Óriási hiba? Miért lenne az, Caroline? Ha továbbra is így maradok, én… nekem akkor végem. És azoknak is, akik a közelemben vannak. Nem megy így ez tovább. – Bár a vér utáni sóvárgásom és az, hogy majdnem megöltem valakit, nem teljes mértékben az én hibám volt. Luke gyógynövényeinek mellékhatása volt ez, de én nem vettem figyelembe és többet, majd még többet kértem belőle. Épp ezért kezdtem egy szörnyeteggé válni, aki nem bírja kontrollálni magát többé. Caroline szavaira hálásan rámosolyogtam. Örültem, hogy most az egyszer nem próbál irányítani és meggyőzni arról, ami szerinte helyes. Átengedte nekem a döntést, ami így volt helyes. Magam elé pillantottam, megtöröltem az arcomat, a szemeimet. A kérdésemre adott válaszán elgondolkodtam, majd halványan elmosolyodtam. - Köszönöm, hogy mellettem állsz, Caroline… ez most… tényleg sokat jelent nekem. – Felé fordítottam a fejem. Láttam, hogy őt is megviseli a helyzet, nem csak engem. – Tudod, kissé vicces. Régen szerintem pezsgőt bontottál volna, ha azt mondom, nem akarom szeretni többé Damont, most pedig… - A mosolyom hamar sírásba fordult át. Olyan ostoba helyzet volt ez. Félrenéztem, majd így reagáltam a kérdésre. - Minél előbb. A napokban… még fel kell keresnem Alaricot, meg a többieket is, hogy elmondjam, mire készülök és hogy megkérjek mindenkit, ne beszéljenek az elvesztett emlékeimről… és Damonről. – Magyaráztam, majd újra megtöröltem az arcomat. – Elegem van a sírásból… - Motyogtam elfojtott, sírós hangon, a kezeimbe temetve az arcom. Nem akartam nem szeretni Damont. Úgy éreztem, ezzel elárulom kettőnket, de… nem volt más kiút. Nem tudtam megbirkózni ezzel a fájdalommal. Mély levegőt véve emeltem fel újra a fejem. Össze kellett szednem magam, így feltápászkodtam a földről, leporolva a ruhámat, majd lenéztem a barátnőmre, akinek kezet is nyújtottam. - Ne haragudj, amiért elrontottam a csajos esténket… azt akartam, hogy mindketten kicsit elfelejtsük azokat a dolgokat, amik történtek és kicsit kiengedjünk, de… nem sikerült. Tényleg sajnálom. – Magyaráztam bűnbánó hangon, miközben felhúztam a lányt a földről, már ha elfogadta a kezet, amit felé nyújtottam. Talán, ha az utóbbi négy hónap másképp alakul, nem jutunk el eddig. Vagyis, nem, ezt nem tudtam ilyen biztosan állítani. Inkább nem gondolkodtam, elnéztem a bár felé, majd vissza Carolinera. - Menjünk vissza a kollégiumba, nem? – Kérdeztem egy halvány mosoly kíséretében, mintegy lezárásaként az elrontott esténknek.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Csendben, magam elé meredve hallgatom barátnőm szavait. Tényleg minden idegszálammal azon vagyok, hogy átlépjek a megértő fázisba, de ez a lehetetlen küldetéssel vetekszik. Viszont nem gázolhatok bele a lelkébe, mert a nyers őszinteségemmel most biztos ezt érném el. Érdekes belegondolni, hogy pár éve még milyen érzéketlen tudtam lenni az esetek...hát, valljuk be 99,9 százalékában. Ezt mára már sikerült leredukálnom kb. 60 százalékra. Azért ez nem semmi. És még büszke is tudnék lenni magamra, amiért ritkábban bántok meg másokat, mint amikor még ember voltam, de ez nem az a szituáció, amikor megengedhetem magamnak a vállon veregetést. Felkapom a fejem. Majdnem megölt valakit? Bele sem merek gondolni, mi történt volna, ha valóban elvesz egy életet. Amikor kikapcsolt és gyilkolt, alig bírt megbirkózni a bűntudattal, miután visszakapta az emberségét. Most, hogy kis híján a másvilágra küldött valakit, mindezt úgy, hogy lényegében önmaga...nem hiszem, hogy ezt el tudta volna viselni. Főleg így, hogy még Damon sincs mellette. Halvány, de fájdalmas mosoly jelenik meg az arcomon. - Tényleg szereted. Mármint...tudtam én, és szép lassan sikerült is feldolgoznom, de ahogy visszaemlékszem arra az időszakra, amikor még pokolba kívántad...nos, igen, én valahogy leragadtam ott. Sajnálom, hogy ezen keresztül kell menned, és amennyire tudlak, támogatlak. Még ha ez a kis belső hang azt is súgja, hogy óriási hiba, amire készülsz. - Igen, minek is tagadnám? Szerintem ostobaság ez az emlékkitörlős terv, de az ő élete, én nem szólhatok bele. Vagyis de, hiszen épp azt csinálom. Azonban nem irányíthatom őt, és ha már egyszer döntött, az istennek se tudom lebeszélni róla. Jól ismerem Elenát, és most már tényleg az a legegyszerűbb, ha legjobb barátnőként mellette állok. Bár az egyértelmű, hogy nem hazudtolom meg önmagam, és csak azért is közlöm vele, hogy ez megfutamodás. Tudom, nem kellene a képébe vágnom, de mit tehetnék? Amíg szikrányi esélyt is látok arra, hogy esetleg meggondolhatja magát, próbálkoznom kell. Utána ráérek hátradőlni, amikor már evidensnek tűnik, hogy nem tudom lebeszélni. Márpedig úgy sejtem, most ez a helyzet. Pláne a reakcióját látva. - Ne haragudj, igazad van. Ha ez az egyetlen mód arra, hogy megbékélj ezzel a tragédiával, akkor ezt mindannyiunknak el kell fogadnia, még ha nehéz is. Ígérem, leállok a hegyi beszéddel, és a véleményemet nem mondom ki hangosan. - Annak azért örülök, hogy a tudtára adtam, mennyire nem értek egyet vele, de igenis támogatni fogom, ahogy csak tőlem telik. A kérdése meglep, és picit szíven is üt. Bonnie nevét még hallani is nehéz, nemhogy róla beszélgetni. Nagyot nyelek, mielőtt bármit is mondanék, mert nem szeretnék sírásban kitörni. - Őszintén? Szerintem azt, amit én. Úgy gondolom, nem tapsolna meg, amiért erre az elhatározásra jutottál, de mindenben melletted állna. Erre valók...a legjobb barátnők. - Elmorzsolok egy könnycseppet, szépen lassan visszanyelem a kitörni készülő zokogásomat, mert most tényleg ez hiányozna a legkevésbé, aztán felé fordulok. - És? Mikor teszed meg? Gondolom, mielőbb szeretnél túl lenni rajta. - Kicsit talán túl szomorú a hangom, pedig mindent összevetve ez a döntés azt a célt szolgálja, hogy Elena még boldog lehet a jövőben, de ezt mégsem kérdezhetem úgy, mintha most nyertem volna a lottón. Akárhogy is nézem, nem tudok a pozitív oldalára gondolni ennek az egésznek.
It's not that i can't live without you, Damon, it's that i don't even want to try.
Igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne kezdjem el újra a sírást. Úgy éreztem magam, mintha ebben a pillanatban veszítettem volna el Damont, annyira frissen éreztem még a hiányát. Annyira… fájt. Nem tudtam vele megbirkózni, eddig tartott a kitartásom. Főleg, hogy Luke már a gyógynövényeit is megtagadta tőlem. Már nem volt mibe kapaszkodnom. Végem volt. Caroline simogatása jól esett, habár egy kicsit sem nyugtatott meg. Sőt, a könnyeim lassan, visszafogottan újra eleredtek. - Nem, Caroline, ez egyáltalán nem hiba. És igen, átgondoltam. Számtalanszor átgondoltam már és semmi más kiutat nem látok. Én már… magamon sem tudok uralkodni, érted? Teljesen elvesztettem magam felett az önkontrollt. – Mély levegőt vettem, de végül folytattam. – Nem mondtam, de tegnap majdnem megöltem valakit…! Ez nem én vagyok! – Fakadtam ki és kissé ingerülten förmedtem rá. Be kellett látnia, hogy az, hogy Damon nincs, nem csak hatalmas űrt hagyott bennem, hanem egy jobbik részt is kiszakított belőlem. - Igen, Caroline, minden emléket. Nem akarom többé szeretni. Vagyis igen, de már nincs itt és soha nem is tér vissza… így nem akarom. Mert fáj. Beleőrülök a hiányába. Sosem hittem, hogy képes vagyok ennyire szeretni valakit… - Jegyeztem meg egy fokkal halkabban, még egy fél pillanatra el is mosolyodtam, majd újra a térdemnek döntöttem az állam és tovább karoltam a lábaim. - Nem csak neked kell megígérned, hogy tartod a szád. Alaric, Stefan, Jeremy… senki sem emlékeztethet rá soha többé. Minden közös fénykép, a naplóim… mindet rá fogom bízni Alaricra. – Magyaráztam. Látszott, hogy egy ideje elterveztem ezt az egészet. És ebből rájöhetett Care, hogy igenis milliószor átgondoltam és bármit mond, nem fog megváltozni a véleményem. A döntésem. A felcsattanására felemelem a fejem és ránézek. - Megfutamodás? És ha az? Még mindig jobb, mintha kikapcsolnám az érzéseimet és úgy vezetném le a fájdalmamat, mint Jeremy halálánál. – Akkoriban túl sok embert veszítettem el egyik pillanatról a másikra. Nagyon sok volt és képtelen voltam feldolgozni. – Nem várom meg, míg tényleg egy szörnyeteg válik belőlem, Caroline… - Damon halála felért az összes szerettem halálával egyszerre. Kibírhatatlan és elviselhetetlen volt. A szemeim csillogtak a sok könnytől, amik még arra vártak, hogy utat törhessenek maguknak. Elgondolkodva fürkésztem a barátnőm arcát, majd magam elé néztem, a fejemet pedig a falnak döntöttem. - Bonnie szerinted mit mondana most, mit tegyek…? – Kérdeztem egy fokkal csendesebben, de a könnyeim még mindig ott csillogtak az arcomon és én még arra sem vettem a fáradtságot, hogy letöröljem onnan. Ékes bizonyítéka volt a fájdalmamnak, amit nem tudtam szavakba önteni, elég volt… érezni.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Azt hiszem, most végre Elena lebontja azt a hatalmas falat, amit az érzelmei köré húzott fel, amikor Damon és Bonnie meghaltak. Most először látom, hogy átengedi magát a fájdalomnak. Már rég ki kellett volna zokognia magából mindent, ahogy a legtöbben tettük hónapokkal ezelőtt. Mindegy, az a lényeg, hogy most utat enged a könnyeinek. Annyira sajnálom őt. Neki talán a legnehezebb megbirkózni ezzel az egésszel, hiszen ő már olyan sok embert veszített el, akit szeretett. Amikor megemlíti Stefant, egy pillanatra összeszorul a torkom. Mindig ezt a reakciót váltja ki belőlem a neve. Remélem, idővel nem fáj majd ennyire már az is, ha csak szóba hozza őt valaki. Akárhogy is, most Elenára kell koncentrálnom, szóval szépen kiverem a fejemből az akadályozó tényezőket - jelen esetben azt az illetőt, akinek még gondolatban sem ejtem ki a nevét, mert menten elsírom magam vagy dührohamot kapok, amelyik előbb jön -, és a legjobb barátnőm szavaira figyelek. Amikor azt mondja, egy személy van, aki segíthet neki, szinte fizikailag érzem a jeges rémületet, ami eluralkodik rajtam. Ugye nem arra készül, hogy...de, pontosan arról van szó. Szívem szerint felpattannék mellőle és üvölteni kezdenék, a fejéhez vágva, hogy bizonyára elment az esze. Ezt kéne tennem, én mégis hosszú másodpercekig mást sem teszek, mint csendben kuporgok mellette, és vigasztalóan simogatom a hátát. - Értelek, hidd el...vagyis ez így nem teljesen igaz. Próbállak megérteni, de nem könnyű. Úgy hiszem, ezzel hibát követsz el, és nem tudom, alaposan átgondoltad-e. Biztos vagy abban, hogy ez az ostoba...bocsánat. Szóval biztos, hogy ez a megfelelő döntés? - Minden idegszálammal arra fókuszálok, hogy ne kezdjek kiselőadásba. Annak most nem lenne jó vége. Nem szeretném a barátnőm nagy vallomását derékba törni azáltal, hogy túl nagy a szám. Egyszer-kétszer még én is be tudom fogni. Azonban azt nem tudom megígérni, hogy a jövőben, ha ne adj isten, nem úgy sül el ez az egész, ahogy ő eltervezte, nem nyomok le neki egy "én megmondtam" monológot. Nem kárörvendésből közölném vele a dolgot, hanem miután átkapcsoltam a siránkozó és szomorkodó üzemmódba. - Mi mindannyian azt szeretnénk, hogy újra mosolyogj. Én a leginkább, hidd el! Azonban nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a legjobb módszer. Kitörölni Damont? Minden közös szép emléket? Ezt...nem tudom, Elena. És azt sem, hogy megígérhetem-e neked, hogy nem juttatom eszedbe. - Nagyon nehéz hova tenni ezt az egészet. Egyrészt szeretném megölelgetni és azt mondani neki, helyesen cselekszik, támogatom őt mindenben, hagyja szépen maga mögött a múltat. Másrészt viszont kitörölni a fejéből élete szerelmét? Nem, nem és nem! Érzem, hogy ez a legrosszabb, amit tehet, még ha most helyesnek is gondolja. Én sem lennék képes soha elfelejteni Stefant, pláne nem szándékosan. Remek. Most kvázi beismerem magamnak, hogy ő életem...szóval hogy sokkal mélyebb érzéseket táplálok iránta, mint azt először megfogalmaztam magamnak. - Elena, a fenébe is, ez megfutamodás. - Csattanok fel hirtelen, részben az előbbi gondolatmenetem idegesített fel. Ez van, már túl késő, nem vonhatom vissza. Előbújt belőlem az, amit percek óta tartok magamban. Csak remélni tudom, hogy nem haragszik meg rám végérvényesen.
It's not that i can't live without you, Damon, it's that i don't even want to try.
A szavakra egyből a fejemet ráztam, majd kissé értetlenül, hitetlenkedve ráztam meg a fejem. - Nem, Caroline. Ezen nem tudok túllendülni így. Hiába vagy itt te, hiába van itt Alaric, ő nincs és képtelen vagyok így élni. Egyszerűen… fizikai fájdalmat okoz az, hogy minden nap emberek közé kell mennem, rá kell mosolyognom másokra… annak idején Stefan rántott vissza a gyászból, de most… – Aprót szusszantam és elharaptam a mondat végét. Hosszan néztem magam elé és mély levegőt vettem, majd a barátnőm arcára emeltem a tekintetem. - Halott voltam belül, de ő visszahozott az életbe. Most viszont tényleg úgy érzem, semmi és senki sincs, aki segíthetne. Vagyis… egy valaki segíthet. – A könnyeim ekkor már valóban patakokban folytak végig az arcomon. Sokszor sírtam Damon miatt, de mindig igyekeztem ezt akkor tenni, amikor senki sem látott. De itt volt a vége. Nem tudtam folytatni. Letöröltem a könnyeimet és próbáltam egy fokkal nyugodtabban beszélni, de nehéz volt. - Alaric segítségét akarom kérni. Ősi vámpír, ami azt jelenti, hogy képes megigézni más vámpírokat. – Kezdtem el magyarázni, de azt hiszem, kikövetkeztethető volt, mire jutottam, mégis ki kellett mondanom. – Hogy tovább tudjak lépni… el kell engednem Damont. És ehhez az kell, hogy elfelejtsem… hogy ne szeressem többé, Caroline. Csak így fog menni. – A könnyeim újból utat törtek maguknak, így félrefordítottam a fejem. Csak bízni tudtam benne, hogy a barátnőm megérti, miért döntöttem így. Vagyis, nem azt vártam el, hogy megértse, hanem azt, hogy elfogadja. Ez az én életem és az én döntésem. Nem tudnék egy örökkévalóságot leélni úgy, hogy majd’ belepusztulok a fájdalomba. Ki kellett törölnöm Damont a szívemből. Oda is csúsztattam a kezem, a szívemre és megmarkoltam a felsőmet. - Ha nem fogok emlékezni arra, mennyire szerettem őt… képes leszek újra mosolyogni. Őszintén. – Inkább önmagamat győzködtem, mint sem Carolinet. - És Caroline, előre megkérlek arra, hogy… segíts. Leginkább azzal, hogy eszedbe se jusson majd emlékeztetni engem Damonre…! Kérlek! – Tettem hozzá és kérlelőn, szinte könyörgőn figyeltem barátnőm arcát. Muszáj volt, hogy ő is a segítségemre legyen. És muszáj volt a legtöbb emberrel tudatni, hogy ne említsék előttem Damont. Legalábbis ne úgy, mint a halott barátomat. Nem láttam más kiutat. Habár ez drasztikusnak és véglegesnek tűnt, még ott volt a lehetőség arra, hogyha akarom, bármikor visszakérhetem Alarictól az emlékeimet. Bár magamban eldöntöttem, hogy írok egy levelet a jövendőbeli Énnek arra az esetre, ha valaki elkotyogná a múltam elfeledett, homályos részeit.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
A szavait hallgatva apró mosoly jelenik meg a szám szélén. Bár már évek óta nincs együtt Elena Stefannal, már nem is szerelmesek egymásba, azért valahol furcsa épp a barátnőm szájából hallani, hogy szerinte mennyire összepasszolok a volt nagy szerelmével. Jobban belegondolva, valóban úgy van, ahogy Elena az imént rávilágított. Mi mindig ott voltunk egymásnak Stefannal. Na jó, persze a legelején még egyáltalán nem, sőt! Úristen, milyen nevetséges voltam, ahogy nyomultam rá. El akartam vinni a vízeséshez, hogy "megmutassam" neki, jesszus. Röhejes. Végül azonban tényleg közelebb kerültünk egymáshoz. Barátok lettünk. Én pedig szépen lassan...szóval...máshogy kezdtem érezni iránta. Már épp megszólaltam volna, amikor Elenára emelve a tekintetem, hirtelen észrevettem, hogy már nemcsak Stefanról és rólam beszél. A fájdalmát még mindig rejtegetve, de burkoltan szóba hozta legalább. Egy kis tánc most valóban jól fog jönni mindkettőnknek. Isteni érzés a táncparketten kiereszteni kicsit a gőzt. Van is mit kitáncolni magunkból. Ez szerintem még a külső szemlélők számára is nyilvánvaló lehet. Már épp az agyamba kúszna a gondolat, hogy végre jól érezzük magunkat, amikor elindul egy ismerős dal. Aggódóan nézek a legjobb barátnőmre, és legszívesebben a cipőmmel dobnám fejbe a DJ-t jelen pillanatban. Nem is kell sok Elenának, már meg is indul kifelé. Kérdés nélkül is tudom, hogy utánamegyek. Mindössze úgy érzem, adok neki egy perc előnyt, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, mielőtt szépen szóra bírom. Ugyanis ez így nem mehet tovább. Mindenképp ráveszem, hogy beszéljen végre a fájdalmáról. Nem tarthatja tovább magában. Miközben lassan megindultam Elena után, akarva-akaratlanul, de nekem is eszembe jutott a szalagavatónk. Amikor együtt táncoltam Stefannal. Amikor azt mondtam, hogy idővel képes lesz továbblépni, ha találkozik valakivel, akibe őrülten beleszeret. Lehet, hogy már meg is találta, mióta nincs itt? A fenébe is, Caroline...biztos a bátyja miatti gyászolási fázis alatt az az életcélja, hogy ráleljen az igazira, aki épp az elmúlt hónapok alatt be is toppant az életébe. Ugyan. És ha mégis? Elég már, nem gondolhatok erre. Nem messze a bejárattól meg is találom a teljesen összezuhant barátnőmet. Már épp arra készülök, hogy lenyomok egy inspiráló monológot, aminek hála kiönti nekem a szívét, amikor hirtelen, legnagyobb döbbenetemre, magától is elkezdi. A sírás visszafojtása miatti gombócot igyekszem lenyelni, szóval némán kuporodom le mellé a fal mentén. - Én itt vagyok neked, és bármiben számíthatsz rám. Elhiszem, hogy nehéz nélküle, de hidd el, a barátaid segítségével össze tudod majd szedni magad. Legalábbis így könnyebb lesz. Remélem. - Nem tudom, hogy ezzel most Elenát próbálom-e nyugtatni vagy inkább saját magamat. Azt hiszem, kicsit mindkettőnket. Megszorítom a kezét, még inkább érzékeltetve, hogy én mindig itt leszek neki. A gyors hangszínváltás kissé megijeszt, a szavain is elgondolkodom. Pár pillanatig csak nézek rá, végül bólintok. - Bármit is szeretnél elmondani, véghezvinni, én itt vagyok neked. Mint már mondtam is, rám számíthatsz. - Azt már nem mondom ki hangosan, hogy ettől még bízom abban, hogy nem valami őrültségre készül. Nem akarom, hogy emiatt visszakozzon, amikor végre valahára elkezdett megnyílni.
Az italválasztásra megejtek én is egy félmosolyt. Igen, ha iszom, akkor minden jobb lesz. Nyugtattam tovább magam, de az igazat megvallva, mostanság több hülyeséget is csináltam. Nem csak a gyógyfüvek voltak a probléma, hanem az is, hogy kezdtem veszélyesebb lenni másokra. Bár ez a barátnőm elől ügyesebben titkoltam, mint azt, hogy a szívem üres Damon nélkül és nem tudom, mi lesz velem így. Azaz, de, már tudtam. Eldöntöttem, hogy mit fogok tenni és ehhez szükségem lesz mindenkinek a támogatására. Arra, hogy mellettem álljanak és átsegítsenek rajta. Elfogadják, amit akarok. A tequilámat kortyolgattam és úgy vizslattam Carolinet, hogy hajlandó-e válaszolni a feltett kérdésemre, vagy hoznom kell a harapófogót. A nagy csend igazából felért egy válasszal. - Hahó, Caroline. Nincs azzal probléma, ha… - És végre megszólalt, így elhallgattam. Az elejére el is mosolyodtam. Úgy éreztem, van egy kis remény arra, hogy Care és Stefan boldogok lehetnek. De a végére elhúztam a számat. - Ha engem kérdezel, nem lennétek rosszak együtt. Mindig ott voltatok egymásnak, még akkor is, amikor Stefan velem volt. Ti… egészen összepasszoltok. És ezt tényleg komolyan gondolom. – Tettem hozzá sietve és közben el is mosolyodtam. – Az, hogy lelépett, csak… nem is tudom. – Itt már nem mosolyogtam annyira. – A helyében én is legszívesebben ezt tenném, Caroline. Lelépnék és magam mögött hagynék mindent, mert ezt nem bírom így. – Vallottam be, de ennél többet nem akartam mondani. Még megittam az egyik, majd a másik pohár italomat is, mielőtt felálltam volna a táncparkettre hívásra. - Még szép, hogy jövök! – Lehet, rossz szokás, hogy amikor valami rossz történik, megpróbáljuk eljátszani, hogy minden rendben van, de ez valahol segít. Legalábbis, ezt akartam mindig is bemesélni magamnak. A táncparkettre lépdeltem Carolineal. Nem voltak túl sokan, akik táncoltak, így elég sok hely jutott nekünk. - Nos… - Pillantottam a legjobb barátnőmre, aztán táncolni kezdtem. Imádtam szórakozni, imádtam, amikor kicsit ki lehetett rúgni a hámból. Fiatalként ez olyan megszokott dolog volt és hiába voltam vámpír, szerettem ezt a felszabadító érzést. Néhány hosszú percre, amíg táncoltunk az egyik pörgős, bulizós számra, sikerült kikapcsolnom. Mármint nem „úgy”. Egyszerűen jó volt, élveztem a táncot, a zenét, néha felnevettem, mosolyogtam. Aztán jött a zene váltás és bumm, azt hittem, szíven szúrnak minimum egy karóval. Vagy kettővel, csak hogy még inkább fájjon. Az a dal csendült fel, amire Damonnel először táncoltunk a Miss Mystic Falls szépe versenyen. Akkor, amikor Stefannak kellett volna ott lennie velem. Lefagytam és magam elé bámultam. Lassan megráztam a fejem és se szó, se beszéd, kifelé indultam a bárból. - Sajnálom, ki kell mennem… - Félretoltam, aki az utamba került.Nem sokáig jutottam, csak az épület elé, ahol a falnak dőltem. Idegesen a hajamba túrtam. Nem számítottam rá, hogy így kiborulok egy egyszerű dal miatt. - A fenébe. Gyűlölöm ezt az érzést… - Szűrtem fogaim közt magamnak. Nem tudtam, Caroline utánam jött-e, nem figyeltem rá. Csak a zene járt a fejemben és az a tánc. Akkor még nem éreztem semmit Damon iránt, mégis, annyira hálás voltam neki, hogy akkor és ott velem volt. Remekül táncolt, gyengéd volt velem és kedves. Egyszerűen… jó. És annyira hiányzott most! Sírni lett volna kedvem. Ezzel a dallal sok más is eszembe jutott újra, amiket igyekeztem minél jobban eltemetni magamban. Mostanság próbáltam nem felidézni a közös emlékeinket, mert tudtam, hogy akkor széthullok. És most így is volt. Fájt. Nem bírtam elviselni, hogy nincs többé. Lehet úgy valaki nélkül tovább élni, hogy körülötted minden rá emlékeztet? Egy dal, egy illat, egy hely, egy… bármi? Szerintem nem. Ha Caroline utánam jött, akkor végre elnéztem felé. Ekkor már könnyek is megjelentek a szememben. A fal mentén leültem a földre és magam elé néztem. - Caroline, én ezt nem bírom. Nélküle én… egyszerűen szétesek. Nem megy. Nem tudom nélküle tovább csinálni. – Mondtam már sírósabb hangon. – Hiányzik Damon. Rettenetesen… – Átöleltem a lábaim és próbáltam megnyugodni. De aztán úgy döntöttem, ideje elmondanom a barátnőmnek, mire szántam el magam. - Eldöntöttem valamit, Caroline. És szeretném, ha támogatnál benne és mellettem állnál. – Pillantottam rá, ezúttal komolyabb tekintettel. Egyelőre nem mondtam többet, csak vártam a reakcióját, az ígéretét arra, hogy bármire is készülök, nem fordul el tőlem miatta.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Igyekszem ezerrel vigyorogni, ahogy a Scull bár felé baktatunk, de bevallom, nem túl egyszerű. Egyrészt most ismét elkezdtem Stefanon kattogni, másrészt utálom, hogy nem tudok segíteni Elenának, mert nem hajlandó beszélgetni arról, ami igazán fáj neki, és amire nagy szüksége lenne, hogy kibeszélje magából. Most nem az információmorzsákra éhes énem beszél, komolyan szeretném, ha Elena jobban érezné magát. Mondjuk, ha úgy vesszük, az ivás is jót tud tenni. Amint lehuppanunk a pulthoz, már mosolygok is a csaposra. Látom, ahogy a barátnőm elszontyolodik a bourbon szót kiejtve. Elejtek egy halovány, félig-meddig biztató mosolyt felé, amivel igyekszem azt sugallni, hogy minden rendben lesz, aztán az asztalra csapok. - Két tequila lesz. Tudod mit? Legyen dupla. - Kacsintok a pultban álló srácra, aztán amint kikapjuk az italokat, Elena felé fordulok, csendben hallgatom a szavait. A szomorúság szikrája mindig ott cseng a hangjában. Szegény. Fogalmam sincs, miért omlott össze körülöttünk minden olyan hirtelen. Pár hónapja még annyira boldogok voltunk mindannyian, most meg...széthullott a csapat, és a depresszió határát súrolja mindenki. Na mindegy, ma igyekszem nem erre gondolni. Ahogy Elena is mondja, a fősulira, a vizsgákra kell koccintanunk, azokra fókuszálni. Akkor könnyebb lesz. Vagy legalábbis egy ideig képesek leszünk másba temetkezve felejteni...pontosabban a szőnyeg alá seperni egy kis időre a gondokat. Már épp a második pohár ital lehúzásának közepén járok, amikor felteszi azt a kérdést, amitől rettegtem. Elhitettem magammal, hogy egyáltalán nem látszódnak rajtam az érzéseim, de ezek szerint felesleges volt olyan erősen próbálkoznom elrejteni őket. Az italt természetesen a kérdés pillanatában félrenyelem. Amint észhez térek a gyors fuldoklásból, a barátnőmre emelem a tekintetem. Lényegében teljesen felesleges lenne tagadnom. Pláne az iménti jelenet után, amit a csapos is ijedten nézett végig, készenlétben állva, ha hívnia kéne a mentőket vagy a hullaházat. Pár másodpercig csak hallgatok...vagy percekig? Meg sem tudom mondani. Végül nagyon halkan szólalok meg, mintha félnék attól, hogy a saját hangomon hallom az igazságot, ami már igazából jó ideje egyértelművé vált számomra, csak...nem mertem beismerni. - Azt hiszem...igen. Vagyis...jelenleg fogalmam sincs. Tudom, hogy már nem barátként tekintek rá, de...azzal, hogy lelépett...nem is tudom. Túl mérges vagyok rá, talán már elmúlt ez a fellángolás. Hiszen ez nem lehetett több, mint...fellángolás. - Szerintem ezzel csak magamat győzködöm. De nem baj, mert minél tovább mondogatom, annál gyorsabban jut el a tudatomig ez a hamis képzet, és ki tudja? Van rá esély, hogy egy kis idő után már hihető lesz számomra és mások számára is. Addig is el kell fogadnom, hogy szörnyen tudok hazudni, Elenát meg valószínűleg úgysem tudom átverni. Viszont legalább hárítani tudok. - Imádom ezt a számot, szóval én megyek táncolni. Benne vagy, csajszi? - Széles vigyorral pattanok fel a helyemről, és várom, hogy a barátnőm becsatlakozzon a bulihangulatba...vagy legalábbis a színlelésébe.
Azt hittem, mérgesebb lesz. Bár tény, hogy megtettem mindent, ami tőlem telt, de rossz volt, hogy végeredményben semmit nem értek az erőfeszítésem. Caroline ehhez képest elég megértően viselkedett és nem tudtam, hogyan kellene reagálnom rá. Sőt, azt sem tudtam, mi lenne, ha ő állna Stefan elé, hogy hazahozza. Valahol bennem volt, hogy talán ő sikerrel járna. Legjobb barátok és ennek azért számítania kellene. Sóhajtottam, de örültem, hogy sikerül a tématerelési manőverem, így újból elmosolyodtam. - A legjobb barátnő mindig tudja, mire van szükséged, Caroline! - Bíztam benne, hogy nem csak az ő, de a saját gondolataim is terelve lesznek. A kezét fogva indultam el a Scull bárba. Ez volt a legközelebb és egész jó hely is volt, szóval nem volt kérdés, hogy hova ülünk be. - Nos, mivel kezdjük? Bor vagy valami erősebb? Bourbon? - Remek, Elena, másra sem vágysz, csak egy olyan italra, ami Damonra emlékeztet? Gratuláltam magamnak, még a fejemet is megpaskoltam képzeletben. - Inkább... ajánlj te valamit. - Tettem hozzá, miközben egészen a pultig lépkedtem, ott ledobtam a táskámat az egyik üres székre, míg én magam felültem az egyikre. Amint kiválasztottuk, mit igyunk, megérkezett az első kör. Felemeltem és Carolinera néztem. - Egészségünkre! Azt nem kérdezem meg, mire igyunk... - Vontam vállat, majd emeltem volna a számhoz, de végül csak eszembe jutott valami. - Arra igyunk, hogy itt vagyunk a fősulin és gőzerővel készülünk a vizsgákra, amiket eredményesen fogunk letenni! - Határozottan bólintottam és választ nem várva döntöttem magamba a pohár tartalmát. Viszont kezdtem azt érezni, hogy előbb-utóbb kibuknak belőlem a Damon-hiánya miatt felgyülemlett érzések. Néha csak úgy a poharamra meredtem, jó hosszú pillanatokig, majd újra Carolinera pislogtam. - Caroline, amúgy te... érzel valamit Stefan iránt? - Ez a kérdés egy ideje már foglalkoztatott. Lehet, csak rémeket láttam, de néha Care olyan volt, mintha nem csak és kizárólag a legjobb barátja miatt aggódna. De lehet, csak én képzelődtem. Mindenesetre jobb rákérdezni az ilyesmire a félreértések elkerülése végett. Egy bulis, aktuális zene csendült fel a háttérben és késztetést éreztem arra, hogy felálljak táncolni, de egyelőre túl kíváncsi voltam a válaszra, így nem mozdultam, csak tovább figyeltem Carolinet.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
❀ 
