"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Türelmetlenül pislogok rá, amikor elfordítja a fejét. Remélem, nem arról van szó, hogy tud valamit, és most azon morfondírozik, hogyan hallgassa el előlem. Amikor belekezd a mondandójába, nem győzöm visszanyelni a könnyeimet. Elment hozzá? Ez egy kedves gesztus a barátnőmtől, még ha nem is csak miattam tette. Viszont egy kicsit rosszulesik, amit hallok. Mármint győzködte Stefant, ő meg még csak felénk se néz? Legalább visszahívhatna. Nem kérek sokat, csak annyit, hogy közölje, még életben van, nem tervezi levenni a napfénygyűrűt, hogy véget vessen a Damon nélküli nyomorúságos életének, és persze azt is közölhetné, hogy többet az életben nem akar látni sem engem, sem a többieket. Igen, szerintem ennyit igazán megérdemelnénk mindannyian. - Az a fő, hogy megpróbáltad. Én is terveztem felbukkanni, de nem hiszem, hogy elég erős lennék ahhoz, hogy utána egyedül képes legyek hazajönni a kudarc elfogadását követően. Mert nagyon úgy fest, hogy semmi esély rá, hogy hazajöjjön. - Nem hiszem, hogy jól leplezem a szomorúságomat. Sosem voltam jó benne. Mármint persze, fel tudok venni egy széles vigyort, ami egy ideig beválik álcaként, azonban a barátaim viszonylag gyorsan átlátnak rajta. Kicsit érzem, ahogy eluralkodik felettem a depis hangulat. Nem akarok magamba fordulni, de sajnos most közel járok hozzá. Vannak ilyen periódusaim, amikor egyszerűen máshoz sincs hangulatom, mint a szobámban siratni az életem boldog időszakait. Pár hónapja még úgy éreztem, minden sínen van. Aztán bumm...elvesztettük Bonnie-t, Elena és Stefan elvesztette Damont, én pedig ebből kifolyólag Stefant. Ez pedig elmondhatatlanul megvisel. És nem tudom, hogy nem tűnt fel korábban, milyen fontossá vált számomra...hogy talán többet érzek iránta barátságnál. De mindegy, már késő, és nem bánkódhatok emiatt. Elena hangja zökkent ki a révedésből. Egy pillanatig még magam elé bámulok, aztán feltűnik a mosoly a szám szegletében. - Tudod mit? Benne vagyok.A fenébe a lelkizéssel! A fenébe a biológiával is! Most másra sem vágyom, mint egy kiadós alkoholáradatra, és táncolásra, míg ki nem fulladunk. Vagyis legalább reggelig. Igen, pont ez kell. Köszönöm, Elena! - Csak egy tollat és egy füzetet hoztam magammal, amit most hipp-hopp felkapok, és ezerrel jelzem, hogy menjünk mielőbb kikapcsolódni. Tényleg mindkettőnkre ráfér, és jobbkor nem is jöhetett volna ez az ajánlat Elenától. Már épp készültem kitalálni, melyik sarokba kucorodjak le sírni egy nagyot.
Sejtettem, hogy nem fogom lerázni Carolinet. Túlságosan is ismert ahhoz, hogy elhiggye, minden rendben van velem. Ahogy kikapta a kezemből a tesztgyűjteményt, meglepve rápislogtam. - Caroline... - Kezdtem bele, de elhallgattam, hogy végigmondhassa. Meglepett, hogy Stefanról kérdez. Vagyis, nem, igazából kicsit sem volt meglepő, hisz tudtam, mennyire hiányzik neki. Az évek alatt legjobb barátok lettek. Pedig... sosem hittem, hogy Caroline akármelyik Salvatore fiút el fogja valaha fogadni és láss csodát, mégis. Igaz, Stefant könnyebb megszeretni, mint... Damont. Erre a gondolatra sóhajtottam egy aprót, félrenéztem, majd vissza. Nem tudtam, elmondjam-e neki, hogy mennyire nem jártam sikerrel, mikor legutóbb Stefannal találkoztam. Elutaztam egészen Savannah-ig, hogy beszélni tudjak vele és hazahozzam. Sikertelenül. - Nem tudom, mit mondhatnék, Caroline. Elmentem hozzá, de azt látom, továbblépett. Megpróbáltam elérni, hogy hazajöjjön velem, de egyszerűen hajthatatlan. A fejébe vette, hogy Savannahban van az új élete és hátra akar hagyni minket. - Néztem Carolinera szájhúzva. Azt már nem akartam hozzátenni, hogy Stefan még egy lányt is összeszedett magának. Még mindig nem értem, hogyan történt. Biztos voltam benne, hogy nem szerelmes. Talán csak mentsvárnak használta a lányt. Kibúvónak a gyászból és a magányból. Persze, ha visszajönne ide, a barátaihoz, talán egyszerűbb dolga lenne. De nem... Sóhajtottam és aggódva figyeltem Carolinet, mit szól ezekhez a közel sem jó híreknek. Aztán eszembe jutott egy B terv. Először visszavettem a tesztgyűjteményt tőle, ami ezután a táskámban landolt. - Gyere, menjünk el valahova és kicsit feledkezz el Stefanról. Igyunk, bulizzunk. Jót fog tenni, ha nem gondolsz rá! - Felálltam és megfogva Care kezét, felhúztam, hogy nyomatékosítsam a szavaimat. Rámosolyogtam halványan. - Ha ő jól érzi magát nélkülünk, kövessük a példáját. Hidd el, jót fog tenni! Gyerünk, Caroline! - Győzködtem. Elengedtem a kezét, de csak azért, hogy elpakoljam a maradék tanuláshoz előszedett holmit. Könyveket, füzeteket és tollakat, majd várakozón a barátnőmre néztem.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Amikor azt mondta, nem kell érte aggódnom, legszívesebben kupán nyomtam volna. Mi mást tudnék csinálni? A legjobb barátnőm lassan belebetegszik a fájdalma mosoly általi elrejtésébe, és ez kicsit sem normális. Igenis aggódom érte. Ez a minimum, amit tehetek. Sőt lassan kiborulok, hogy a faggatáson kívül nem vagyok képes másra. Sajnos kényszeríteni nem tudom, hogy kezdjen beszélni. Bár megtehetném. Biztos utálna érte, de legalább teljesíteni tudnám baráti kötelességem. Épp válaszolni készülök valami nagyon odamondósat, mikor eltereli a szót a biológia tesztre. Basszus, mégis kit izgat jelenleg a biosz? Annyira Elena körül forognak jelenleg a gondolataim és a segítő szándékom is egyre erősebben hajt, hogy szerintem még a nevemet sem tudnám helyesen leírni. Kicsit sem álltam rá fejben a biológiára. Igazság szerint a tanulás egy ürügy volt részemről, hogy végre nyugodt környezetben tudjak akár CIA technikákat alkalmazni, és megengedni a gátat a barátnőmnél, hogy végre dőljön belőle a szó. Ez a célom, és mindegy, hogyan, de véghez viszem a tervet. Fel fogja emészteni a Damon hiánya miatti szomorúság. Sokat segítene, ha beszélne róla. Én már csak tudom... Hirtelen kikapom a kezéből a tesztgyűjteményeket. - Rendben, mindjárt tanulhatunk, de előbb beszélnünk kell. Tudsz valamit...Stefanról? - Látom, hogy hiába kérdezgetném Damonnel kapcsolatban bármiről, még a boldog emlékeikről sem szívesen mesélne jelenleg. Így más taktikához folyamodom. Kicsit talán önzőségből is, hiszen nekem is jót tesz, ha kiadhatom magamból a Stefan távozása okozta dühömet és igen, fájdalmamat. Egyúttal pedig hátha sikerült elérnem, hogy Elena nagy szerelme is szóba kerüljön. Bízom benne. Olyan bociszemekkel meredek a legjobb barátnőmre, amennyire tőlem telik. Most már, hogy feltettem neki a kérdést, már tényleg érzem, hogy mekkora szükségem van arra, hogy Stefanról is dumáljunk. Ez már nemcsak terelgetés. Muszáj kibeszélnem.
Valahogy azt éreztem, hogy a Carolinenal való közös tanulásunk át fog fordulni vallatásba. Mindenképp el akartam kerülni, de nem tudtam, hogyan. Egyre inkább elvesztettem az érzéseim fölött a kontrollt. Féltem, hogy szembe kell néznem a Damon nélküli világgal. Még képtelen lettem volna rá. Pedig Luke megmondta, hogy be kell fejeznem a gyógyfüvek szedését, mert ártani fog. Még egyetlen egy adag van nálam, és vége. Többször már az ál-Damont sem láthatom és akkor… mi marad? Akkor is meg tudom vajon játszani, hogy minden a legnagyobb rendben? Ezekkel a gondolatokkal léptem be a társalgóba. Láttam Caroline mosolyát, így visszamosolyogtam rá, majd leültem mellé. Elkezdtem a könyveim és füzeteim közt kutakodni. Először a biológiával akartam kezdeni, így azt pakoltam ki. Mosolygós voltam, egészen addig a pillanatig, amíg Caroline meg nem szólalt. Megint ez a faggatás és vallatás, ahogyan azt megjósoltam. Ránéztem egy sóhajjal, majd a térdemre fektettem a biológia könyvet. - Caroline, azt hittem, ezen már túl vagyunk. Minden rendben van velem, nem kell aggódnod értem, oké? – Néztem rá és elmosolyodtam. Tényleg, nem akarom, hogy mindig mindenki értem aggódjon. Eleget foglalkoztak már velem és… mindenkinek megvan a maga problémája. Azt, hogy elvesztettünk nem egy, hanem két embert, ezt… saját magunknak kell feldolgoznunk. Az is csoda, hogy nem kapcsoltam ki az érzéseimet. Megtehettem volna, de azzal csak még több gondot okozok a barátaimnak. És ezt semmiképpen nem akartam. Lapozgatni kezdtem a könyvet, majd megtaláltam azt az anyagot, amit az utolsó órán vettünk. - Kezdjük ezzel, mit szólsz? Fel kell frissíteni a tudásunkat a tesztre. – Nem néztem rá, de érezhető volt, hogy csak a témát akarom terelni. Le akartam zárni. - Ó, és igen, én is hoztam néhány segédanyagot… a teszthez. – Magamhoz húztam a táskámat és kutakodtam benne egy ideig, majd előemeltem belőle két teszt gyűjteményt. – Nem biztos, hogy ebből fog a tanár úr kérdéssort választani, de jobb, mint a semmi. – Mosolyogtam és ez a mosoly végre őszinte volt. Az, hogy tereltem a gondolataimat, jót tett.
.•° Kedves naplóm! Túléltem az első napot. Legalább 37-szer mondtam, hogy "jól vagyok, köszönöm", de egyszer sem gondoltam komolyan. De senkinek sem tűnt fel. Ha valaki megkérdezi, "Hogy vagy?", igazából nem is kíváncsi a válaszra.
Úgy érzem, egyre zűrösebb minden. Csak pár napja tértem vissza a fősulira, jó pár hét kimaradt, hiszen...nem volt kedvem visszatérni. Komolyan nem. Minden erőmmel azon voltam, hogy ráakadjak Stefanra. De végül csak rájöttem, hogy nem pazarolhatom el a fősulis éveimet - legalábbis azokat, amiket a barátaimmal tölthetek - arra, hogy lényegében egy olyan illető után kutassak, aki nyilvánvalóan nem akarja, hogy megtalálják. Különben is, bőven van megoldásra váró probléma Stefan nélkül is. Tylernek is segítségre lenne szüksége, hogy feldolgozza a vele történteket, Jeremyre is ráférne egy józanító kúra. Szó szerint és képletesen is. Emellett pedig a legfontosabb...Elena. Valami nem stimmel a barátnőmmel, és elég idegesítő, hogy még nem tudtam kiszedni belőle semmit. Hiába faggatom, mindig azt feleli, hogy minden szuper. Mégis hogy lenne minden szuper? Olyan, mintha...nem is tudom...blokkolná az érzéseit, vagy ilyesmi. Mindegy, úgyis megtudom, miről van szó. Ma megbeszéltük, hogy a társalgóban összeülünk egy kis csevegés és tanulás végett. A megbeszélt időpontnál kicsit előbb megérkezem a szinte üres terembe. Egy félreeső kanapéra huppanok le, hogy kényelembe helyezzem magam, és felkészüljek a vallatásra, amit olyan alaposan elterveztem. Amikor pár perc elteltével belép a helyiségbe, mosolyogva intek neki. Meg sem várom, hogy leüljön, már dől is belőlem a szöveg. - Tudod, nem akartam szóba hozni, de mivel a barátod vagyok, kénytelen leszek. Mivel nem szeretlek ilyennek látni. Tisztában vagyok vele, mennyire szomorú vagy. Még ha nem is mutatod ki. De velem bármiről beszélhetsz. Add ki magadból, jót fog tenni. - Hogy én hányszor próbálkoztam már ehhez hasonló monológgal, de nem vált be. Mindenesetre még megvan bennem a remény, hogy minél többször szajkózom ugyanazt, annál több az esély rá, hogy Elena végre megnyílik előttem. A komoly tekintetem mögött minden bizonnyal jól látszik a baráti aggódás, amit jó ideje árasztok a barátnőm felé, hátha feltűnik neki, megsajnál, és szépen elmondja, miért lett ennyire...furi. - Nem nyaggatlak, ígérem. A könyveket is elhoztam, hogy tudjunk készülni a tesztre, de...ne felejtsd el, hogy én itt vagyok neked. - Küldök felé még egy bátorító mosolyt. Tudnia kell, hogy nincs egyedül.
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Kezdőlap
