Tudjátok milyen nagy szívás erősen katolikus családban felnőni? Mármint abban az időben, amikor én jöttem a világra akkor persze mindenki olyan képmutatóan hitt Isten létezésében, hogy már az én pofám szakadt le, de az én családom? Szerintem még a kibaszott pápa sem ennyire vallásos, mint ezek voltak.
- Liam! Vacsora előtt mindig imádkozunk! Erre mindig csak egy szemforgatás volt a válaszom. Persze, hiszen a szakállas barátunk mindig megsegíti az embert és ő miatta van étel az asztalon. Mert hát ugyebár ő műveli a földet és ő robotol szakadó esőben, tűzőnapon és hóviharban az újgazdag semmirekellőknek? Köszönjük ó Istenem, köszönjük.
- Liam! Mondtam neked, hogy nem szólhatsz vissza a birtok urának a fiának! Igen, igen. Akkor csak hagyni fogom azt, hogy földön rugdossanak, mint egy kutyát. Mert hát ez erre a megoldás. Lakat a számra és dobjuk el vagyis bocsánat tegyük be egy katapultgépbe a kulcsot és nézzük, ahogy elszáll a levegőbe.  Mert nekünk ez a sorsunk, ez a keresztünk. Ezt adta Őnagysága nekünk.
- Liam! Nem bókolhatsz a földesúr lányának! Persze, én kérek elnézést. Már az is szégyenletes, hogy azt gondoltam, hogy megdicsérhetem azt, hogy milyen szép a ruhája ha már oda meg vissza van értem. Bunkó paraszt vagyok még hozzájuk se szólhatok, mert ők angyalok sőt istenek. Persze ha akarnám akkor még a malomhoz is vihetném ahol senki nem lát minket, hogy aztán megronthassam és utána csak a nászéjszakáján csodálkozzon az ifjú férj, hogy miért nincsen a takaró eláztatva. Hogy aztán átfusson az a gondolat a kis fejecskéjén, hogy talán ő volt túl kevés? Hogy annyira el van kényeztetve, hogy még ennyire sem képes?



- Liam! Menj el a vásárba! Ugyanolyan hangon, mint ahogyan anno anyám. Remek, ez is öregségére olyan lesz, mint ő. Mennyire jó lesz nekem, hogy ma az egész nagy család együtt fog vacsorázni nálunk? Anya, apa, húgi, feleség. El sem tudom mondani, hogy mennyire várom már ezt a pillanatot. Adjatok már egy kibaszott kötelet!!!
- Persze főnök, már megyek is hiszen te vagy az úr a háznál! A védjegyemmé vált szemforgatás kíséretében távozom a lakhelyemről, csak futtában hallom az ordibálást, hogy miért kell nekem mindig ilyen undoknak és gúnyolódónak lennem. Hát ez van, szokd meg ha már hozzám jöttél te asszony.
Igazából miért is tegyek úgy, hogy érdekel a mondandója valakinek ha nem? Nem fogom magam megjátszani csak azért, hogy a kis lelkét ápolgassam az illetőnek. Ez van, szar a világ, undokok az emberek. Ha valaki nem bírja elviselni akkor az dugja a fejét a homok alá és ki ne tegye onnan addig, ameddig kap levegőt.
Sóhajtva nézegetem az édességeket, hiszen azért kellett kimozdulnom. Mert hát a családnak desszert is kell. Főleg úgy, hogy lassan a küszöböt rágjuk.
Már pont nyúlnék is az egyikért, amikor csak egy lökést érzek és néhány pillanat múlva már a porban fetrengek. Morogva próbálok feltámaszkodni, amikor egy csizma miatt újra visszaesek a földre. Sziszegve pillantok fel.
- Útba vagy paraszt! Önuralom, önuralom. Emlékezz, hogy mit mondtak. Nem szabad visszaszólni, nem szabad.
- Persze, elnézést. Nem elég nagy ez az út, hogy ketten is elférjünk igaz. Hoppika ezt most ki is mondtam? Ejj-ejj a hangos gondolatok egyszer a sírba fognak vinni.
- Te most gúnyolódsz? Ha gúnyolódnék akkor azt mondanám, hogy vedd már le rólam azt a mocskos lábad te hústorony, de most szerintem szépen fejeztem ki magam.
- Döntsd el te magad, vagy az sem megy? Látom nem tolakodtál akkor, amikor az észt osztották. Ezt már akkor megbántam, amikor kimondtam. Felrángatnak és lefognak. Nem próbálok ellenkezni, nincs értelme. Tudom mi fog jönni és ez elkerülhetetlen. Becsukom a szemem és próbálom kizárni a külvilágot, nem akarom hallani a ficsúr ordibálását, hogy velem most példát fog statuálni, hogy tudjuk azt, hogy hol van a helyünk. Csak várom a fájdalmat és a kínt, hogy minél hamarabb túllehessek rajta. Megfordítanak és aztán csatt. Egy ostorcsapás. Csatt. Még egy. Csatt. Jön a következő. Csatt. Ez egyre nagyobb. És az utolsó. CSATT. Nem adok ki hangot, csak összeroskadok. Még egy utolsót azért belém rúgnak a földön. Amint elmentek csak a földet kezdem el püfölni.



- Bárcsak lenne annyi erőm, hogy ezeket megtudjam kínozni! Hogy letudjam őket kaszabolni! Csak egy halk hangot hallok magam mellett. Mintha azt mondta volna, hogy segíthet. Felpillantok és egy csuklyás fazon indul meg az első sikátor felé. Nem tudom miért, de érzem a zsigereimben, hogy nekem szánta ezt a mondatot. Kétségbeeséseben elindulok utána hiszen már úgy sem veszthetek semmit. Imádom azt az érzést, amikor már tudod azt, hogy nincs lentebb. Már annyira padlón vagy. Ilyenkor a legveszélyesebb az ember hiszen bármit megtenne csak azért, hogy jobb legyen a helyzete.
- Én megadhatom azt amire vágysz. Olyan erőt adhatok neked ami páratlanná fog tenni az egész királyságban és mindenki rettegni fog tőled. De ennek hátrányai is vannak nem csak előnyei az pedig... Felemelem az egyik kezemet jelezve neki, hogy maradjon csöndben mert nem érdekelnek a hátrányai. Ha megkaphatom azt amire vágyok, akkor nem fog semmi sem érdekelni.
- Szeretném! Ekkor hirtelen a keze a nyakam köré fonódik de olyan gyorsasággal, hogy még köpni se tudtam volna. Ilyen sebességre egy ember nem lehet képes s az az erő? Lehetetlen. Megharapja a saját kezét. Ez mi a fenét csinál? Aztán a számhoz nyomja és akárhogy próbálom nem tudom onnan leszedni. Érzem a fémes, undorító ízt a számban és nyelek belőle néhányat. Elenged.
- Ez most mire volt jó?! Aztán képszakadás. Azt hiszem... azt hiszem... ez az alak eltörte a nyakam!