Legyek őszinte homálybogozás nélkül? Korábban mindenféle csínytevésben kérdés nélkül benne voltam. Örömmel, kérés nélkül is. Ha én nem kerestem a bajt, az megtalált magának, ami rendben is van. A kitsunék már csak ilyen kifürkészhetetlenek, még akkor is ha természetünk része az igazmondás, elég rafináltak vagyunk, hogy mégis a kétség homálya lengjen körül bennünket. Talán pont ezért, a szabályokban is mindig kerestem az apró rést, ahol mégis ki lehet bújni. Azt hiszem abban különböztem csak a többiektől, hogy engem érdekelt a föld. Nem voltam képes beérni azzal, ami van, meg aztán egy idő után az ingerküszöböm újdonságokra vágyott. Bölcsesség, persze, ennyi idő alatt ragad a rókára valamennyi, de azt sosem értettem, hogy az ember, ez a gyenge porszem a gépezetben mégis hogyan tudja ilyen komolyan venni magát és az élettartamát, mennyire vak.. nem tudom milyen gondolataim voltak az előtt, nem emlékszem már. Azt tudom csak, hogy a tanulmányozás során, ahogy a reakcióikat, a vegyes és változatos egyéneket addig addig tartottam szemmel, (néha bajt keverve, ritkán megsegítve) hogy nem volt elég már a pokol, a természet feletti. Muszáj voltam érezni, milyen embernek lenni. Nem hagyhattam ki, és hát megtaláltam a rést a pajzson, nemes egyszerűséggel és minden bűntudat nélkül kiválasztottam magamnak egy ember férfit, és megszálltam a mellette teengődő egyszerű lelket. Chris meglepően jó volt ebben a világban. Nem volt kérdés, hogy jobbat adhatok neki, mint az aktuális párja, rengeteget tanultam tőle. Látni, ahogy ő látott… ez az, amit kaptam, és nem vettem észre, de a szívem a kezében volt. Soha nem élt ezzel vissza. Észrevétlenül éltem jó asszony mindennapjaimat, amikor muszáj voltam, elillantam a testből töltődni. Otthon nem foglalkoztam a rosszallással, hiszen kiegészültnek éreztem magam. Fájt, hogy igazából nem engem lát, nem engem érint meg. A mesterkedésem és kísérletezésem miatt megbetegedett. Gyógyíthatatlanul és visszafordíthatatlanul. Miattam, és minden tudásom kevésnek bizonyult, elvesztettem. Hála nekem, földi léte után az alvilág lett a lelke otthona, amit soha nem fogok tudni megbocsájtani magamnak. Ekkor elvesztettem az önuralmamat, ki akartam menteni onnan, de ez a vétség már nem volt helyrehozható. Ez van, így jártam. Valami megváltozott, óvatosságra int és a szeleburdiságomból is visszavett. Azt hiszem, Minoru elfogadása akkor mindennél többet jelentett, talán előtte sosem láttam őt ennyire erősnek, belátom, hogy kell az ő szabályozottsága az én kíváncsi, szabálykihágó természetem mellé. Meg ahhoz is, hogy gyógyuljak.
Alkalmazkodtam az új helyzethez, kezdem elfogadni ezt a kicsit borúsabb énemet is, de psszt… mindezt ne mondd el senkinek!! Nem húznék ujjat a helyedben.