Kezdek türelmetlen lenni. Nem tudom, hogy a szervezetemben keringő különféle tudatmódosítók teszik-e, vagy a puszta tény, hogy a bájcsevej minden mondatával csak értékes időt pocséklok. Akárki is legyen ez a Phoenix gyerek, nekem addig van rá szükségem, még hatnak a poraim és piruláim és Desi arcát látom. Ha jobban belegondolok, még jó is, hogy egy klubban vagyunk, amennyire élethű a hallucináció annál rosszabb lenne reggel felébredni valaki mellett, aki még csak nem is emlékeztet a szerelmemre. Nem olyan meglepő, hogy feltűnik neki a bámulásom. Minden épeszű embernek feltűnne, ha valaki úgy bámulna rá, mint hal a szatyorban. Igaz, máskor is keveredtem már össze emberekkel csak azért, mert a drogok hatása alatt Desi arcát láttam, de esküszöm, hogy nem mindig ennyire kínos a helyzet. Csak ismételgetni tudom magam: ennyire élethűen még semmilyen szernek nem sikerült előhúznia a tudatomból. Legyek bármilyen bódult is, nem tudok betelni az arccal, amit igazán évszázadok óta nem láttam. ((Egy fél pillanatig szarul érzem magam a helyzettől, mintha megcsalnám Desit. De túlságosan befolyás alatt állok, hogy ezt a gondolatot igazán hagyjam kibontakozni.)) Mint mondtam, nagyon hasonlítasz valakire. próbálom megmagyarázni, bár nem sok reménnyel. Nem hiszem, hogy zavarná annyira a dolog, hogy faképnél hagyjon, de azért nem akarom megadni az esélyét, úgyhogy igyekszem a figyelmem inkább a testének szentelni. Tele van tetoválásokkal, amiket a sötétben nem látok teljesen és annyira nem is érdekelnek. Akárhogyan is nézzen ki valójában, a teste pont az esetem. Vékony, magas, valószínűleg rejteget izmokat a pólója alatt, de nem annyit, hogy visszataszító legyen. Jobban belegondolva még alkatra is emlékeztet Desire. Nem téved nagyot, mikor döntésképtelennek nevez. Az, hogy James testében mit tesznek velem különböző idegen férfiak cseppet sem érdekel; így az elmúlt pár év minden szexuális kalandja számomra arról szólt, hogy minél több szert nyomjak magamba, és minél hamarabb elzavarjam a hálótársam, amint végeztünk. Vele is ez lesz a helyzet. Igen? kiráz a hideg, ahogy a fülemhez hajol. Még a hangja is ugyan az. Akkor most szépen hátra jössz velem és születésnapom alkalmából megdugsz. Vagy én téged. Nem vagyok válogatós. mondom ki, amire eddig is mindketten gondoltunk. Hogy biztosan megérkezzen az üzenet a testéhez préselem a sajátom. Nem különösebben zavar, hogy minden körülöttünk álló premier plánban kapja a műsort, ha elég közel van. Ha valakinek problémája lenne, szívesen kitépem a szemeit a helyéről, hogy nem kelljen végig néznie. ((Elkalandozom egy pillanatra, hogy milyen vulgáris is ez a modern kor. Személy szerint nagyra értékelem, hogy nem kell virágnyelven beszélnem, és attól tartanom, rossz ajtón kopogtatok. Nem mintha annyi tapasztalatom lett volna egyéjszakás kalandokkal ember koromban, de ezt a fiút felszedni valószínűleg sokkal egyszerűbb ma, mint hatszáz éve lett volna.)) A tekintetem nem hagyja el az övét, még elfogadja tőlem az lsdt, talán még pislogni is elfelejtek. Ahelyett, hogy leengedném a kezem, megérintem a haját és a tincsei közé fúrom az ujjaim. Olyan puha, rövid tincseket tapintok, amit várok. Belemarkolok a hajába és hátra húzom a fejét, hogy jobb fény essen a szemeire. Éppen olyan üvegesen tekint rám, ahogy az várható volt. Érezni, látni, hallani… Túl sok mindent csinál, hogy meg tudjam magyarázni. Meg egyébként sem tudom, hogy az emberekkel mit művel, de azt hiszem nincsen mindenkire olyan hatással, hogy a rég elveszett szerelmét látja. Megfordul a fejemben, hogy vajon ő mit tolt már ma este és reménykedem, hogy semmi olyat, amire az lsd ne lenne jó hatással. Valamiért nincsen kedvem végig nézni, ahogy túladagolásban meghal és aztán elásni… Gyereelveszem tőle az egyik üveget, ezzel megszabadítva az egyik kezét és összefűzöm az ujjainkat. Persze csak azért, hogy ne vesszen el a tömegben, véletlenül sem, mert esetleg olyan lenne, mintha Desi kezeit fognám. Végig vezetem a pult mentén, el a mosdók mellett, egy sötét kis folyosóra, ahonnan egyetlen árva ajtó nyílik. Reménykedem benne, hogy van annyira részeg/beállt, hogy nem foglalkozik az apró ténnyel, hogy a ajtó csak úgy magától kitárult előttünk. A helyiség szűk, sötét, a klub régi berendezései egymás hegyére hányva. Nem egy nászutas lakosztály, de a helyzetre tökéletes.
A fű bátorrá tesz. Olyan dolgokat merek tenni és mondani, amelyeket alapból nem tudnék. Nem mennék csak oda egy férfihoz a bárpultnál, mert van nála alkohol és nem jelenteném ki burkoltan, hogy ma este még egymás ágyában fogunk kikötni. Félnék, hogy egy homofób illetőt fognék ki, aki majd megpróbál péppé verni. Persze ez az opció nem igazán játszik, hiszen nehéz felvenni egy gyenge embernek a versenyt a vámpírerőmmel. Egyszer mondjuk volt akkora szerencsém pár hónappal ezelőtt (az is lehet, hogy tegnap vagy múlt héten csak már összefolynak nekem a napok), aki heteroszexuális volt és nem igazán tetszett neki, amit csináltam. A flörtölésem és a közeledésem feldühítette, de messze ő nézett ki a legjobban az egész teremben és engem olyannyira nem érdekelt semmi, hogy képes voltam megigézni, hogy kussoljon és tegye azt, amivel örömöt okozhat nekem. Nem vagyok erre túl büszke, de cserébe lett egy jó éjszakám. Jamesszel már nem tenném ezt meg. Egy átalágosan kinéző férfi, amilyet bárhol találok, viszont szükségleteim meg vannak. - Akkor jól gondoltam – bólintok, s közben még mindig ott van azaz idegesítő vigyor az arcomon. Imádom, ha tippelek és igazam van, pedig fogalmam sincs semmiről ezzel az emberrel kapcsolatban. Annyit tudok, hogy Jamesnek hívják és így vége is van a listának. Bőven elég, ha ennyit tudok, mert nem igazán vagyok kíváncsi több dologra. Egy halk kuncogással konstatálom, hogy közelebb lép hozzám és az arcomat kezdi fürkészni. Már zavaróan sok időt tölt el azzal, hogy a vonásaimat elemezze és ne szóljon semmit. Én csak bámulok rá, de nem mélyedek el az arcának tanulmányozásában. Mindössze a tekintetét figyelem, ahogy rám néz. – Ennyire tetszem neked? – A fű megteszi a hatását, hogy ne legyek szégyenlős. Alapból nem mernék ilyen nyíltan rákérdezni. - Nem vagy túl döntésképes – nevetek fel. – Tudod szeretem, ha megmondják, hogy mit tegyek – suttogom a füleibe, hogy még véletlenül se hallja meg senki körülöttünk. Ugyan már a nyolcvanas éveket írjuk, de még ennyi idő elteltével sem annyira elfogadók az emberek, hogy értékeljék két férfi vonzalmát egymáshoz. Vajon lehet vonzalomnak nevezni azt, amit James iránt érzek? Őszintén szólva a vodka miatt jöttem ide hozzá, s közben feleszméltem, hogy ő is ugyanarra a kapura játszik, s egy ilyen lehetőséget nem szabad kihagyni, ha nem teljesen gány a másik kinézete. Tetszik ez a kor. Nem kell megjátszanod, hogy józan vagy, hogy nincs semmilyen drog a szervezetedben, mert mindenki ugyanazt teszi, mint te. Régen legalább felszínre úgy kellett látszódnia, mintha minden rendben lenne. Nem volt illő teljesen leinni magad a sárga földig. Akkor még a drogoknak sem volt ekkora hatalma, mint most. Mára már az egész világ ráfüggött és nemcsak bulikban fogyasztják az emberek. A mindennapok részévé vált és én azt hiszem élvezem ezt. Jobban, mint eddig bármit. - Hiszek neked – bólintok és utánozom azt, amit ő is csinált. A bélyegről lenyalom a szert, s közben végig James szemébe bámulok. Leköt a tekintetével. Nem hagy szabadulni. – Mit is kellene pontosan ezután éreznem? – megkerülöm a férfit és elveszem az üveg tequilát a pultról, amit az előbb szerzett, s még egy másik üveggel is kerítek magunknak, mielőtt visszafordulnék James felé. - Akkor hol is van az a szoba, amiről beszéltél? – kérdezem mellébeszéd nélkül. Nem bájcsevegni vagyok itt. Különösebben nem érdekel, hogy mi van vele vagy hogy érzi magát a születésnapján. Míg engem élvezettel tölt el, addig nincs okom arra, hogy lelépjek. Talán a végén megigézem majd, hogy felejtsen el, mert félek, hogy keresni kezdene másnap. Egyszer már volt erre példa, pedig azt hittem, hogy a srác annyira be volt állva, hogy nem fog emlékezni. Mégis emlékezett, s nekem nincs szükségem rajongókra. Meneason kívül senki mást sem tudnék szeretni.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Kedd Márc. 31, 2020 1:11 pm
phoenix && james
Life's just a cocktail party on the street
Néha elgondolkozok, vajon hányszor találnám magam hasonló helyzetben, ha 1 – nem élnék a kor adta minden szórakozási lehetőséggel, 2 – a drogok nem okoznának Desi-hallucinációkat. A válasz mondjuk ott rejlik a tényben, hogy a modern zene legismertebb zenekaraival dolgozok együtt és járom a világot – tehát a statisztika azt állítja, hogy ugyan ezekkel a várható eredményekkel számolhatunk. Talán annyi, hogy válogatósabb lennék. Itt van például ez a srác. Nyilvánvalóan neki teljesen mindegy, hogy engem talál be, vagy a mellettem állót. Nem csinál belőle nagy titkot, hogy egy egyszerű üzleti cseréről van szó, ahol mindketten leginkább arra fókuszálunk, ami nekünk előnyös. Ami teljesen rendben lenne, ha nem lennének érzelmi kötődéseim az arcához (vagyis, ahogyan az arcát látom). Valahogy nem tudom elképzelni, hogy Desi valaha így viselkedjen, és ez gondokat okoz, hogy eldöntsem ki-kicsoda és mit akar, különösen nagyrészt elködösült fejjel. A huszonkilencedik. válaszolom, és nem nagyon érdekel, mit gondol a koromról. Legyünk őszinték, ma-holnap töltöm az ötszáz-harmincat, ebben a korban már nem igazán számoljuk az éveket. Nem igazán akarom tovább kommentálni az arcát, mert ha elárulom neki, milyen hatással vannak rám tiszta kék íriszei, aztán kiderül, hogy szénfekete szeme van, elég kellemetlen lenne a helyzet. Nem mintha jelenlegi állapotomban egyébként is meg tudnám állapítani bárki szemszínét, és ő sem hiszem, hogy nagyon foglalkozna a részletekkel. Mint mondtam, ez szigorúan üzleti kapcsolat. Már amúgy is egészen közel vagyunk egymáshoz, de azért én még közelebb hajolok. Varázslatos, mennyi élethű a hallucináció. A szempillái, a szeplői, az az egyetlen zöld pigment a szemében, amit nem is vettem észre eleinte. Lenyűgöző, hogy képzeletem milyen pontosan úgy adja vissza, ahogyan ismertem, pedig biztos lettem volna benne, hogy pár részletet már elhomályosított az idő. Ha nem tudnám, hogy képtelenség azt hinném maga Desi áll előttem. Olyan vigyor ül ki az arcára, amit Desin csak ritkán láttam, de az egyik kedvencem volt. Ma este biztosan extra sebességen pörög a képzeletem. Bármit. Mindent. válaszolok, és az ajkamba harapok. Kicsit talán szánalmas mennyire hajlandó lennék megadni neki mindent, csak mert úgy néz ki, mint a szerelmem. Közben rájövök, hogy baromira nincsen nálam semmi kulcs, tekintve, hogy nagyjából húsz perccel ezelőtt érkeztem és ezt az időt is csak drogokkal és Finivel töltöttem. Ez egy pillanatra elkeserít, mert nem akarok még kulcs után is kajtatni, nehogy megunja és lelépjen – de aztán jön a csodálatos felismerés, hogy egy kibaszott démon vagyok, démoni hatalommal, ami közül az egyik, hogy az elmémmel tudok tárgyakat mozgatni… mint például egy zár… Biztosan egyedi arca van, én elhiszem neki. Kár, hogy fogalmam sincsen, hogyan is néz ki. Vagyis nem akkora kár, mert lehet, hogy tök ronda és drogok nélkül hozzá sem érnék. Ezt már sosem tudom meg. Még jó, hogy a huszadik században már sokkal nagyobb választék van, mint a középkorban. Nem mintha, akkor igényeltem volna a választékot, sikeresen belezúgtam az első fiúba, aki kedvesen mosolyogott rám. Akinek az arca most várakozón néz rám, és azt hiszem válaszra vár, de fogalmam sincsen mi volt az utolsó mondata. Kicsit elvesztettem a fókuszt. Ja, igen, a bélyeg. Látom rajta, hogy fogalma sincsen, mit akarok egy papírdarabbal, ami kicsit aranyos; még nem találkoztam olyan emberrel, aki ne ismerte volna fel az lsd-t. Lehet, hogy ez a srác eddig burokban lakott, és még csak most ismerkedik a világgal. Nyújtsd ki a nyelved. Így. mosolygok rá és a saját papírdarabkám a másik kezemmel az ajkamhoz emelem. Nem feltétlenül kellene showt csinálnom az egészből, de azt érzem, megérdemli. Kinyújtom a nyelvem hegyét és úgy nyalom le a bélyegről a szert, hogy közben a szemébe bámulok. Te jössz, hidd el jó lesz. noszogatom. Hozzá érintem az ajkához a bélyeget, és kicsit kezdek türelmetlen lenni. Valamelyik helyiség a nevemet kiabálja és semmi mást nem akarok, csak kézen fogni és magam után rángatni.
Már én is kezdem kicsit túlzásnak érezni, amit mostanában csinálok. Minden este más buli és más férfiak, akár több is egyszerre. Egy idő után kezd monotonná válni, ám ennek ellenére sem tudom feladni. Túl sok jó érzést okoz nekem a fű, feloldja a gátlásaimat, amelyektől nem igazán tudok felszabadulni. Valószínűleg ha nem lenne semmilyen anyag a szervezetemben, akkor rá sem tudnék nézni másra, csak Meneas arcát keresném a tömegben. Muszáj néha ilyen felszabadultnak lennem, még akkor is ha ez már évek óta tart és ideje lenne visszafognom magam, hogy végre rátérhessek arra, ami igazán fontos nekem. - Nyugi, már elmúltam huszonegy. Nem fogsz kiskorút megrontani – vágom rá egy kicsit durvábban a kelletténél, de attól függetlenül még mindig ott van azaz idegesítően széles vigyor az arcomon. – Ez hányadik születésnapod? – kérdezem meg akkor én is. Ha tippelnem kellene, akkor valahol huszonöt és harminc között járhat a srác. Többre nem gondolnék, de értek már meglepetések. Ha azt nézzük, akkor már én is lassan hatszáz éves vagyok. Bárcsak tudnám, hogy mikor! - Végülis nem nekem kell tetszenie az arcomnak – vigyorgok, majd ritmusra megpördülök egyet. Nem életem legjobb ötlete, hiszen jobban kezdek szédülni, mint előtte, ám mégis úgy érzem, hogy megéri. A zenekar nagyon jól nyomja, igazi modern zenét játszanak. Azt hiszem ilyen szempontból eddig határozottan a nyolcvanas évek a kedvencem. James nem feltétlen az a srác, aki után megfordulnék az utcán, de az alkohol és a fű mindenkit szebbé tesz. Ilyenkor nem vagyok túlságosan válogatós típus. Az a lényeg, hogy legyen egy jó éjszakám. Több nem számít, mivel az ilyen kis kalandjaimat szeretem lezárni még mielőtt igazán elkezdődne. Már ideje lenne megtalálnom Meneast, mert kezdek beleunni az egyedüllétbe, az önsajnáltatásba és még a túlzott szórakozásba is. Semmi sem jó gazán nekem. - Akkor menjünk szépen abba a hátsó helyiségbe – nem akarok kertelni. Ő is tudja, hogy nem a jövendőbelimet keresem ma este. Máshogy bánnak az emberek azokkal a személyekkel, akiket bulikban szednek össze. – Mit szeretnél? Mit csináljak? – egy perverz mosoly kúszik fel az arcomra. Egy pillanatig sem titkolom a szándékaimat attól függetlenül, hogy nem mondom ki azokat hangosan. - Pedig azt mondják, hogy egész egyedi arcom van – vigyorgok. Igazából nem mondja ezt senki csak elég emberrel találkoztam már az életem alatt, hogy ezen a véleményen legyek. Még soha senkit sem láttam, akinek ennyire rikítóan kék szemei lettek volna, mint nekem és már szinte fekete haja. Ez alatt nem feltétlen értem azt, hogy különleges is a kinézetem, inkább átlagos, de mégis egyedinek gondolom. Főleg most itt, ebben a pillanatban. - Uh imádom a tequilát – mosolyodom el. Még a kriptába vonulásom előtt ittam azt egy este pár sráccal, akiket random ismertem meg. Akkor még nem volt Addie az életem része. Egyedül voltam és szerettem csapongani. Akkor ittam először ilyet, de eléggé megtetszett az íze és a hatása, hogy legközelebb ne undorodva nézzek rá. – Ezt még nem próbáltam – figyelem James mozdulatait, ahogy az ujjára helyezi a bélyeget és az ajkamhoz tartja. Nem igazán tudom, hogy milyen anyag ez és, hogy milyen hatása van, de alig bírom ki nevetés nélkül, míg odatartja az apró kis papírdarabot. Most ettől kell várnom a csodát vagy mi?
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Hétf. Márc. 30, 2020 12:19 am
phoenix && james
Life's just a cocktail party on the street
Az idegen is táncikál egy kicsit és én megbabonázva nézem – bár inkább nevezném vonaglásnak, ahogy próbálja a zene ritmusára ringatni magát több-kevesebb sikerrel, de attól függ ki mennyire liberális a szóhasználattal. Nem egy nagy mutatvány, de engem lenyűgöz – nem mintha ebben az állapotban nem lenne könnyű. Én magam soha nem vetemednék rá ilyesmire. Nincs az az alkohol, fű vagy szermennyiség, amitől kedvem lesz ide-oda rángatni a testem és megmozdítani a két bal lábam. Amikor azt állítja, hogy talán ráncos az arca egy pillanatra meglepődök. Mivel én nem látom, hogyan is néz ki valójában, eszembe jut, hogy akár egy kiéhezett, nyolcvanéves fószer is lehet. Fúj, nem köszönöm. (Nem mellékesen a magam hatszáz évével én sem számítok túl fiatalnak, de legalább ráncaim nincsenek.) Hány éves is vagy? Az embereknél azt hiszem, kicsit megorrolnak rád, ha kiskorúakat rontasz meg, tehát egy embernek teljesen racionális lehet a kérdésem. Engem persze az érdekel, hogy hány éves testet találok esetleg a ruhája alatt. Bár, és ezt nagyon nehezen ismerem be még magamnak is, talán rá tudnék fanyalodni akkor is, ha öreg, ráncos és aszott; annyira élethű mása a kedvesemnek. Nekem tetszik. biggyesztem le az ajkam. Szeretném azt hinni, hogy a fiú szimplán csak nem érdemli meg a zseniális kreativitásom. Kicsit bevallom zavar, amikor azt feltételezi, hogy nem fogunk másnap emlékezni egymásra (ami nevetséges, mert egyrészt én amúgy sem tudom, hogy kicsoda ő, még az arcát sem látom; másrészt meg teljesen igaza van), de szeretném azt hinni magamról, hogy maradandó élmény vagyok. Az egóm talán a leggyengébb pontom. Egyébként sem vagyok igazán jó abban, hogy hagyjam holmi jött-ment halandónak, hogy a nyeregben érezze magát – de megint csak az lebeg a szemem előtt, hogy talán soha többet nem fogom magam elé vizionálni Desi arcát ilyen élénken, tehát ki kell használnom a lehetőségeimet. ((Oké, azért nem annyira szörnyű a helyzet, mert, ahogy alaposan szemügyre veszem, rájövök, hogy az eredeti nyolcvan-éves-bácsi teóriám abszolút nem állja meg a helyét, másrészt egész mutatósan van összerakva a srác.)) Úgy hívsz, ahogy akarsz. Valóban nem érdekel, hogy valaki, aki azt állítja, hogy másnapra már nem fog emlékezni rám, hogyan szólít. Nem mintha annyira hozzám nőtt volna valaha is bármelyik nevem, az egyetlent, amit pedig hallani akarok, nem fogom neki elárulni. … lehet, hogy van egy hátsó helyiség, amihez lehet, hogy van kulcsom… ha elég meggyőző vagy akár meg is mutathatom… dobok felé egy (szerintem) lenyűgöző mosolyt, bár James nem éppen a valaha volt leglenyűgözőbb gazdatestem, azért megteszi. Talán éppen ezért gondolja, hogy nem leszek maradandó élmény. Hm. Hülye, ostoba, pedofil állat, miért nem nézhet ki csak egy kicsit jobban. Tehát kénytelen leszek bebizonyítani az ellenkezőjét más módon… Hogy kire emlékeztet? Ugyan, csak életem szerelmére, aki egyben életem megrontója is, de mindez teljesen mindegy, mert évszázadok óta halott. Semmi különös. Nyilván nem osztom meg vele ezt az információt, mert egyrészt nem tudnám úgy tálalni, hogy ne nézzen teljesen eszelősnek, másészt a világon semmi köze hozzá. ((Egyrészt-másrészt, igazán érdekes, hogy milyen dupla szálon tud futni az agyam ebben a módosult állapotban… hm.)) Csak valakire, akit régen ismertem. Nem hiszem, hogy érdekli annyira a dolog, hogy tovább kérdezősködjön. Elég egyértelmű, hogy ennek a beszélgetésnek egyetlen célja van. Elveszi tőlem az üveget, közben nekem újfent leég a cigim, amiből megint nem sokat szívtam el. Ha neki alkoholra van szüksége, hát legyen. A fejfájás holnap nem az én gondom lesz. Hátra nyúlok ismét a pult mögé, és magamhoz veszem az első üveget, ami elég nehéznek tűnik, hogy teli legyen. Tequila. Összeráncolom az orrom, nem éppen a kedvenc italom, egy bizonyos mexikói kirándulás óta, de azért megteszi. Minden megteszi. A mellkasához nyomom az üveget. Jó lesz? Esetleg még ezzel tudok szolgálni. húzok elő a zsebemből két színes bélyeget, amit az előbb szereztem Kyle-tól. Ha rám, mint démonra úgy hat a szer, hogy ennyire élesen látom az arcát, hátha az ő gyenge emberi szervezetére is hasonló hatással lesz. Én nem bánom, ha valaki teljesen más arcát látja az enyém helyett. Az ujjamra helyezem a bélyeget és az ajkához tartom.
A zene ritmusa teljesen átjárja a testem. Emberek vonaglanak rá a táncparketten, míg nekem az is nehezemre esik, hogy egyáltalán meg tudjak állni egyenesen, de ettől függetlenül megpróbálom ritmusra mozgatni a felsőtestem. Túl kába vagyok ahhoz, hogy több is menjen jelenleg. Talán még egy cigi meg egy kis ital még belefér, hogy elérjem a teljes tompaság állapotát, amelyre vágyom. Csak hátra akarok dőlni és nevetne. Élvezni, hogy mennyire jó már az élet! Azt hiszem még sosem érztem magam ilyen jól a majdnem hatszáz évem alatt és még az emberségemet sem kellett kikapcsolnom hozzá. Mirt nem fedeztem fel hamarabb a fű jótékony hatását? Minden gondomat elfeledteti. Nem vagyok túl óvatos, amikor James szájába locsolom a vodkát. Igazából már célozni sem tudnék rendesen, így nem is erőltetem. A szája mellett végigfolyik a nyakán, egyenesen be az inge alá, amitől teljesen rátapad az anyag. Azt figyelve kortyolok bele én is az italba, aminek üvegében ennek köszönhetően igen kevés alkohol marad. Nem a legbeszédesebb ember, akivel valaha találkoztam, de a szemei elég sok dolgot elárulnak nekem. Túl sokáig bámul ahhoz, hogy ne vonzódjon a férfiakhoz. Úgy mér végig, mintha valami ereklye lennék, aminek a létezése már szinte egyenlő a lehetetlennel, de mégis itt van előtte. Ez egy sunyi mosolyt varázsol az arcomra. Szeretek ilyen módon szórakozni és mostanában eléggé kihasználom. - Képzelem milyen szép fejem lehet. Ráadásul a sok vigyorgástól valószínűleg még ráncos is – kuncogok. Imádom, ha bókolnak nekem és el tudnám viselni, ha egész életemben ott lenne mellettem az a valaki, akitől ez a legtöbbet számít nekem. Míg nem találom meg addig be kell érnem ilyen jött-ment alakokkal is, mint a mi kis James barátunk. Nincs a legbíztatóbb kisugárzása, ám van bennem már annyi anyag, hogy egyáltalán ne érdekeljen. Felnevetek azon a megnyilvánulásán, hogy nem tűnök valami komolynak. Ezt csak azért gondolja így, mert még sosem látott a való életben. Nem tudja, hogy mennyire komoly tudok lenni a hétköznapokban, amikor azon kattogok, hogy Meneas hol lehet, mikor csak arra vágyom, hogy végre megtaláljam életem szerelmét. - Fini, ez elég hülyén hangzik, de ha neked ez tetszik, akkor felőlem. Holnap már emlékezni sem fogunk egymásra – nevetek fel. Ahogy látom, nemcsak én vagyok belassulva, hanem ő is elég szép adagokat tolhatott már magába a nem is tudom miből. A megivott vodka mennyiségtől nem lesz olyan kába az ember, mint amilyen ő is. – Én viszont Jamesnek foglak szólítani – közlöm vele, mintha ez egy akkora meglepetés lenne. Semmi bajom a nevével, full átlag. Minden férfire ráillik. - Itt szórakoztassalak el vagy menjünk máshová? – kérdezem. Nekem aztán mindegy, hogy itt csinálok vele olyan dolgokat, amik a hálószobába valóak vagy elvonulva. Maximum a körülöttünk lévőket zavarnák az események. Hihetetlen, hogy már 1980 valamennyit írunk és az emberek még mindig nem voltak képesek elfogadni olyan dolgokat, ami egyébként tökre természetes. – Kire emlékeztetlek? – érdeklődöm. Vicces, mert nem szoktam ezt soha megkapni. Én vagyok mindig a túl magas vézna gyerek rikítóan kék szemekkel és igénytelen tetoválásokkal. Ez nem igazán összekeverendő bárkivel is. - Viszont az én szórakozásomhoz szükségem van még egy üveg vodkára – jelentem ki, miután újra kiveszem a kezéből az üveget és a maradékot legurítom a torkomon. Elég hamar fogy. – Vagy kettőre – gondolom meg magam. Szerintem ilyen tempóban simán megiszunk annyit. Nekem nem számít, ha neki pedig alkoholmérgezése lesz holnapra, az már nem az én problémám. Reggelre már régen nem leszek itt.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Vas. Márc. 29, 2020 2:43 pm
phoenix && james
Life's just a cocktail party on the street
Emberi testek feszülnek emberi testeknek és nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a táncoló sokaság hirtelen támadt fülledt hangulata nem a saját kábítószer-bódult elmém kivetülése. Bár talán nem kellene ennyire elbíznom magam, az is lehet, hogy csak gondosan kiválasztott tudatmódosító szerek garmadája és megfelelő mennyiségű alkohol a kiváltó erő. (Ami mind az én zsebemből van finanszírozva, tehát végeredményben így vagy úgy, de az én művem az egész.) Nem akarok elvegyülni köztük, sosem szoktam. Csak bámulom őket, beszívom az energiáikat és csodálom a hallucinogén-indikált Desi-arcukat. Ha találok valakit, aki felkelti az érdeklődésem, elérem, hogy ő jöjjön hozzám, mintsem, hogy nekem kelljen megmozdulnom. Mi más értelme lenne a démon létnek, ha nem az, hogy megkönnyíthetem a saját életem vele. A fiú, akinek kísértetiesen valósághű az arca, mond valamit, de nem látom szavainak az értelmét. Nem is igazán figyelek oda rá. Elvesztem az arcában, a hangjában, az emlékekben, elvesztem valahol Rómában hatszáz évvel ezelőtt. Kiveszi a kezemből az üveget és én lassú ujjakkal hagyom, hogy átvegye az irányítást. Félelmetes, milyen hatással van rám ez az idegen, és hagyom neki, hogy azt tegyen, amit csak szeretne. Hátra döntöm a fejem, kinyújtom a nyelvem és hagyom neki, hogy a számba öntse az alkoholt. A mozdulataim lassúak, szakaszosak és talán ügyetlenek. Valamennyi vodka lecsorog a szám szélén – azért, mert ő kába, vagy azért mert én vagyok kába, vagy azért mert mind a ketten bódultak vagyunk. Nyelek egyet és megnyalom az ajkam, a vodka csípős, keserű ízét érzem. Arra utasít, hogy nézzek a szemeibe és én önkéntelenül engedelmeskedem. Talán nem is pislogok, csak bámulom kék íriszeit. Kísérteties, hogy a fantáziám milyen tökéletesen átalakítja az idegen arcát. Félelmetes. Azt hiszem, neki rengeteg energiája van, szinte vibrál körülötte a levegő, szinte látom, ahogy cikáznak a gondolatok a fejében. Cserébe én teljesen eltompultam és lassú vagyok. Úgy érzem magam, mintha a testem egy rongybábu lenne, és nem én irányítanám, amit tesz. Valahol az agyam utolsó eldugott szegletében rájövök, hogy talán az elmúlt három percben tátott szájjal néztem rá és egy szót nem szóltam. Valamit mondanom kellene, mielőtt túlságosan furcsának talál és tovább áll. Olyan szép fejed van. Azt hiszem nem ezt akartam eredetileg kibökni, de az agy-beszéd szűröm kicsit hibásan működik jelen állapotomban. Valószínűleg kijavítanám magam, ha nem ölelne magához egy pillanatra. Éppen annyira hosszú a dolog, hogy a karjaim a nyaka köré tudjam fonni és beszívjam az illatát. Nem tudom, mi az a cucc, ami most az ereimben kering, de talán ennyire erős szert még sosem vettem magamhoz. Még az illata is emlékeztet Desire. Amikor elenged, és egy leheletnyi távolság lesz köztünk megrázom a fejem, hogy legalább egy értelmes mondatot ki tudjak préselni magamból. Mélyet szívok a cigiből és a plafon felé fújom. A tüdőmet elhagyó füstpamacs ismét csatlakozik társaihoz. Mintha nem is a saját neve lenne, annyira furcsán áll a száján a szó. Mintha egy idegen nevét használná, de nem érdekel különösebben. Ha nem akarja elmondani a valódi nevét, semmi okom nem lehet panaszra, végül is én sem árultam neki el az enyémet – talán csak tapasztaltabb vagyok az identitás-váltásban. Phoenix… próbálom ki, de nem tetszik, nem illik hozzá. Nem illik az arcához. Az arcához csak Desi illik. Nem tetszik, túl komolyan hangzik, te nem tűnsz valami komolynak. Fininek foglak hívni. Megpaskolom az arcát a szabad kezemmel, majd hátra nyúlok a pultra és magamhoz veszem az üveget. Szomorúan látom, hogy lassan kiürül. Kortyolok egyet, de ügyetlen vagyok – vagy talán teljesen szándékosan – és a vodka fele az államon landol, lassan csorog le a torkom én eltűnik az ingem gallérja alatt. Upsz. Vagy akár… engem is elszórakoztathatnál. pislogok rá ködös tekintettel. Fini közelsége határozottan jobb kedvre derít, mint a táncoló csőcselék. Egy kicsit emlékeztetsz valakire.Vigyorgok rá. Bár fogalmam sincsen, valójában, hogy nézhet ki. Máskor, ha elég ideig bámulok valakit, Desi vízionált részletei és az idegen saját arca egy idő után összemosódnak és megunom a dologt. De nem ő. Talán valóban hasonlíthat Desire.
Emberek százai vannak bezsúfolva a szórakozóhelyre. Nincs is annyi hely, ahányan vagyunk. Elgondolkoztat, hogy rajtam kívül hány természetfeletti lény juthatott még be ide csalással. Normál esetben még a nem létező szőr is felállna a hátamon, ha realizálnám, hogy mennyien vannak körülöttem és bepánikolnék, de most csak táncolok és nevetek. Az sem érdekel, ha senki sem tart velem. Egyedül is ugyanolyan jól érzem magam. Habár a vodkás férfi itt áll mellettem és ugyan hallom a szavait meg értelmezni is tudom, de ettől függetlenül nem jut el az agyamig teljesen. Olyan, mintha lebegnék. Egy felhőn lennék és onnan pillantanék le az emberekre. A táncparketten lévők olyan kicsik, mintha tényleg a fellegekből nézném őket. - Uh én is tudok ilyet lopni? – kérdezem mosolyogva. – Vagy lophatok a tiédből is! – a hirtelen jött felismeréstől kikapom az üveget a kezéből, lecsavarom a kupakját és inni kezdek belőle. Nem érdekel, ha haragudni fog rám emiatt. Ha egyet lopott, akkor lophat még egyet. - Döntsd hátra a fejed és nyisd ki a szád! – parancsolok rá. Próbálok legalább egy kis ideig komoly fejet vágni, mintha ez tényleg olyan szigorú utasítás lenne. – A te szülinapod, de úgy kell innod, ahogy én mondom! Isten éltessen! – üvöltök, s közben kissé elnevetem magam. Milyen hülye emberi szokás azt mondani, amit éppen kimondtam. Isten. Ha létezne, akkor én már rég halott lennék, nemde? Pár hónapja jöttem Londonba. Még nem volt igazán időm felfedezni úgy rendesen a várost. A turista látványosságokat már mindent láttam, betévedtem egy-két melegbárba és különöző szórakozóhelyekre, ám még mindig úgy érzem, mintha egy teljesen idegen helyen lennék. Egyre többször van olyan gondolatom, hogy visszamegyek Rómába és eltöltök ott egy kis időt. Utoljára a halálom napján voltam ott, s nem mertem többé visszamenni, pedig annyi nyom lehet ott, amiből elindulhatok. Meg akarom keresni az egykori házat, ahol éltem vagy inkább az épületet, ami a helyén van. Mindent fel akarok fedezni, hogy milyen lett az évek során. Főleg a titkos helyeinket Meneasszal. Elég furcsa, hogy akkoriban mennyire ártatlan voltam, most pedig itt állok valami idegen szülinapi zsúrján totál készen. - Nézz rám, tesó! Nézz a szemembe – a vodkát leteszem a pultra, de azért figyelek rá, hogy senki se nyúlja le, majd a kezeimet a két vállára teszem és egyenesen az íriszeibe nézek. Pár centivel magasabb vagyok nála, mint szinte mindenkinél, így kénytelen vagyok egy picit lenézni, hogy szembe kerüljek vele. – Úgy nézek ki, mint aki jelen állapotában meg tudja különböztetni a minőségi whiskyt a Gale nevű ürge verziójától? Lehet még azt sem venném észre, ha almalé lenne a pohárban, mert a színe szinte ugyanaz – közelebb húzom magamhoz a vállainál fogva és megölelem pár másodpercre. Nem túl hosszan, de nem is olyan röviden, hogy csak egy futó érintés legyen. - Az én nevem Deeee – kicsit későn kapok észbe, de épp időben, hogy azt a ronda, hosszú, olasz nevemet elharapjam útközben. Annyira új nekem a mostani nevem, hogy néha el is felejtem, hogy van. – Phoenix vagyok – rázom meg a kezét. - Szóval James, lesz itt valami nagy ereszd el a hajam ma este vagy magamat kell elszórakoztatnom? – érdeklődöm, s közben egy mosoly és bólintás kíséretében elfogadom tőle a cigit és rágyújtok. Élvezem, ahogy a füst elárasztja a tüdőmet, ám egy kis csalódottság is van bennem, mivel ez csak egy sima cigi.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Szomb. Márc. 28, 2020 1:12 am
phoenix && james
Life's just a cocktail party on the street
Minél messzebb terjed James ereiben a szer, az én démoni elmém is annál ködösebb lesz. Miért is nem szálltam meg ezeket a szánalmas kis lényeket már korábbam? Mennyivel könnyebb egy ember testét elbódítani, mint a saját elcseszett lényem. Hátamat a bárpultnak támasztom, lassan kortyolgatok az üvegből és pásztázom a tömeget. Az arcok összemosódnak, még azt sem tudom kivenni ki férfi és ki nő. Hevült testtel simulnak egymáshoz mintha valamilyen titkos ritmusra lassúznának, de a zene üteme valójában dobogó szívük ritmusára ver. Nem én vagyok az egyetlen a teremben, aki nem tudja megkülönböztetni az arcát a naptól. Akármerre nézek mindenhonnan Desi arca bámul rám vissza. Ez először megrémisztett – egészen még Kyle be nem avatott, hogy a kokain amit árul valami különös keverés, hallucinogénekkel vegyítve – de már igazából ez az oka, amiért nem tudok leállni vele. Ha valamire rá vagyok függve, akkor az nem a kokain, hanem Desi arca. Az arc, a név, az ember, akire józan pillanataimban nem merek gondolni, akit a tudatomon kívülre száműztem évtizedekkel ezelőtt, szimplán, mert sokkal könnyebb nélküle élni. De amikor hagyom, hogy valami átvegye fölöttem az iránytást – ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő – semmi mást nem látok csak őt. Nem állítom, hogy ezt kihasználva gyakran látogatom beállva London melegbárjait, de nem is tagadom, ha valaki meg gyanúsítana. James még mindig nem adta jelét, hogy ébren lenne, szegény, pedig ma elvileg őt ünnepeljük és van is ötletem, hogy mi lehetne a tökéletes ajándék számára. Kicsit meglepődtem, milyen erősen harcolt a jelentlétem ellen az első alkalommal, amikor összebújtam egy férfival. Egy pillanatra majdnem sikerült kibillentenie az irányításból, de hamar megtanultam, hogy Jamesnek sokkal nagyobb büntetés, hogy egy *buzi* lakik a testében, mint egy démon. James egy kupac lótrágya, aki sokkal könnyebben megúszta, mint szabadott volna neki. Egy probléma van csak ezzel a megszállós dologgal – minél tovább csinálom, annál nagyobb az esélye, hogy skizofrénné válok. De azért mindent elkövetek, hogy tönkre tegyem James életét, mielőtt tovább állok. A fiú, akinek annyira kivehető az arca, aki annyira hasonlít a képzeletem szülte Desire – és valamiért mégsem olyan, mint, mindenki más arca ebben az átkozott teremben, sokkal élesebb a kép, sokkal élethűbb a maszk – elindul felém, de nem néz rám. Amikor megáll mellettem, akkor is csak egy fél pillantást áldoz rám, és a kezemben lévő üveget bámulja. Ki kell derítenem Kyle-tól honnan szerezte a mai adagot, ennyire élethűen sosem láttam még magam előtt. A szeplőket is meg tudnám számolni az arcán. Loptam. Vigyorgok rá. James nem éppen a leglenyűgözőbb ember, talán nem is a legszebb arc, amit valaha magamra ötlöttem, de azért nem panaszkodhatok. Meg persze ott van az a *démon* dolog is. Szülinapos kiváltság, ha felköszöntesz, talán osztozom rajta. Meglebegtetem a szeme előtt az üveget. Szóval a whiskeyt preferálja. Én is, tesó, én is… A cigim szinte teljesen leégett, pedig alig szívtam belőle bármit is. Annyira lefoglalt, hogy az arcát bámuljam. Megbabonáz a részletesség, ahogyan látom magam előtt. Bármit megtennék most azért, hogy a közelemben tartsam ezt az idegen. Ha rám hallgatsz, itt nem kérsz whiskeyt. Gale, a tulaj skót és azt hiszi, hogy a saját párlása a legjobb, ezért csak azt árulja. Akkor már inkább vizet iszok. Teljes felsőtestemmel felé fordulok. Egyként sincsen sok hely köztünk, mindenki a bár körül tolong. A zene mintha lassabbra váltott volna. Vagy az idegen szívverése, nem tudom megállapítani, hogy melyik. James vagyok egyébként. nyújtok kezet. Eldobom az elaludt cigarettát a lábamhoz és rágyújtok egy újra. Szerény véleményem szerint a hatvanas évek óta senki nem volt képes rendes dohányt gyártani, de azért megkínálom az idegent. Ő úgysem fogja tudni mi a különbség. Ha csak egy kicsit is józanabb lennék, biztosan nem bámulnám ennyire nyilvánvalóan az arcát, de nem tudok betelni vele. Úgy érzem, mintha hatszáz éve először látnám. Végig nézek a testén, és bármennyire valódinak tűnik is az arca, a teste nem lehet Desié. Ez a fiú tele van tetoválásokkal – amik egyébként baromi jól állnak neki – de nem tudom elképzelni az én drága, ártatlan Desimről, hogy kidekorálja a bőrét. Szóval visszatérek az arcához, és pofátlanul tovább bámulom.
Tizenöt éve, hogy Addie kirángatott abból az eldugott kriptából. Az első pár évben csak sajnálkoztam és konkrétan sírtam a takaróm alatt, hogy ezt mégis miért kellett. Vissza akartam menni és eltölteni még legalább ugyanennyi évet ott, de nem túl nagy meglepetésemre Adelaide nem engedte. Figyelemmel tartotta az összes lépésem és ha bármi olyat tettem, ami nem volt éppen a legtetszetősebb a számára, akkor nem félt erőszakhoz folyamodni és visszatartani. Az elején nem igazán fogtam fel, hogy kénytelen leszek beleszokni ebbe az új világba, így nem is foglalkoztam vele. Csak feküdtem az ágyamban és azon sírtam, hogy Meneas hol lehet. Olyan szánalmas voltam abban a pár évben, mint talán még soha. A sok síránkozás mellett persze egy ujjamat sem mozdítottam meg. Még vért sem nagyon voltam hajlandó szerezni, így mindig a legjobb barátomra maradt ez a megtisztelő feladat. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem folytatódhat így tovább. Szükségem van egy kis felzárkóztatásra, így mikor hajlandó voltam kikelni az ágyból, újra Addie segítségét kellett kérnem abban, hogy zárkóztasson fel. Az emberek mind mindenféle színes ruhákat hordtak, ám az öltözködésben a legjobban az döbbentett meg, hogy már a nők is hordtak nadrágot, mint a férfiak. Ezt először elég viccesnek tartottam, de szerencsére Addie-n kívül sosem volt más nő az életemben, így ha valakit kikacagtam, az csakis ő lehetett. Annyit változott a technika, az emberek életmódja és beszéde, hogy alig voltam képes beletanulni a dolgokba. Egy valamit viszont túlságosan is megkedveltem akkoriban, ami nem volt más, mint a marihuána. Bizonyos mennyiségben elég nagy hatást tud gyakorolni még a vámpírokra is, így a hetvenes évek végén eléggé rászoktam és ez az imádattal egybekötött függőség a mai napig sem csillapodott. Nagyon értékelem a vámpírlétet olyan szempontból, hogy már nincsenek határok a számomra. Addie ébresztett rá erre pont azelőtt, hogy önkéntes álomra szántam magam. Csak egy igézet és bármit megkaphatok. Pontosan így vagyok a fűvel is. Az utóbbi években jól tudom, hogy túlzásba vittem már, hiszen szinte semmire sem emlékszem. Csak homályos dolgok vannak meg, hogy miket csinálhattam. A napjaim teljesen összefolynak és őszintén már azt sem tudom megmondani, hogy milyen évet írunk. Annyi ötletem van, hogy túl vagyunk az évtized fordulón. Azt is csak onnan tudom, hogy nagyon megünnepeltem. Három várossal arrébb ébredtem fel másnap két ismeretlen férfivel magam mellett. Nem emlékszem biztosra, de van egy olyan tippem, hogy roppant jó éjszakám volt. Mostanában nem vagyok annyira ráfüggve Addie-re. Nem rángatom el magammal mindenhová, ami biztosan egy kisebb fellélegzés neki, mert már fixen elege lehetett belőlem. Mindig csak a probléma volt velem az elmúlt időszakban és kell neki is egy kis szabadság. Alig bírok állni a lábamon, de azért kivárom a sort a szórakozóhely előtt. Pár utcával arrébb valami kölyök azt mondta, hogy ez lesz az év bulija és mindenki ott lesz, aki számít. Több sem kellett nekem. Rögtön sarkon fordultam és elindultam a hely felé, ahol szépen beálltam a sorba. Az utóbbit csak azért, mert túlságosan szétcsaptam magam ahhoz, hogy most mindenkit legyen erőm megigézni. Kicsit kilógok ezen emberek közül, mivel a legtöbben elegáns öltözetet viselnek, míg rajtam egy szakadt farmer és egy Ramones logós póló van. -Név – böki oda nekem a biztonságiőr, amikor elérek elé. - Waagen, asszem’ – válaszolom nem túl magabiztosan. Még szoknom kell az új nevem, pedig már tizenöt éve megvan. Furcsa pár évszázad után új emberként visszatérni. - Nincs a listán – közli velem, s éppen állítana ki a sorból, amikor mélyen a szemébe nézek. - Nézze meg jobban. Ott vagyok a listán – nem szól semmit, újra ránéz a papírra, majd egy nagy mosollyal az arcán elhúzza előttem a kordont és beenged. – Én is így gondoltam – nyugtázom magamban és már a hely bejáratánál táncolni kezdek a kiszűrődő zenére. - Istenem, de imádom ezt a számot – kiáltok fel boldogan és berohanok a helyre, ami tömve van mindenféle előkelő emberrel. Sokan furcsán néznek rám. Nem tudom, hogy ez az öltözetem vagy a bugyuta tetoválásaim miatt van, de élvezem a tekinteteket. A pulthoz sétálok, ahol egy hátranyalt hajú srác kezében egy üveg vodka van. Közvetlenül mellé furakszom magam és olyan vidám vigyorral ajándékozom meg, mint még talán soha semmit. - Tesó, azt honnan szerezted? – mutatok rá a vodkára, mintha az lenne a világ legjobb dolga. A whiskyt jobban szeretem, de annyi fű van már a szervezetemben, hogy ugyan mindegy. – Én is akarok ilyet vagy inkább whiskyt, azt jobban szeretem – tanakodom, s le sem esik, hogy csak meg kellene fordulnom és a pultos sráctól kérnem egy üveggel.
Vendég
Vendég
163
C szint: Kalmithil
Pént. Márc. 27, 2020 12:05 am
phoenix && james
Life's just a cocktail party on the street
James Philippe Daley huszonkét éves volt, amikor rájött, hogy különös, ösztönös vágy hajtja, hogy alsós lányok után leskelődjön a tornateremben. Ezt a világrengető felfedezést akkor tette, amikor a kishúgáért, Lydiáért ment balett edzésre egy keddi napon, amikor az anyjuk éppen egyhuzamban a harmadik túlórás napját töltötte a bankban. (Nem, a túlóráit sosem fizették ki, és nem, az apjuk sosem alacsonyodott volna le, hogy a szabadidejét bármelyik gyerekével töltse.) Ez éppen kapóra jött Jamesnek, aki teljesen véletlenül kapott el egy pillanatot a résnyire nyitott öltözőajtón át. Attól a naptól kezdve megszállottá vált. James Philippe Daley huszonöt éves volt, amikor valamelyik goth lány az egyik feltörekvő banda backstage-ében felajánlott neki egy varázslatot, aminek segítségével alkut lehet kötni az ördöggel. Az apja egyetlen istent ismert, mégpedig a folyékonyt, így James nem sokat tanult a Bibliáról, démonokról és ördögökről. Ez vezethetett oda, hogy az ördög helyett engem idézett meg, és tőlem várta, hogy majd teljesítem a kívánságait. Én éppen a Sohóban ültem egy kávézóban és egy nagyon kedves, ámde fájdalmasan unalmas hölggyel teáztam (ez az az időszak volt, amikor előszeretettel tettetem magam britnek), amikor egy láthatatlan erő kiragadott a testemből és egészen Leicesterig repített pár másodperc alatt. Soha nem tudtam meg, a nő mit szólt ahhoz, hogy beszélgetőpartnere csak úgy összecsuklott a székben. James Philippe Daley huszonkilenc éves lett volna pontosan a mai napon, ha nem éppen egy többszáz éves démon irányítaná a testét. Még az első évben kicsit kényelmetlen volt osztozni a testén és állandóan csak csacsogott, de hamar megtanulta, hogy jobban jár, ha befogja a száját. Hónapok óta egy szisszenést sem hallottam felőle, már abban sem vagyok biztos, hogy itt van-e még velem. Eleinte nehezen szoktam meg, milyen elfoglalni más testét. Sokkal inkább preferáltam az arcváltoztatós módszert; de amikor James arra kért, hogy ajándékozzam meg annak a képességével, hogy bármelyik kislánnyal szexuális kapcsolatba léphessen következmények nélkül, nem sok választásom volt. Vagy kitépem a szívét ott helyben, olyan gyorsan, hogy még láthassa, ahogy a kezemben dobog – vagy birtokba veszem a testét. Úgy gondoltam, a szívkitépős dolog túl humánus megoldás, egyébként is éppen ideje volt, feltöltenem az elemeimet egy kis klasszikus emberi szenvedéssel. Daley biggyesztem oda foghíjról az egyik gorillaszerű ajtónállónak. Protokoll, meg minden, de ha eszébe jutna nem beengedni a saját születésnapi partimra, nem hiszem, hogy ma este haza sétálna a feleségéhez. Csak egy hümmögést kapok és a Magnos Brasserie azonnal megnyitja kapuit előttem. Ahogy belépek a helyiségbe, azonnal megtölti a tüdőm a fülledt, cigaretta füsttel töltött levegő. Érzem az emberek testének illatát, a parfümjeiket, amivel ezt el akarják nyomni és az alkohol szúrós szagát. Páran megállítanak, mielőtt elérnék a pulthoz, hogy elmondják jókívánságaikat, de nagy részük már túlságosan be van állva, hogy összefüggő mondatokban beszéljen. Én kedvesen megköszönöm mindenkinek, de szememmel pásztázom az emberek tengerét, hogy megtaláljam Kyle-t, aki ha túl szeretné élni a ma estét, tudatmódosító szerek egész gyűjteményével vár rám. Ezt a szokásomat James-el vettem fel. Ő még az érkezésem előtt igazán híve volt a fehér porocskáknak, összetört tablettáknak. Először furcsa volt, ahogyan a teste kívánja a drogot, de hamar rájöttem, hogy rám, mint démonra kicsit másképp hat. Nem csak sokkal nagyobb adagokban kell magamhoz vennem, de ahhoz, hogy valóban kifejtse a hatását szinte állandóan valamilyen szert kell bevigyek a szervezetembe. Cserébe viszont 0-24-ben úgy érzem magam, mintha a felhőkön járnék. Kyle-t nem nehéz megtalálni, a legnagyobb társaság veszi körül, mindenki ki szeretne édesgetni belőle valamit szép szavakkal. Persze ő is jól tudja, hogy az egész készlete engem illet. Ma még jobban, mint máskor. Odalépek hozzá, hagyom, hogy felköszöntsön és egy kézfogással a tenyerembe csapjon egy fehér porral teli zacskót. Nem vár fizetséget érte. A fizetség, hogy életben hagyom – meg persze az, hogy hagyom, hogy terítsen azoknak az A listás zenészeknek, akik valamiért mindig a társaságomban vannak. Nem finnyáskodok azzal, hogy a mosdóban küldjem be az adagot. Arrébb teszek két poharat a bárpulton és kiszórom a csomag tartalmát. Egy embert ez azonnal a hullaházba küldene, nekem viszont csak pár óra teljes bódultságot ad. Mikor már egészen kellemesen érzem magam áthajlok a pulton és magamhoz veszek egy vodkás üveget. Gyűlölöm a vodkát, de ebben az állapotban pont nem érdekel, hogy miből erjesztik az alkoholt, amit legurítok a torkomon. Mellé meggyújtok egy cigit is, és egy pillanatig elbambulva figyelem, ahogy a tüdőmet elhagyó füst csatlakozik a többi barátjához a táncikáló emberek feje fölött. Füstpárokat alkotnak és füstgyerekeket szülnek, akik majd füstunokákat gyártanak. Füst minden. Még páran megkörnyékeznek, de, hogy mit mondanak az már nem ér el a tudatomig. Pásztázom a tömeget, keresek valakit. Senki konkrétat, de mégis van egy határozott elképzelésem, kit is akarok megtalálni a tömegben. Kék szemeket keresek. Egy mosolyt. Az arcot, ami néha lázálmaimban látok. „Nesze, te perverz, pedofil állat.” Üzenem Jamesnek valahol mélyen elbúja a fejemben. Azt akarom, hogy figyeljen, hogy ébren legyen. Azt akarom, hogy érezze, ahogy egy másik férfi érinti a testem – a testet, ami az övé volt egyszer. „Te homofób fasz.” James és én teljesen egészséges parazita-gazdatest szimbiózisban élünk. Az elmémet közben teljesen elködösíti a kokain és ismét azt az arcot látom, amit ilyenkor olyan sokszor. Idegenek gyakran tűnnek fel Desiderio arcával. Ezért is szeretem a szert, mert megengedi, hogy egy kicsit visszaszökjem a múltba. Bámulok a fiú arcába, aki mellettem áll és Kyle biztosan valami nagyon erős koktélt adhatott, mert ennyire élesen még sosem láttam az arcát magam előtt. Addig bámulom, még észre nem vesz.
Kezdőlap
