to Aglarnir

Játszhattam volna a szende jókislányt, elvégre a férjuram biztosan ezt várta volna tőlem, de elvileg azt is, hogy jó viszonyt alakítsak ki a Bujaság démonával, ehhez pedig nagyon nem működött volna, ha meghunyászkodom előtte. Így meg sem próbáltam magamra erőltetni valamilyen álcát, s csupán önmagamat adtam. Elvégre Thelionnal szemben már nyertem, és ha csak kicsit is hasonlított két démon, ráadásul két férfi egymásra… nem lett volna nehéz ismét nyernem.
– A hangszíned jelentősen megváltozott az imént, ez pedig elég árulkodó – jegyeztem meg a férfinak, az elégedettsége kapcsán. Nyilván nem ismerte volna el, hogy igazam volt, tetszett neki, hogy én lehetek az „áldozata”, és nem a Kevélységgel kell megvitatnia bármit is, de nem is vártam tőle hasonló vallomást. A démon kissé nagyképű volt, s bár nem volt olyannyira letaglózó számomra, mint a férjem, volt benne valami, ami minden nő, s talán néhány férfi kíváncsiságát is felkeltette volna. Így az enyémet is.
Nevetéséből kihallottam valamit, amiből kiderült számomra, ő hozzá volt szokva, hogy élesebben beszéljenek vele. Természetesen nem vontam kétségbe, ez azért volt így, mert ő engedte meg másoknak, nem pedig azért, mert gyenge lett volna. Elvégre volt valami különleges abban, hogy fődémon volt Aglarnir is, de én eleve nem azzal akartam indítani, hogy érzékeltessem a kettőnk közötti rangbeli különbséget. A válaszára kissé összehúztam a szemeimet, nem mintha kizökkenthetne azzal, ahogyan végig mért. Tekintete komótosan siklott végig a testemen, ám ahogyan visszatértek sötét íriszeimhez az övéi, azokból elégedettséget olvashatott csak ki. Ha azt gondolta, ezzel vagy akár a mély pillantásával zavarba tudott hozni, nem volt elképzelése arról, milyen „ellenféllel” került szembe. Az ajkaim szélén gonoszkás mosoly bujkált, amelyet értékelhetett a férfi akár úgy is, tetszett az iménti gesztusa, még ha nem is estem tőle hanyatt.
– Bármit? Mégis mire akarsz rávenni, Aglarnir? – kérdeztem vissza pimaszul, bár a kérdésben ott volt a válasz is. Nyilvánvaló volt mire akarja kifuttatni ezt a találkozást, és egy pillanatra átvillant az agyamon, ahogyan maga alá gyűrt ez a férfi… de aztán elhessegettem ezt a képet.
– Nem gondolod, hogy inkább éntőlem féltett téged? – kérdeztem kacéran, széles mosollyal vissza, ártatlan ábrázattal, de a szememben kihívás égett. Kétségtelenül felvágták a nyelvemet, de ez világ életemben így volt, s ez a tulajdonságom nem veszett oda a purgatórium tüzében sem. Nem kívántam helyeselni az általa feltett nagyon is irányított kérdésre, ami nagyon is arrogánsnak hatott, ezért is kerültem meg. Mindeközben pedig álltam a pillantását, egyáltalán nem rettentem meg a kitartó próbálkozásaitól, melyekkel zavarba akart ejteni. Engem nem abból a fából faragtak. És ezt nagyon gyorsan ildomos lenne megtanulnia ennek a fődémonnak is.
– Meg ne sértődj, Aglarnir, de te nem ugyanezt gondolod magadról? – vontam fel kissé a szemöldökömet, ahogyan visszakérdeztem. Nem állítottam, hogy nem volt igaza, a férjem valóban feljebbvalónak képzelte magát, és ezzel nekem is problémám akadt, ám azt nehezen tudtam elképzelni, hogy a Bujaság nem képzelte magát ugyanúgy tökéletesebbnek mindenki másnál. A megjegyzésére csak hümmögtem, amit értelmezhetett, ahogy akart, ám a hálószobában történtekről nem kívántam nyilatkozni másnak. Nem volt okom panaszkodni, de ez nem tartozott senkire, különösen nem egy olyan alakra mint Aglarnir.
Ahogyan egy leheletnyit a férfi felé dőltem, ismét végig járatta rajtam a pillantását. A szavaira kissé oldalra billentettem a fejemet, bal karomat megtámasztottam az ülőalkalmatosság háttámláján.
– Hmm – a kis hanghatás elégedettséget sugallt, ám több volt ennél, éppen olyan apróság volt, mint a démon felé való dőlés. – De ő most nincs itt – visszább húzódtam Aglarnirtól, érzékeltetni akartam vele, hogy ez egyelőre valójában játék volt, s nem több. Vagy ha többet akart, akkor elvártam, hogy mutasson valamit, mert ígéretekre nem kívántam eladni magamat. Halkan nevettem, ingerlően és vártam. Íriszeit újra az enyémekbe fúrta, mintha ki akarta volna olvasni belőle minden gondolatomat és vágyamat. Most is álltam a tekintetét. Újabb apró kortyot ittam a borból. Az, hogy valójában kérdés nélkül töltötte is az italt, gyanúra adott okot. Naivnak hitt ő is, milyen kár… Ennél én sokkal fondorlatosabb voltam. Ujjaim körbe ölelték két oldalról a kristálypoharat, s szinte a karima felett lestem Aglarnirra. Vártam. Kíváncsi voltam mit akart, persze a nyilvánvalón kívül.

Hecate & Aglarnir

to Aglarnir

Úgy tűnt, meg tudtam győzni az újdonsült férjemet az önfeláldozásomról… pedig semmiféle ilyen szándék nem vezérelt, hiába is élveztem, hogy miattam kirakta a másik feleségét a szobájából, aki egyáltalán nem volt elégedett a helyzetével. Arra persze egyáltalán nem számítottam, hogy a mai napomnak az lesz a vége, hogy végül egyedül küldd majd el a diplomácia kapcsolatok ápolgatására egy másik fődémonhoz. Tesztelni akart, és ezzel én nagyon is tisztában voltam, hiszen más egyébért egyedül még a kastélyt sem hagyhattam el, most mégis ott álltam egymagam a Bujaság rezidenciájának kapujában, s fogalmam sem volt, mire kéne készülnöm. Nem mintha ettől olyan nagyon kétségbe estem volna, hiszen mindig is talpra esett voltam, egyedül kellett megoldanom mindent, így nem jelentett különösebb nehézséget ez a helyzet sem. Csak meg kellett puhítanom Aglarnirt, és ezzel teljesítettem is a feladatomat. Kíváncsi voltam, mi a csapda.
Az egyik szolgáló bejelentette az érkezésemet, s mielőtt még beljebb léphettem volna, egy földönfutó menekült a férfi – szemmel láthatólag a haragja – elől. Megvetettem az olyanokat, mint a mellettem elszaladó. Felszegett fejjel lépkedtem be szobába, melynek ajtaja bezárult mögöttem. Egészen máshogy festett, mint a férjem lakhelye, na meg az enyém. A démon beszélt, nekem háttal állva, én pedig hagytam, hadd jöjjön rá magától, nem az voltam, akire számított. Vaskos ajkaimat titokzatos mosolyra húztam, ahogyan a férfi megfordult és meglepettségének hangot adva üdvözölt.
– Örülök, hogy ilyen elégedett vagy, Aglarnir – feleltem közelebb sétálva hozzá, de megtartva a tisztes távolságot, elvégre a Bujaság démonával álltam szemben, és nem ejtettek a fejemre. Nem voltam régóta a Pokol lakója, de az itteni népek éppen olyan erkölcstelenek voltak, mint amilyennek a halandók elképzelték őket.
A kérdésére, ami a férjemre vonatkozott nem feleltem. Álltam a tekintetét, ha megpróbálkozott sarokba szorítani ilyen eszközökkel. Aglarnir még nem tudhatta, nem olyan voltam, mint a többi nő, s még csak nem is olyan, mint a többi démon. Egy hang azt súgta, próbára kéne tennem, kinek van nagyobb hatalma, kivel járhatnék jobban a későbbiekben.
– Elfogadom – mondtam, bár az egész csak formalitás volt, mert Aglarnir akkor is töltött volna nekem egy pohár italt, ha nemet mondok, de ezt amúgy sem tettem volna, hiszen fel akartam mérni az erőviszonyokat, azt pedig úgy volt a legkönnyebb, ha az elején engedtél a másik félnek.
– Akkor lenne pofátlan húzás, ha nem működne – jegyeztem meg csípősen, majd a pamlag felé vettem az irányt, hátat fordítva néhány pillanatra a férfinak, majd leültem, s megvártam, amíg a démon is követett. Úgy helyezkedtem, hogy félig felé forduljak ültömben, lábaimat keresztbe vetettem, a ruha lecsúszott felső lábamról, szabad bőrfelületet láttatva így.
– Ugyan kérlek, őszintén örültél, hogy én jöttem, és nem Thelion – buja ajkaim megfeszültek a széles mosolytól, amely elterült az arcomon, majd beleittam a borba, amit a férfi töltött nekem az imént. – Mégis miért nem kedvelitek egymást? – kérdeztem rá végül egy hajszálnyit Aglarnir felé döntve a testemet. Kíváncsi voltam a Bujaság mennyire volt tisztában a saját bűne aprócska trükkjeivel, amelyeket földi létezésem során jó néhány alkalommal gyakoroltam már.

Hecate & Aglarnir