- Remélem, nem csak összeöntögetett random mindent, amit talált, aki csinálta - gyanakvó pillantást vetek üres poharamra, de amikor nem kapok választ a kérdésemre tőle, csak megrántom a vállam. Végül is tök mindegy. Annyit inni úgyse fogok, hogy fejre álljak tőle, egy kis gyomorfájással meg meg tudok birkózni, volt már sokkal rosszabb is.
Együttérzően horkantok fel barátja említésére. Ismerős szituáció, nem egyszer volt benne részem nekem is, hogy az, akivel érkeztem menet közben felszívódott, bármennyire is esküdözött előtte, hogy ezúttal tényleg velem fog bulizni. Az egyetlen szerencsém, hogy nem vagyok rest leszólítani bárkit, aki szimpatikusnak tűnik, még ha egyébként igyekszem is kerülni a lehetséges balhékat és ezzel együtt többnyire az idegeneket is.
- Én se járok gyakran ilyen helyekre, de időnként nem árthat - őszintén reménykedek benne legalábbis, hogy semmi nem fog történni, ami megcáfolná ezt a megnyugtató gondolatot. De végtére is mi történhetne? Maximum egy kisebb nézeteltérés, azt meg valószínűleg annyi súlyos következményekkel nem járhat. - Mindenesetre örülök, hogy elkaptalak, mielőtt leléptél volna - kacsintok rá vigyorogva. Persze valószínűleg találtam volna más társaságot, de ő speciel érdekesnek tűnik és még hasonlít is rám ebben, meg abban, nem bánom hát, hogy végül megkörnyékeztem.
- Köszi - habozás nélkül veszem át a felém nyújtott poharat, bele is kortyolva egyből, elégedetten véve tudomásul, még mindig ugyanazt a furcsa löttyöt kínálják, mint korábban. Míg azon merengek, mihez kezdjük ezután, teljesen elkerüli figyelmem a vaksi pár, gondolataimból csak a nyakamba loccsanó pia rángat ki.
- Mi a fasz? - egy pillanat alatt önti el agyamat a vörös köd, kipenderítve minden olyan gondolatot, miszerint ez igazán semmiség, nem éri meg felkapni a vizet miatta. A cucc persze pillanatokon belül ragadni fog, a felsőm is menthetetlen valószínűleg, de se nem pótolhatatlan, se nem drága, ráadásul az ilyesmi előfordul a részeg alakokkal vagy körülvéve. - Nem láttok a szemetektől? - kiáltom utánuk, teljesen feleslegesen. Valószínűleg még csak fel se tűnt nekik, hogy nekimentek valakinek. Ez a gondolat nyugtat le végül valamennyire. Nem direkt volt, minek ugranék nekik, na meg már úgyis túl messze vannak ahhoz, hogy megérje utánuk menni.
- Mi lenne ha lelépnénk? Tudok egy csendesebb helyet a közelben - fordulok Theseus irányába reménykedőn. Attól tartok, épp itt az ideje elhúznom, mielőtt még egy hasonló baleset előfordul, én pedig tényleg nekiugrok valakinek, bízok benne ugyanakkor, minden társaságról azért nem kell lemondanom.

Amint tekintetem végigszánkázik a helyen, néha akadva csak meg egy-egy érdekesebbnek, ismerősebbnek látszó fejbúbon, szinte nosztalgikus érzés kerít hatalmába. Mielőtt még szüleim túlféltése számomra is valódi értelmet nyert, jóval gyakrabban fordultam meg efféle helyeken. Akkoriban őszintén, bármiféle hátráltató tényező nélkül tudtam élvezni, gyakorlatilag mindent. Igyekszek most se teljesen elvágni magam az élettől, de tisztában vagyok a ponttal, ameddig még különösebb veszély nélkül elmehetek. Márpedig az ehhez hasonló házibulik többnyire a határon túlra esnek.
Teljesen biztos abban, jó döntést hoztam, még most se vagyok. Igaz, hogy az utóbbi időben meglepően ügyesen fogtam vissza túlságosan heves vérmérsékletemet, ez azonban nem jelent semmit, ettől még bármikor történhet olyasmi, amitől kevéske önuralmam is világgá megy.
A mai nap kellemessége, a folyamatos kérlelések fárasztósága, s persze az egyértelmű vágy, hogy legalább időnként koromnak megfelelően viselkedhessek és élvezhessem az életet a barátaimmal, végül elnyomta aggódásomat, a következő pillanatban pedig már itt találtam magam. Ha pedig már úgyis eljöttem idáig, miért ne használhatnám ki? Ez persze messze se jelenti azt, hogy nem igyekszek majd észnél maradni, de azt se, hogy teljesen józannak kell lennem. Már a harmadik pohár ital csúszik le, mikor elég bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy ismét végignézzek a felhozatalon, ezúttal azonban nem azt lesem, kit kell mindenáron elkerülnöm, épp ellenkezőleg, azt igyekszem kitalálni, kinek a társaságát keressem fel, ha már azok közül, akikkel érkeztem, mindenki elvonult, ki tudja merre és épp csak elsuhanó alakjukat szúrhatom ki időnként.
Kutatásom végül eredményesnek bizonyul. Tekintetem egy ígéretesnek látszó beszélgetőpartneren állapodik meg, kihez nem is vagyok rest odasétálni. Idegességem levetkőzni teljesen azonban képtelen vagyok, nyitásom ennek köszönhetően, természetesen, szánalmas és a folytatás se sokkal jobb, nem lepődnék meg, ha a srác úgy téve, mintha nem hallott volna, hátat fordítana és elsomfordálna, az már sokkal inkább, hogy ennek az ellenkezője történik. Ez abban nem akadályoz meg persze, hogy arcomra a korábbinál is szélesebb vigyor költözzön.
- Naná. Fogalmam sincs, mi az, amivel mérgeznek itt minket, de jónak tűnt - egy-két pohár még egész biztosan belefér, ott azonban már tényleg meg kell húznom a határt.  - Nem rossz, - elgondolkozva vakarom meg tarkómat, miközben, remélve, csatlakozik hozzám, megindulok abba az irányba, ahonnan az előbb az italomat szereztem - de egy kicsit elszoktam az ilyesmiktől - nehéz bevallani, de egyelőre még mindig nem tudom, mihez is kezdjek magammal. -  Na mindegy, talán még valami jó is kisülhet belőle - rántom meg vállamat, igyekezve elővenni a pozitív oldalamat.
- Te se tűnsz kifejezetten... - a mondatot félbehagyva, nem tudva igazán, miképp fejezzem be, hogy nehogy megsértsem vele, csupán egy furcsa mozdulatot teszek kezeimmel, reménykedve abban, érteni fogja így is, hogy miről beszélek.

Kifejezetten jól indult  a mai nap és meglepően kellemesen folytatódott, ami akár gyanús is lehetne, de hát mégse lehet törvényszerű, hogy mindig történik valami velem. Éppen ezért jutottam arra a döntésre, nem árthat meg, ha épp csak annyira elengedem magam, hogy élvezni tudjam a házibulit, amit a többiek már napok óta emlegetnek, lelkesen kihagyhatatlan és felejthetetlen jelzőkkel illetve, abban a reményben, ez meghozza hozzá a kedvem. A beharangozás ellenére tudom persze, hogy pontosan ugyanazon sablon mentén megy majd ezt is, mint az összes többi, nem lesz se érdekesebb, se izgalmasabb, de, bízva abban, ez a nap rossz már nem lehet és tudva, ha időnként nem vonszolom magam társaságban, megkattanok, nagy kegyesen rábólintok az ezredik kérdésre.
A helyszínt nem ismerem és valószínűleg a házigazdát se, ami nem meglepő, szökőévente egyszer ha megfordulok ilyen bulikban, akkor pedig többnyire épp csak halovány sejtelmem van arról, kihez megyünk. A többiek ugyanakkor régi cimborákként üdvözlik a már összegyűltek majdnem felét, jelezve, legalább ők biztosak abban, jó helyen vagyunk. Ez teljesen nem nyugtat meg persze, a feszültség, mint mindig, most is szinte tapintható körülöttem. Pillantásom gyanakvón siklik végig a felhozatalon. Rossz szokásaim képtelen vagyok levetkőzni, esélytelen, hogy ellazuljak, míg szemügyre nem veszek mindent és mindenkit, felmérve, kiket jobb elkerülni, kikkel nem tanácsos összevitázni, na meg, ha bekövetkezik amitől ilyenkor mindig tartok, merre menekülhetek el.
A feltérképezésnél arcom elé tolt műanyag partipohár rángat ki, eltakarva a külvilágot teljesen. Homlokom ráncolva emelem feljebb pillantásom, nehezményező tekintetet vetve a merénylőre, de végül mégiscsak elfogadom a felajánlást, ha már idáig elhozta nekem. Elmormogott köszönetemre csak felszínest vállveregetést és jelentőségteljes lökést kapok válaszul. Nem kéretem tovább magam, egyetlen levegővel hajtom le a pohár tartalmát, megindulva közben társai felé. Az első adag nehezen csúszik, a második se sokkal könnyebben, amint azonban a harmadikat szorongatom már kezemben, egyből jobb kedvre derülök. A teljes lerészegedést sose engedtem meg magamnak, nem is ma fogom elkezdeni, de, ha már idáig eljöttem, lecsúszhat annyi ital, mi épp csak annyira tompít el, hogy ne a következményeken járjon az eszem folyamatosan. Ráérősen, de a kezdetihez képest nagyobb bátorsággal vetem bele magam a tömegbe, a zenére billegetve a fejem.
Tekintetem ismételten végigpásztázza a felhozatalt, ezúttal egész más, sokkal kellemesebb gondolatból, míg végül megáll egy velem körülbelül egyidősnek látszó srácon. A nyugodtság és lazaság látszatát magamra ölve indulok meg felé, valahol félúton elméletileg sármos mosolyt varázsolva arcomra.
- Hali - indítok roppant lenyűgözően, miközben vállal arrébb tolok ki tudja, kit, az útból - Adryan vagyok - teszem még hozzá, megjátszott vidámsággal, szélesedő vigyorral, magamban abban reménykedve, hogy egy lesújtó pillantásnál többel honorálja próbálkozásomat.