"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem vártam sokat a kapcsolatunktól, de így is többet kaptam, mint amit reméltem. Ez csupán egy menekülés volt a részemről, testi élvezet, semmi több, mert legalább addig sem gondoltam a múltamra, vagy arra, miféle szörnyűséget követek el az árulásommal a fajtám iránt. A vadásznő ellenben lelki megnyugvást is nyújtott számomra, ami igazán nagy meglepetés volt. Őt valahogy nem érdekelte, miféle lény vagyok, melyik fajhoz tartozom, ameddig nem jelentettem fenyegetést a testvériségre vagy az emberekre. Én pedig igyekeztem nem csalódást okozni neki, illetve magamnak. Küzdöttem az ösztöneim ellen, ami olykor kifejezetten nehéz volt, de meg kellett tennem, mert nem bírtam volna elviselni, ha még egy ártatlan ember vére tapad a kezemhez, vagy... bármely ember vére. - Ó, ez esetben a szentelt vizes palackomat jól elrejtem. Szomorú lennék, ha afféle Óz módra elolvadnál itt nekem. - ingattam a fejemet, majd elővettem a lehető legszomorúbb arckifejezésemet. Komolyabban nem gondoltam ebbe bele, mert az elvesztése tényleg szörnyű lett volna, lévén ő az egyetlen személy akihez közelebbi kapcsolat fűzött. Szükségem volt rá, főleg a levél megtalálása után... ha nem beszéltünk volna meg találkozót, valószínűleg már rég magával rántott volna a mélység, amit általában a múlt felidézése okozott, s az egész napom melankolikus hangulatban telne. Lara szokás szerint megmentette a napot, ahogyan már oly sokszor megtette. Egy amolyan "miféle rosszban sántikálsz?" kifejezéssel meredtem rá, mosolyogva, a tekintetét keresve, miközben megszabadított a pólómtól, ami különben is csak útban volt. Egyáltalán nem éreztem magam kínosan attól, hogy a nadrágon kívül csak egy melltartóban fekszem a kanapén, a közelében meg sem fordult semmi ilyesmi a fejemben, szerettem a közelében lenni. Ruhában vagy anélkül. Egy darabig csak fürdőztem a csókjaiban s érintéseiben, majd egy idő után engem is zavarni kezdett a sok ruha. Amennyiben engedte, úgy én is lesegítettem róla a felsőjét, de még arra a rövid időre sem szívesen szakadtam el tőle. Ahogy lekerült róla a ruhadarab, megérintettem a tarkóját, s annál fogva húztam közelebb magamhoz finoman, mégis határozottan. - Hiányoztál. - suttogtam az ajkaiba, minimálisan elemelve róla az enyémeket, hogy szavakba tudjam önteni az érzéseimet.
Elmosolyodtam a borról fűzött gondolatain és teljesen igazat adtam neki. Ugyan nekem nem kellett ürügy, ugyanis fiatalon elkezdtem már alkoholt fogyasztani és sosem érdekelt, ki mit gondolt a szokásaimról, de a bort tényleg különleges alkalmakkor szoktam csak elővenni. Például, mikor a társaság megkívánta, vagy amikor magányos, csajos estéket tartottam a fürdőkádban és a tv előtt. A borhoz kellett egyfajta hangulat, kifinomultság, berúgni például sosem azzal akartam. Az túl alantas cél lett volna egy ilyen nemes italhoz. Tehát értettem, mire gondolt Electra, és ez csak még aranyosabbá tette a szememben. - Tisztátalan? Nekem? Locsolj rám szentelt vizet és hamuvá égek... - Talán tagadnom kellett volna, hogy bármiféle rosszban sántikálnék, de olyan könnyen átlátott rajtam. Néha úgy éreztem, Electra tényleg jobban ismert bárki másnál, és ha nem alakult volna így egyikünk élete sem, hanem egyszerű emberekként éltünk volna, minden bizonnyal a legjobb barátnőm lenne, akihez minden apró gondommal fordulnék és akivel az időm 80%-át tölteném. NEm mintha jelenleg nem ezt csináltuk volna, de a faji különbségeink mindig is egyfajta határt fognak képezni köztünk, ezzel tisztában voltam. Jól esett a szorítása a kezemen, amennyire tudtam, összefontam az ujjainkat és én is belekapaszkodtam, hogy érezze, itt vagyok és nem megyek sehova. Szabad kezemmel a derekát cirógattam, azon a keskeny résen zongoráztak az ujjaim, ahol a bőre kilátszott a felcsusszanó felső alól - aminek néhány türelmetlen mozdulattal segítettem még feljebb csúszni, majd amint ráuntam, hogy csak egy tenyérnyi pontot érinthetek belőle, megfogtam a felsőjét és elkezdem fölfelé húzni. Fel kellett törnöm a csókot, hogy át tudjam húzni a fején a felsőt, már ha hagyta, hogy önkényesen vetkőztetni kezdjem. Ha engedte, hogy megszabadítsam tőle, leejtettem a kanapé mellé a ruhadarabot. - Hupsz... Lecsúszott. - csóváltam meg röviden a fejem, aztán már hajoltam is vissza hozzá, hogy újra betámadhassam az ajkait. Megcsókoltam, ha nem húzódott el, de a kezem már a hátán barangolt, a gerince mentén cirógattam végig, a tarkójánál a puha fürtökbe túrtam. Nem kapkodtam el a dolgot, ám ha sodródott velem, érezhette a mozdulataimból, a csókomból, mennyire nagyon szeretném már likvidálni róla a többi ruhadarabot is.
Vele együtt nevettem, s neki még azt sem szégyelltem bevallani, miért is a bor mellett tettem le a voksom évekkel ezelőtt. - Bort is csak azért iszom, mert valami felnőttes italt akartam fogyasztani. Tudod, a szokásos színes koktélok és kevert italok helyett. A bor olyan elegáns, idővel pedig az ízét is megszerettem. - nevettem újra, ezúttal már saját magamat nevettem ki. Nevetségesen hangzott ez így hangosan kimondva, pedig tényleg így volt. Még nagy vonalakban emlékeztem is a barátaim arcára, mikor először rendeltem bort nyilvános helyen, amiben nem volt kóla, hiszen egy fiatal lány mégis mi a fenének akarna bort rendelni tisztán, amit csak a negyven éves magányos nők kortyolgatnak itthon? Legalábbis ilyen és ehhez hasonló kommenteket kaptam, de engem nem érdekelt, mert akkor még menőnek gondoltam. S igazából azóta is szerettem elegáns üvegpohárból kortyolgatni az italt, tényleg elegáns volt. Az aranyos pizsi hallatán fülig ért a szám, el is képzeltem őt egy rózsaszín masnis szerelésben, bár ő nyilván másképp definiálná az aranyosat. - Vigyázz, mert behajtom rajtad! - újabb mosoly, az este valahogy véget nem érő mosolygásból állt, s nekem eszembe sem jutott, hogy nem érdemlem meg ezt a felhőtlen boldogságot. Kicsit aggódtam, nem-e tartja soknak a gyorsaságom bevetését, végtére is a fajtámra vadászik, de mikor a nevetése megütötte a fülemet, megnyugodtam. Vele tényleg önmagam lehettem, semmit sem kellett véka alá rejtenem. - Ó-ó... - meredtem rá ártatlanul, elkerekedett szemekkel, mintha nem érteném, mire készül. - A végén még azt fogom hinni, tisztátalan céljaid vannak velem. - Továbbra is csodálkozást meg némi ijedtséget mímeltem, aztán mikor elnémult a tévé, lehajoltam és nagyon óvatosan megcsókoltam. Egyik kezét, amit még mindig fogtam, egyre szorosabban markoltam, ezúttal már ujjaink és tenyereink érintkezésével, mintha attól félnék, a következő pillanatban elragadják tőlem. Pokolian jól esett a közelsége, a levél megtalálása után gyomoridegem volt, de ő még azt is képes volt elfeledtetni velem. Az érintései életet leheltek belém, ahogyan ő maga is. Úgy viselkedett velem, mintha valami törékeny virágszál volnék, s voltaképpen mellette néha úgy is éreztem magamat. Sosem felejtettem el, mi a munkája, vagy mikre képes, de az esetek többségében aggódtam miatta a vérszomj miatt.
A megjegyzése jogosságát szélesedő mosollyal helyeseltem, de túl büszke voltam hozzá, hogy máshogy is igazat adjak neki. Meg aztán a méretével cukkolni, ebben van valami nagyon aranyos; nem úgy, mint folyton a vezetéknevén keresztül megszólítani valakit, amitől aztán tényleg falra tudtam mászni. Az összehasonlítás viszont jogos és helyes volt, úgyhogy letettem arról, hogy tovább cukkoljam a méreteivel. - Fagyi és bor; a két véglet. - kuncogtam halkan. Pontosan ez az ártatlanság volt benne, amit többek közt annyira szerettem, illetve ez a széleskörűség. Kicsit úgy éreztem, mellette bármit csinálhatunk, nem vagyunk leszűkülve néhány programra csupán. - Ó, van egy aranyos pizsim! Tetszene. Legközelebb elhozom és összehozzuk azt a pizsipartit. - Régen sokszor rendeztünk egymásnál alvásokat a barátnőimmel. Eleinte azt hittem, kinőttem belőle, pedig valójában csak a vadászlét által elkoptak mellőlem az emberek, akik nyitottak voltak erre. Úgy tűnt, Electrával én is visszakaphattam egy szeletet a múltam normális részéből, amikor még a legnagyobb gondom az öcsémen túl a saját helyzetem és identitásom kiforrása volt. - Az évek és a rutin... De esküszöm, nem mindenkivel csinálom ezt! - incselkedtem vele, mielőtt az ajkaink csókban összeértek volna. Természetesen a többi vámpírt az utcákon teljesen más módszerekkel próbáltam ártalmatlanítani; ebben ő is és a helyzet is kivételt jelentett. A következő pillanatban már alul voltam, amin elsőre csodálkoztam egy kicsit, de aztán lágyan felnevettem. Hiába tudtam olyan sokat róla és a vámpírokról, ez a hihetetlen gyorsaságuk még mindig meg tudott lepni. Szembement az összes érzékszervemmel, amit jelenleg nagyon is viccesnek találtam. - Jól van, ezt megadom. Tényleg 1:1. - Teljesen levett vele a lábamról, arról nem beszélve, milyen elbűvölően festett felettem. Nem igazán igyekeztem visszahúzni a kezem, főleg, ahogy megcirógatta az arcom, amit lehunyt szemmel élveztem. Jól esett a közelsége, teljesen megfeledkeztem általa a külvilágról, ami az ajtaján túl várt. - Határozottan igen. Mutathatnál pár dolgot... - Nyelvem hegyével nedvesítettem az alsó ajkamon, és ha engedte, elhúztam legalább az egyik kezem, amit a combján felcsúsztatva az oldalán pihentettem meg. Nem volt vele egyelőre semmi célom, csak fogtam, nehogy leessen vagy ilyesmi. - Azt hiszem, a tévére már nincs szükség... - bátorkodtam elnyúlni a távirányítóért és ráütni a némítás gombra. Az nem zavart, hogy adott egy kis háttérfényt, csak a csendet szerettem volna közénk ereszteni, hogy aztán lehúzhassam magamhoz újabb és újabb csókokat lopni tőle a kék fény aláfestésével.
Néha úgy éreztem, nem nekem való ez az élet, hiszen állandó bűntudattal léteztem, szünet nélkül, ilyenkor gondoltam Larissára. Az ő barátsága sokkal többet jelentett nekem, mint bármi más, mert... bármi is volt köztünk, a barátomnak tartottam. Vonzódtam hozzá, élveztem az együtt töltött idő minden formáját, még szerettem is őt, azonban nem voltam szerelmes. Nem is akartam többé még csak hasonlót sem érezni, az legutóbbi sebem sem forrt még össze, nem akartam újabbat szerezni. - Ha nekem nem kellene megsértődnöm azon a tényen, hogy alacsony vagyok, akkor... tudod. Blackwell a vezetékneved. - vigyorogtam. Értettem én, miért zavarja ezt, valahogy én sem tudtam elképzelni, hogy bárkit is a vezetéknevén szólítsak, annak sem örültem volna, ha engem hívnak úgy. Nem volt személyes, ráadásul furcsa is, hiszen olyan keveset hallja az ember azt a nevét. Évekbe telt, mire a keresztnevemet megszoktam annyira, hogy rendszeresen halljam, pedig már gyerekkoromban is különlegesnek tartottam, egész biztosan odáig lettem volna érte, ha mondjuk mást hívnak így. Véleményem szerint nagyon kevés ember van kibékülve a saját nevével, talán épp amiatt, hogy nem te magad választod, csak úgy kapod. Mint mondjuk a szemed, vagy a hajad színét. - Nem, egyáltalán nem. Valószínűleg amúgy is ébren találnál, egy doboz fagyival a kanapén meséket nézve, vagy a laptopommal az ölemben egy pohár bor kíséretében. - mosolyodtam el kedvesen, tulajdonképpen tényleg örültem volna neki, ha éjszaka állít be. - Ha valaha is ilyesmire vetemednél, hozz pizsit is! Olyan rég volt már részem pizsipartiban. - ábrándoztam röviden, közben arra gondolva mi lenne velem, ha nem lenne ez a napsugár az életemben. Elkerekedett szemekkel néztem végig, ahogy szorgosan pötyög a telefonján, kis híján szívrohamot is kaptam, bár nem hiszem, hogy azt vámpír kaphat. Néhány pillanat múlva pedig már az sem érdekelt, beregisztrált-e vagy sem, vagy bármi egyéb "probléma". Hagytam magam, még csak nem is ellenkeztem. - Nagyon ügyesen cserkészed be az áldozatod. - nevettem igazán jóízűen, élveztem ezt a kis játékot, ahogyan fölém kerekedett és lefogta a kezeimet, a csókot... Nem is cselekedtem semmit, csak azután, hogy közölte az állást, majd el is engedett. Ekkor mozdultam, kihasználva ezt a kis előnyt, emberfeletti gyorsasággal fordítva a helyzetünkön. Így én kerültem fölülre, ő a kanapét nyomta, s ezúttal én fogtam le az ő kezét, jobban mondva a csuklóit a lehető legfinomabban, mégis határozottan. - 1-0, mi? Most akkor 1-1. És igen, ez is az egyik trükköm. Akarod látni a többit is? - kérdeztem lágyan, mégis incselkedve, s egy pillanatra elengedtem az egyik karját, hogy végigsimítsak az arcélén, mielőtt újból béklyóba zártam volna.
Az ajánlata melengette a szívemet, mert tudtam, hogy őszintén így gondolja. Kevés olyan embert ismertem, aki ennyire tartotta magát a kimondott szóhoz, még vámpírként is. Technikailag azok után, hogy kitolt vele az élet, senki sem várná el tőle, hogy a szabályok szerint játsszon, és ő mégis igyekezett. Ezt (is) nagyon szerettem benne. Persze kihasználni sem akartam, nem akartam visszaélni ezzel a szeretetével, és az időbeosztásom sem mindig engedte sajnos, hogy olyan sok időt nála töltsek. A legnagyobb problémám mégis az volt az egésszel, hogy én sem vihettem el a Testvériséghez, hogy legalább egy-egy estére ugorjon be. Nem mutathattam be az ottani családomnak. - Ez nem is gúnyolódás! Ezek színtiszta tények, Fanning. Törődj bele. - cukkoltam. Észrevettem ám, miféle kártyát vetett be ellenem, de csak rosszalló pillantást küldtem neki, a mosolyomat képtelen voltam elfojtani. Egyébként sem lehetett olyan rossz alacsonynak lenni. Kiskifliben sokkal könnyebb ölelni, rengeteg romantikus jelenet születhet abból, hogy nem éri fel a felső polcot, lábujjhegyre állhat, ha meg akar valakit csókolni, ami egyébként elképesztően bájos... És a lista még hosszan mehetett volna, csak a figyelmem közben másfelé kalandozott. - Most ezt mondod, de ha beállítanék éjjel kettőkor, az mégis csak furcsán venné ki magát, nem? - Töprengve ingattam a fejem. Szerintem van abban valami romantikus, hogy az éjszaka közepén eszünkbe jut a másik, de hát én mindig is ilyen cukormázas lelkű voltam, a másik fél lehet, hogy nem értékeli, ha legszebb álmából felébresztik. Electrából kinéztem, hogy igen, mégsem akartam túlságosan megfojtani a ragaszkodásommal. Úgy éreztem, túl sokat foglalok le belőle és túl keveset tudok nyújtani cserébe. Úgy tettem, mintha vadul pötyögnék a telefonon, hogy azt higgye, tényleg beregisztrálnám (bár szerintem nem lenne olyan rossz, ha online is elérhető lenne - egy kicsit talán visszahozná a valódi élet érzését), de persze az engedélye nélkül sosem csinálnék ilyesmit. Neki ezt nem kell tudnia. Ahogy a mobilomért nyúlt, leengedtem a kanapé mellé a kezem, eltartottam jó messzire, hogy ne érhesse el. - Most már csak azért is mindent el kell követnem, hogy beregisztráljalak! Muszáj látnom, miféle trükkjeid vannak. - átkaroltam Electra nyakát és lehúztam magamhoz. Az egyik kezemben még ott volt a mobil, de már nem pötyögtem rajta, hanem átkaroltam a lányt és egy ügyes mozdulattal átfordultam vele, magam alá fektettem, hogy ő legyen alul. A kanapén kissé szűkös volt ugyan, de sikerült fölé térdelnem és az ölére ereszkednem finoman. Nem ültem rá teljes súlyommal, ellenben a két kezét a feje felett a kanapé karfájának szegeztem. A fogásom egyáltalán nem volt erős, bármikor kihúzhatta a kezét az enyémből, ha akarta. - Nekem is vannak ám trükkjeim! - Az igaz, hogy hosszú távon nehéz lett volna megmondani, melyikünk az erősebb, de hát csak játszottunk, nem akartam vele eljutni semmilyen távra. A fülem mögé fogtam a hajam, hogy ne lógjon le függönyként kettőnk közé, és lehajoltam hozzá egy röpke csókra. - Eddig 1:0 ide. - Orrommal végigbújtam az arcélét, apró puszit lehelve a füle tövére, és lassan elengedtem a kezét.
Vele mindig olyan oldott volt a hangulat, mintha az ég világon semmi problémánk nem lenne. Mintha egy átlagos pár lennénk, akiknek nem kell vámpírokkal és vadászokkal foglalkozniuk. El is tudtam volna képzelni, ahogyan átlagos halandóként éljük a közös kis életünk,et egy picike lakásban, de az egész csupán hiú ábránd volt. Ő egy vadász volt, én pedig egy vámpír, még ha a jobbik fajtából is, akkor sem tagadhattam meg igazi valómat. Sajnos ez csak képzelgés maradt, semmi több. - Te bármelyik másik napra is kaphatsz meghívót. - néztem rá mosolygósan, bár részben komolyan is gondoltam. Pontosan tudta, ha ő szólt, én már ugrottam is, s ebben nem is volt semmi szánalmas. Csak érte bármit megtettem volna, oké, szinte bármit. Tudtam, nem túlzottan szereti, ha hasonló morbid viccekkel állok elő, például a megkarózásom, vagy a vérszomjam nem volt a legjobb téma, én mégis gyakran előálltam vele. Részben saját magamat próbáltam emlékeztetni a lényemre, részben pedig őt, mert... néha úgy tűnt, elfelejti, hogy én magam sem vagyok jó, csak azért, mert nem eszem emberekből. Vámpír voltam, egy vérszomjas lény, akinél sosem lehetett tudni, mikor fordul a kocka. Szerencsére nem reagálta le ezúttal a fura megjegyzésem, sőt, igazán kellemes volt a hangulat, szinte izzott, ami boldogsággal töltött el. Már nagyon rám fért egy hasonló nap, mint ez a mai, hiányzott a nő társasága, és a csodás kisugárzása, ami másokat is rávett a mosolygásra. Komolyan, a legrosszabb napjaimon is képes volt felvidítani. - Öhm, nem tudom, ez jó ötlet-e, Larissa. - próbálkoztam, de ő annyira belelovalta magát, hogy nem volt szívem veszekedni vele. Aranyos volt, hogy így próbálkozott, s olyan lelkes volt, mint egy kisgyerek karácsony reggelén. Csak sóhajtottam egyet, nagyjából ennyivel le is tudtam a dolgot, végül is amíg neveken gondolkodik, mégis mi baj lehet? - Szóval babymuffin, mi? Most arra megy ki a játék, hogy a méretem miatt gúnyolj? Mert akkor sikerült, Blackwell! - Persze tudtam én, hogy nem erről van szó, de jó volt kicsit húzni, ráadásul direkt a vezetéknevén szólítottam, amiről tudtam, mennyire nem szereti. Egyszer már említette, hogy a vadász fiúknál ez a bevett szokás, amit ő nagyon nem kedvel. Azt hiszem, ezt kár volt elárulnia, nekem pedig talán nem kellett volna bevetnem ellene, mint valami ütőkártyát, mégsem tudtam türtőztetni magam. El akartam engedni ezt az instagram témát, s mindent bevetettem, hogy tényleg elvessük. Legalább addig hagyta a témát, amíg evett, s ahogy nekilátott a palacsintájának, a távirányítóért nyúltam, és bekapcsoltam a készüléket. Nem nagyon figyeltem, miket is adnak, csak nekiálltam kapcsolgatni, majd egy idő után megálltam. Éppen akkor kezdődött egy film, de a címét akkor sem tudtam volna megmondani, ha pisztolyt tartanak a fejemhez. - Miért nem jössz át, ha megkívánod a palacsintát? Akár éjjel kettőkor is jöhetsz, még lemozogni is segítek, és nem kell az edzőteremben rostokolnod. - nevettem, majd előrébb hajoltam, hogy megehessem a nekem szánt epret. El voltam kényeztetve. Eper, majd egy csók, mintha azért jutalmazott volna meg, amiért megettem a finomságot. Közben én is megettem a saját adagomat, a tányértól megszabadulva pedig Lara csinos kis fejét kaptam meg az ölembe. Hátradőltem, és ujjaimmal beletúrtam a hajába, játszadozva a tincseivel, a filmre még csak oda se pislantottam. Kíváncsi lettem volna, ő egyáltalán figyel-e rá, vagy csak háttérzaj az egész, igazából nem is érdekelt. Rosszallóan néztem rá, mikor elővette a telefonját, különösen a becenév miatt, ami most már cupcake-é nőtte ki magát. Oké, ez nem igazi rosszallás volt, csak a színjáték része, de azért kicsit aggódtam, mert mi van, ha tényleg fel akar regisztrálni? - Héé! - kiáltottam fel, ügyelve rá, hogy ne mocorogjak túlzottan, mert a végén még lelököm szegényt a kanapéról. - Azt ugye tudod, hogy ezt nem engedhetem? Minden trükköt be fogok vetni, hogy megakadályozzam, szóval készülj fel! - fenyegettem játékosan, miközben megpróbáltam észrevétlenül a telefonért nyúlni, egyelőre nem vetettem be a képességeimet.
Hát igen, hiányoztak azok a bizonyos pucér napok nekem is. Amíg a családommal éltem, legalább néha-néha megtehettem, hogy egyáltalán nem adtam az otthoni megjelenésemre, mikor éppen üres volt a ház, de a Testvériségnél sosem lehetett tudni, ki mikor és kivel állít be. Ez persze nem tartott vissza attól, hogy a nyári hőségben bikiniben mászkáljak, de hé, vadászok vagyunk, a lelki világuk csak nem törik meg ennyitől, ugye? - Meghívót lehet kapni azokra a bizonyos keddekre? - Nem csigázta fel a fantáziámat, á, dehogy! A kérdésem természetesen csakis tudományos jellegű volt. Elméleti. Vagy szakmai. Mindegy. Szélesebbre húztam a mosolyom, de tudtam, hogy nem tűnik túl őszintének. Nem sikerült túl sok vidámságot belecsempésznem. Még csak gondolni sem akartam arra, hogy elveszíthetem azokat, akiket szeretek (vagy éppen pont hogy nekem kell végeznem velük), Electra pedig a szeretteim listájának élén csücsült. Abban igazat adtam neki, hogy jobb, ha oldjuk kicsit a hangulatot, a rémképek attól még megtelepedtek viszont az elmém hátsó sarkában. Átlátszó hazugsága azonban már őszinte nevetést csalt ki belőlem. Nehezemre esett megállni, hogy ne kapjam fel itt és most, és ne is engedjem el reggelig többet, de nem akartam elkapkodni a dolgokat. Összebújni vele és filmezni pont olyan jó volt, mint bármi karikával jelzettet művelni. - Aztán... - Kajánul vigyorogtam, az arcom kicsit mégis égett közben, elárasztott a melegség attól, ahogy végigmért. Mielőtt még átrongyoltunk volna a nappaliba, szerettem volna megörökíteni az esténket. Kész voltam betaggelni Electrát, amikor a megjegyzésével kiábrándított naiv elképzelésemből. - Nem tudtad, hogy ha nem vagy fent legalább egy platformon, az olyan, mintha nem is léteznél? Ezen sürgősen változtatnunk kell! - Látványos rosszallással csóváltam a fejem, bár az oldalba bökésre mosolyra rándult a szám. Nem csak azért akartam, hogy felregisztráljon instagramra, mert így bejelölhettem őt a fotóim alá, hanem mert a hétköznapi, korunkbeli lányok általában ezt csinálták. Egyikünk sem volt többé hétköznapi, pont ezért ragaszkodtam hozzá, hogy a szokásaik átvétele révén kicsit annak érezzem magam. - Na majd változtatunk ezen! Létrehozunk neked egy fiókot. Ki kell találni neked valami felhasználónevet. - Ígéretem inkább játékos fenyegetésnek hatott. Még posztoltam a képet, egyelőre a neve nélkül, aztán eltettem a mobilomat és követtem őt a nappaliba. - Valami aranyos kéne, amiben benne van a muffin, vagy a cupcake. Tudod, édes, cuki és kicsi dolgok, mint te. Sőt, babymuffin, vagy valami ilyesmi. - Igazság szerint ijesztően jól passzolt hozzá ez a nick, mert picike is volt, édes is... Ha a jövőben idegelni szeretném, biztos, hogy babymuffinnak vagy ennek bármelyik variácójaként fogom becézni. Lehuppantam mellé a kanapéra és az ölembe vettem az egyik tányért, miután kényelmesen felhúztam a lábaimat magam mellé. Lectrára bíztam a tévé beüzemelését és a film kiválasztását, közben annyival nehezítettem a dolgát, hogy a vállának dőltem, rátehénkedtem kicsit. Csak egy ártatlan harapásnak indult, aztán azon kaptam magam, hogy el sem kezdődött a film, máris bepusztítottam a palacsintám felé. - Te, ez a palacsinta isteni! Megrendelésre nem vállalsz? Beugranék hozzád minden héten egy adagra. - Vagy haza sem kéne mennem, futott át a fejemen, megsavanyítva kissé az édes ízharmóniát a nyelvemen. Felszúrtam a villára az érintetlen epremet, belekentem a csokiszószba és Electra szájához emeltem. Ha megette, kapott tőlem egy jutalom puszit, ha nem, nos, akkor is. Hamarosan az egész tányérom kiürült. Megtöröltem a szalvétában a szám és letettem a kisasztalra, aztán lejjebb süllyedtem a kanapén és bekucorodtam Electra ölébe, a combjára hajtva a fejem. A képernyőt figyeltem ugyan, de a tekintetem néha felvándorolt Lectrára. - Hmm. Babycupcake90 - dünnyögtem az orrom alatt és ismét elővettem a mobilomat.
Szavaira csak könnyedén felnevettem. Viccesen hangzott, ahogy szektásoknak nevezte a vadászokat, ezzel együtt saját magát is. Nem néztem ki fura, szektás alaknak, de az igaz, hogy maga a szervezet igen érdekes volt. - Azért megvan az előnye annak, ha valaki egyedül él. Így például ha egy átlagos keddet pucér keddé akarok változtatni, nos... megtehetem. - vontam vállat, incselkedve vele. Nem volt szokásom meztelenül rohangálni a lakásomban, de ezt nekinem árultam el. Gondoljon csak, amit akar, képzelje el a jelenetet, vagy nevessen a gondolaton egy jót. Hiszen az volt a cél, hogy jól szórakozzunk, élvezzük egymás társaságát. Mellette pedig igazán szabadnak, könnyednek éreztem magam. Mással nem éreztem így mostanában. - Azt hiszem... igen. Így van. Így talán nem változom vérengző őrültté, és nem kell karót döfnöd belém. - vigyorogtam, elviccelve a komoly élét ennek a mondatnak. Szokásom volt ezzel poénkodni, bár talán Larának ez nem volt vicces. Igazából nekem se, de muszáj volt elütnöm valahogy a komolyságát valamivel. Humorral, ha tehettem, mert valójában nagyon is aggasztott a dolog. Féltem, mi lesz akkor, ha egyszer megváltozom, vagy valami miatt kitör belőlem az elfojtott agresszió. Larissa bizonyára megölt volna, vagy az egyik vadász társa, s tulajdonképpen nem is annak a gondolata rázott meg, miképp meghalnék. Az aggasztott, Larával mit tenne mindez. Kelletlenül vállat vontam, csak a vicc kedvéért egyszer szívesen megnéztem volna a bázist, no persze nem francia szobalány ruhában. Talán egyszer beszerzek egy olyat, és meglepeme vele itt, vagy egy hotelben. Kecsegtető ajánlat volt ez a részemről, tudtam, ahogyan azt is, Lara igazán örülne neki. Talán egyszer. A kétértelmű szavakra csak az ajkamba haraptam, próbáltam nem leteperni még az evés előtt. Kellett ugyanis az energia mindkettőnknek, plusz utálnám magam, ha egy vadász miattam halna éhen. - Hát rendben, akkor úgy teszek, mintha igazat adnék neked. Nem vagy szégyentelen, Larissa Blackwell! - hazudtam, komoly arcot vágva hozzá, amit ezúttal nem rontottam el nevetéssel. Úgy öt másodpercig, majd természetesen kiült a szokásos vigyor az arcomra, majd egy apró nevetés követte. - Bemehetünk a nappaliba, nem tiltott zóna. Elindítunkvalamit, aztán... - sejtelmesen mosolyogtam, úgy néztem végig rajta. - Aztán meglátjuk! - kacsintottam. Kicsit furcsán néztem rá, mikor előkapta a telefonját, nem láttam még tőle hasonlót. Nevetnem kellett rajta, igazából egész aranyos volt, hogy van szociális élete a neten. - Ó, nem! Én nem élek ilyenekkel. - nevettem újra, s úgy tettem, mintha elítélném emiatt. - Tudod Larissa, nekem van valódi életem, a neten kívül! - húztam az agyát, még a könyökömmel is megböktem kicsit. - Tulajdonképpen tényleg nem használom. És lehet meg fogsz kövezni, de facebook oldalam sincs! - pillantottam rá oldalról, majd megragadtam mindkét tányért, és megindultam a nappali irányába, bár mindössze három, vagy négy lépésre volt. Leraktam a kisasztalra, s vártam, hogy ő is csatlakozzon hozzám, közben kényelembe helyeztem magam a kanapén.
- Kicsit olyan, mint egy kollégium. Csak kevesebb a partizás és több a fura, szektás fickó - Kifejezetten szerettem a Testvériséggel élni, habár Electrának igaza volt abban, hogy hiányzott néha a magány és az, hogy egyedül lehessek, a saját légteremben. Így aztán jól esett a felajánlása, hálás mosollyal köszöntem meg. Tudtam, hogy igaza van, mert mellette mindig megnyugszom és ki tudom pihenni az egész heti fáradtságot egyetlen este alatt, így komolyan fontolóra vettem, hogy a jövőben gyakrabban engedjek a meghívásának. - Ám legtöbbször áldás. - Eszembe jutott, hogy egyes vámpírok képesek teljesen kikapcsolni az érzelmeiket. Nem tudtam pontosan, ez hogy működik és bármelyikük képes lehet-e rá, vagy annál ritkább dolog, de már hallottam róla és kutattam is annak idején egy darabig, csak aztán megfelelő alany híján abbahagytam az egészet. Electrát kikérdezhettem volna a témával kapcsolatban, de nem akartam még jobban elteríteni ezt a szomorkás hangulatot körülöttünk. - Micsoda ajánlat pedig... - nevettem. Bele sem mertem gondolni inkább, mit szóltak volna a társaim. Már így is rossz szemmel néztek rá, miféle üzleteket kötöttem a természetfelettivel, hát ha még kiderülne, hogy vérbankként is szolgálok egyikük számára... Nem mintha beleszólhattak volna vagy számított volna a véleményük, de azért talán nem kell kísérteni a sorsomat. Nem én lennék az első vadász, akit a társai végeztek ki, legalábbis a legendák szerint biztosan nem. - Ó, cseppet se félts, majd te segítesz ledolgozni úgyis. - hízelgőn húzódtam közelebb, míg koccintottunk, majd kezdetét is vehette a martinis hadműveletem. Talán csak a cukor miatt, talán Electra ajkai miatt, de sokkal édesebbnek tűnt az a falat. - Kikérem magamnak, nem vagyok szégyentelen! Csak szeretem a szépet, és általában a szép is szeret engem. - Jelentőségteljes mosollyal felráztam a kezemben a flakont és fújtam egy keveset az elkészült palacsinta tetejére, aztán kis virágokat a tányér szélére. Míg kidekoráltam habbal a már eleve ínycsiklandónak látszó édességet, elkészült a másik adag palacsinta is, így annak is nekiestem a habbal. - Hagyok későbbre is. - ráztam meg a flakont kaján mosollyal, majd a pultra téve a tányéromért nyúltam. - Ez istenien fest! Van kedved nézni közben valami filmet a kanapén? Vagy együk meg inkább itt? - Az ő lakása, az ő szabályai, ha tiltott számára a nasit a nappaliba vinni, elfogadtam, de azért megpróbáltam bűnre csábítani. Míg eldöntöttük, hol együnk és csináljunk-e közben valamit, gyorsan előkaptam a mobilom és lefotóztam a tányérom, hogy később majd feldobjam instára a képet. Egy ilyen remekművet muszáj az egész világ elé tárni, hadd irigykedjenek csak, milyen jó barátnőm van! - El sem hiszem, hogy eddig tudtam élni enélkül az infó nélkül, de... Mi az instagram neved? - érdeklődtem a mobilom felett, hogy gyorsan be tudjam őt taggelni, mielőtt posztoltam volna a képet. Jól esett ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozni és megfeledkezni minden másról.
Amikor először találkoztunk, nem gondoltam, hogy ilyen közeli viszonyba kerülünk. Az alkuval kapcsolatosan is kételkedtem, nehéz volt elhinni. Szerettem volna nemet mondani rá, de olyan elveszett, magányos, és üres voltam belül... nem akartam meghalni. Tudtam, hogy nem döntöttem volna másképp semmi esetben, s ez egy kicsit ijesztő volt. Hiszen rengeteg élet ért véget az enyém miatt. Valóban megérte mindez? Egy fejrázás kíséretében hessegettem el ezeket a borús gondolatokat, helyette Larissa bűbájos gondolkodásmódjára koncentráltam. Mennyivel jobb lett volna, ha a vaádszok és vámpírok békében élhetnek egymás mellett, ám erre semmi esély nem volt. Soha nem is lesz. Azt sem tudhatjuk, én mikor omlok össze annyira, hogy gyilkolni kezdjek, hiába tartottam magam. Ráadásul az örökkévalóságig nem lophatok vértasakokat, az állatvér pedig... egyáltalán nem volt kecsegtető. - Tudom. - csak ennyit mondtam, és lágy mosolyra húzódtak ajkaim. Én is szerettem volna úgy gondolkodni, ahogy ő, de képtelen voltam rá. A vámpírok nagy része nem olyan volt, mint én, plusz én is öltem már. A múltat pedig sosem fogom tudni lerázni magamról, vagy semmissé tenni. Az arcára kiült a szomorúság, mikor szóba került az otthona, én viszont azonnal reagáltam, derűsen mosolyogva feleltem. - Ide viszont bármikor jöhetsz, ha kettesben akarsz lenni velem, vagy csak... magányra vágysz. Biztosan nehéz olyan sok emberrel élni együtt. Én nem tudnék másokkal élni. - vontam vállat, de a kijelentésemet komolan gondoltam. Bármikor szívesen láttam őt itt, még arra is képes lettem volna, hogy elmenjek, amíg ő egyedül tartózkodik itt, ha úgy kívánja. Ezért a lányért tényleg bármire képes lettem volna, ez egyszerre volt felemelő érzés, és nagyon ijesztő. A kapcsolatunk... szavakkal nem is írhattam volna le, milyen viszony volt köztünk, vagy mit jelent nekem mindez. - Mit mondhatnék? A kedvesség néha átok. - vigyorogtam, bár valójában elég szomorú jelentése volt a szavaimnak. Hiszen, ha nem érdekelne semmi, egyszerűbb életem lehetne, de érzelmek nélkül, vagy épp kegyetlen szándékkal nem tudnék létezni. Tudtam, hogy meg tudnék szabadulni az érzelmeimtől, ha akarnék, mégsem éltem vele eddig még soha. Nem is terveztem. - Ne aggódj, nem foglak megharapni. Ha nem szeretnéd! - tettem hozzá gyorsan, és rákacsintottam. Egy külső szemlélő nem mondta volna meg, mennyire vidám, derűs személyiség vagyok, mert általában nem mosolyogtam ennyit, csak ha zavarban voltam. Ahogy most épp Larissa is, nem tehettem róla, halkan elnevettem magam. Felvont szemöldökkel néztem vissza rá, mikor engem is feltett a képzeletbeli listára, holott én ott sem voltam. Csak a fejemet ráztam mosolyogva, inkább nem szálltam vitába vele, ki a vonzóbb kettőnk közül, bizonyára nehéz lett volna megvitatni. Én tudtam, mit mondanék, de esélyes volt, hogy ő épp az ellenkezőjét gondolná. Sosem tartottam magam gyönyörűnek, vagy vonzónak, inkább egy szürke kisegérnek, aki elveszik a tömegben, amúgy is pici voltam, és emiatt gyakran tényleg elvesztem a tömegben. - Remélem a gyümölcsöket nem kell ledolgoznod, nem szeretném, ha miattam a konditeremben ragadnál. - utaltam a korábbi chipses beszélgetésünkre, a gúnyolódását csak egy ferde pillantással illettem, mást nem reagáltam rá. Fogalmam sem volt, mit szeret, mi az, amit szívesen fogyasztana, s bevallom, túlzásba estem. Előfordult velem, ha egy fontos személyről volt szó. Talán túl sokszor. A koccintás közbeni halk csilingelésre, ahogy a poharaink összeértek, az otthon jutott eszembe. Ezt a hangot valahogy ahhoz tudtam hasonlítani, hiszen a koccintás az ünneplést jelenti, azt pedig kellemes, baráti, vagy épp családi társaságban szokás. Lehunyt szemekkel engedtem, hogy kezei közé fogja az arcom, és lenyalja a számra ragadt kristályszemcséket, amiket a cukros pohár hagyott maga után. Kicsit sem bántam, s az arckifejezését megpillantva újra elnevettem magam. - Ó, szóval emiatt akartál martinizni, mi?! - tettetett felháborodásomat egy szemforgatással koronáztam meg, mintha csakugyan ez lett volna a célja, s mintha ez engem nagyon is zavarna. Holott... tényleg élveztem a társaságát, ebben a formában is. - Mert egy szégyentelen nőszemély vagy, akinek csak azon jár az esze! - csettintettem a nyelvemmel, és mellé a fejemet is ingattam. Hagytam, hogy csókotleheljen a halántékomra, majd a pulthoz lépve a kezem is járni kezdett, megtöltöttem, és feltekertem egy palacsintát, csokiszószt csurgattam rá, és rápakoltam néhány szem gyümölcsöt. A tányért Lara elé toltam, s magamnak is készítettem egyet, csak az íze kedvéért. Régen imádtam a palacsintát, s ez az imádatom még mindig tartott, bár kevésszer fogyasztottam emberi ételt. - Akkor ezért nőtt a kezedhez a tejszínhabos flakon. - vigyorogtam, és Lara szájáról a tejszínhabra siklott a tekintetem, majd a barna szempárba. Jó este elé néztünk, az már biztos. Elég volt csak a hangulatot figyelembe venni.
Kezdőlap
:<3: || 
|| 
