"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
Nem tudom, mit vártam. Hisz nem voltam számára senki, csak egy régi ismerős, miért számított volna, mit mondok vagy teszek? És a szavai is ezt támasztották alá. Bármit is mondtam, nem volt lényeges, mert a szavaim nem érték el őt. Ha össze is tört az előbb, hamar elkezdte összeszedni a darabjait, hogy a páncélját újjáépítve eltaszítson magától mindenkit újra. Csak épp nem értettem, miért teszi ezt. - Persze, igaz… ki vagyok én, hogy bármit megmondjak neked? Csak ellenségként tekintesz rám – A szemeimet forgattam, majd beletörődően sóhajtottam egy nagyobbat. Hallgattam tovább, amit mond, de egyáltalán nem hittem el mindezt. Hogy ő ez a bosszúálló, fura lány lenne… nem ilyen volt, sosem volt ilyen és fájt ilyennek látnom őt. A torkomat gombóc kezdte fojtogatni, de nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy lássa, nekem mennyire fáj az, ami lett belőle. - Mindenki számára van remény. Nem vagy olyan gonosz, mint hiszed és a vadászok sem olyan gonoszak, mint azt te, ti gondoljátok – Magyaráztam. Valóban úgy éreztem, hogy igazam van, sőt… a vadászok nem voltak rosszak, csak olyan lényeket akartak megölni, akik amúgy is ártalmasak voltak, talán még a saját fajtájukra is. Ártatlanokat nem bántottak… legalábbis ez jött le abból, amit tudtam. Bár túlságosan nem faggattam Heathert sosem. - Tehát maradsz az a főgonosz, akit eddig is képviseltél? – Kérdeztem rá a magyarázata után. Talán tényleg nem az már, aki annak idején volt. Talán tényleg nincs remény a számára. De nem hagyom, hogy meghaljon… és a háborút sem. Ha kell, én magam megyek el a testvériséghez és győzöm meg őket, hogy Astrid nem olyan rossz, mint mutatja. Ha ő nem küzd magáért, majd én megteszem. A szavak szíven ütöttek, két dolog miatt: szeretett és szeret, de éreztette, hogy sosem lesz köztünk semmi. Ostobának éreztem magam amiatt, hogy éveket áldoztam a megtalálására… mérhetetlenül hülye voltam. Keserűség csillogott a tekintetemben, miközben eltávolodtam tőle. Megértettem, amit mondott. Nagyon is.
Megráztam a fejem, a szívem megkeményedett a szavai hallatán. Nem, nem szerettek. Még ha mindent és mindenkit félre is értettem, a szüleimet sosem. Láttam rajtuk az igazságot, épp elég közelről és épp elég sokáig, hogy tudjam, megérdemelték, amit kaptak. Talán nem kellett volna lesüllyednem olyan mélyre, és igaz, hogy nem is szándékosan tettem... De nem bántam meg. Azt az egyet nem, és erről ő sem tudott meggyőzni. Ez volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhattam, miközben minden más összeomlani látszott körülöttem. Elgondolkodtam a szavain. Talán meg tudtam volna állítani, talán nem. Habár én kezdtem el összegyűjteni magam köré másokat, a célunk azonos volt, a gyűlöletet pedig a vadászok táplálták belénk. Még ha hirtelen magukra is hagytam volna őket, hátat fordítva mindannak, amiben eddig hittem, akkor sem biztos, hogy meg tudtam volna állítani már a háborút. És ha teljesen őszinte szerettem volna lenni, nem is akartam. Hagytam, hogy megérintse az arcom, lehunytam egy hosszabb pillanatra a szemem és magamba szívtam a gyengédségét. Jól esett. Jól estek a szavai is, a vallomása, mégsem voltam benne biztos, hogy megérdemlem. - Nem mások fogják megmondani, minek kell lennem. Még te sem. - Nem akartam megbántani, nem is voltam dühös vagy kioktató, csak egyszerű tényként közöltem, hogy minden, ami velem kapcsolatos, az egyedül az én kezemben van. Nem akartam senkinek sem átadni. Nem akartam senki kedvéért sem megváltozni. A vonásaim szomorúvá váltak, ahogy Darrent fürkésztem. - Bár álca lenne... Bár visszatérhetnék ahhoz a lányhoz, akiről mesélsz. De ez nem egy maszk, amit magamra húztam, Dar. Ez én vagyok. És ha így már nem tudsz szeretni... - elakadt a hangom. Nem kellett volna, hogy érdekeljen, hogyan érez irántam, de érdekelt, mert én még mindig szerettem őt. Talán én sokat változtam, többet, mint amit ő el tudott fogadni, ő azonban semmit sem. Pont ugyanolyan kedves és ártatlan volt, mint régen. - Akkor megértem. - fejeztem be végül a mondatot, lesütve a szemem. Az ölemben heverő ujjaimmal kezdtem el babrálni, aprót vonva a vállamon. - Annyi vér tapad a kezemhez, és olyan sok fog még... Tényleg azt hiszed, innen lehet még számomra visszaút? - Tegyük fel, hogy a kedvéért feloszlatom az Ellenállást és feladom magam a vadászoknak; kizárt, hogy csak úgy békével elengedjenek. Kizárt, hogy Skyler azok után, amit tettem, futni hagyjon. Nem várt számomra sem kegyelem, sem megbocsátás azoktól, akiknek ártottam. Amiben Darren hinni akart, az utópia volt, és én már rég nem temetkeztem naiv ábrándokba a jövőt illetően. A legrosszabb, ami velem történhetett, hogy életem végéig bebörtönöznek. A legjobb, hogy ott helyben kivégeznek. - Nem fordulhatok vissza. Sokan számítanak rám, akiket nem hagyhatok cserben. A vadászok egyeduralma épp elég sokáig tartott. Fogalmad sincs róla, hány életet tettek tönkre... Segítenem kell megnyerni ezt a háborút. - megcsóváltam a fejem. Nagyon szerettem volna, ha megérti, mit miért teszek, és mögé látja nem csak a színtiszta hatalomvágyat és a gonoszságot, hanem ennek az egésznek az emészthetőbb oldalát is. Talán az én lelkemet már rég felemésztette a sötétség, de az Ellenállás nem volt gonosz. Nem gonoszabb legalábbis, mint a Testvériség. - Te voltál az első szerelmem és te leszel az utolsó is. - Halvány, erőtlen mosoly tört utat magának az arcomon, ahogy a hüvelykujjam körmével babráltam. Nem folytattam, a vége mégis ott lebegett kimondatlanul köztünk: de ennél többet nem adhatok.
Sosem akartam őt így látni, összeomolva. Sosem akartam neki fájdalmat okozni, sosem terveztem őt kihasználni, átvágni, megbántani… sosem szerettem volna ártani neki, mégis, neki úgy jött le, hogy én mindig is ellene voltam. Most pedig, ahogy szembesült a valósággal, az emlékeim által, magába zuhant. Úgy bántottam őt, ahogyan nem akartam. Az igazsággal. Az igazság tényleg ennyire kegyetlen és fájó? Magamhoz karoltam, féltőn, óvón, törődőn, mert mást… mást nem tudtam, mit tehetnék érte. Kétségbe voltam esve, ugyanakkor nem értettem még őt, azt, hogy tényleg a múlt miatt vált olyanná, amilyen lett? Hiszen rá sem ismertem legutóbb. Szorosabbá vált az ölelésem. Éreztetni akartam vele, hogy én itt vagyok neki, még akkor is, ha nem kéri. - Szerettek, Astrid… - Suttogtam, a hátát simogatva lassú, gyengéd mozdulatokkal. – Valahogy te láttad ellenségesen a világot – Legalábbis én így gondoltam, így láttam. Hisz Skyler, annak ellenére, hogy Astrid magába zárkózó volt gyerekként, mindig szeretettel mesélt róla. Mármint akkor… hosszú évekkel ezelőtt. Azóta őt sem láttam. Talán… talán őt is megölte? A szívem összeszorult. Ahogy eltolt magától, kissé meglepve néztem rá, könnytől csillogó szemekkel. A szavai egyrészt megnyugtattak, másrészt… a háború nem tetszett. - Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem megyek el, Astrid – Komolyan néztem rá, tekintetemet az övébe fúrva. – A háborút te magad hoztad létre, te is tudod megállítani, nem? Hagyj fel ezzel. Értelmetlen az egész… nem igaz? – Kérdeztem végül csendesebben, reménykedve. Nem akartam, hogy felesleges vérontásra kerüljön sor. – Kérlek, Astrid – Gyengéden megsimítottam az arcát, ha nem húzódott el. – Legyél az, akinek lenned kell. Legyél az a lány, akibe… - Megálltam egy pillanatra. Tudtam, hogy nem szabadna őt szeretnem, hisz sejtésem szerint nem érdekeltem volna soha úgy, de az érzéseim nem múltak el és nem akartam már magamban tartani sem. Régen talán gyáva voltam és féltem elmondani neki, de most… nem volt már vesztenivlalóm. - …akibe beleszerettem annak idején. Ne viseld ezt az álcát – Lassan visszahúztam tőle a kezemet, majd lassan félrenéztem.
A számra tapasztottam a tenyerem. Émelyegtem. Úgy éreztem, menten rosszul leszek. Az egész világ forogni látszott körülöttem, teljesen összezavarodtam és fogalmam sem volt, mit kéne hinnem többé. Csak le akartam szállni erről a hullámvasútról, azt akartam, hogy vége legyen. Már nem tudtam, miért küzdöttem egyáltalán, vagy miért kéne küzdenem, és tényleg másra sem vágytam, csak hogy megszűnjek létezni és vele együtt megszűnjön a fájdalom, a bűntudat, a harag és minden más is. Elegem volt a gyűlölködésből. Gyengéd cirógatás érte a hajamat, amit csak tompán érzékeltem. Darren, hiába térdelt le hozzám, olyan tompának és távolinak tűnt a könnyeimen keresztül. Már az sem érdekelt, hogy inkább meghaltam volna, minthogy valaki ennyire megtörtnek lásson. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a tényt, hogy tévedtem, és hogy annak az embernek ártottam a legtöbbet, aki mindvégig szeretett. Ezek után már abban sem voltam biztos, hogy az ikertestvérem.... Nem. Nem lehet mindenki ártatlan. A húgom igenis bűnös volt és megérdemelt mindent, amit vele tettem. Az érintés közben lejjebb siklott, de nem igazán tudtam a szavakra fókuszálni. Volt ellenben valami megnyugtató Darren zöngéjében, talán ezért is dőltem bele reflexből, amikor magához húzott ahelyett, hogy reflexből eltoltam volna. A mellkasának dőltem, ráhajtottam a fejem, egyik kezem az ölembe ejtve, a másikkal pedig a fiún támaszkodtam. - Nem akartam megölni őket. - suttogtam olyan halkan, hogy akár nem is biztos, hogy meghallotta. Nem is feltétlenül hozzá beszéltem. - Csak azt akartam, hogy szeressenek. Hogy elfogadjanak. És átérezzék a fájdalmat, amit nekem okoztak. - motyogtam bele a fiú felsőjébe. A könnyeim lassan elapadtak, nedves arcomat Darren mellkasába temettem néhány pillanatra. Kapaszkodó ujjaim alatt éreztem a szívverését. Olyan meleg volt, erős, biztonságot nyújtó... Lassan, gyengéden toltam el magamtól és a felsőm ujjával megtöröltem a szemem. Vettem egy mély levegőt, kényszerítve a testem, hogy alább hagyjon a remegése. - Sosem akartalak bántani. Sajnálom, hogy belekevertelek ebbe az egészbe. - Szomorúan megcsóváltam a fejem, képtelen voltam azonban ránézni. A padlót bámultam kettőnk között. - Háború lesz, Darren, és nem akarom, hogy megsérülj. - Sem azt, hogy az ellenségeim oldalára állva olyan döntések elé kényszerítsen, melyek meghozására képtelen lettem volna. Azok után, miket láttam a fejében, már nem. Akár ez volt a tervük, akár teljesen őszinte volt a fiú, nem számított, mert elérték, amitől tartottam: teljesen legyőzöttnek, megvertnek éreztem magam.
Sosem mászkált még senki az emlékem fiókjai közt. Nem nyitogatta ki őket senki, legalábbis rajtam kívül nem. Szinte láttam magam előtt, hogy Astrid sorra nyitogatja a fiókokat és szembesül a valóság egy-egy szegletével. Én egyre inkább megadtam neki magamat, pedig furcsa és némileg fájó érzés is volt, ahogy az elmém falait kapargatta. Az megdöbbentett, hogy még gyerekkori emlékeimre is kíváncsi volt. Féltem, hogy mit fog szólni… hisz nem így akartam tudatni vele, mit érzek. Még akkor sem, ha az imént utaltam rá. A lánnyal együtt néztem a régi önmagát. Újraéltem minden pillanatot, minden érzést, amit iránta tápláltam, és ami a mai napig bennem volt, még ha sokkal halványabban is, mint egykor. A legutolsó találkozásunk nagyon mélyen érintett. Már nem tudtam, hányadán állok a lánnyal. Szeretni akartam őt, de nem tudtam, ő képes-e szeretni, vagy egyáltalán elfogadja, amit én nyújthatnék. Összeszorítottam a szemeimet és még a karjaimat is összefontam magam előtt. Nem tudtam, mire lehet még kíváncsi… aztán hirtelen szakadt el tőlem. Felkaptam a fejem és úgy néztem rá. A látvány ledöbbentett. Értetlenül bámultam rá. Kiborult, összeomlott… ezek a szavak ugrottak be először, ahogyan őt néztem. Tettem felé egy lépést, miközben leengedtem magam mellé a karjaimat. Leguggoltam hozzá és nyúltam felé, hogy megérintsem, hogy szóljak hozzá; pontosan ekkor törtek fel belőle a könnyek. A szívembe maró érzés nyílalt ennek hatására. Figyeltem, hogyan rogy le teljesen a földre. Gyengén ráztam meg a fejemet; fájt így látni őt. Inkább láttam erősnek és vakmerőnek, inkább viseltem el, hogy gyűlöl, de ez… én nem akartam így látni őt soha. - Hé… Astrid… - Nagyot nyeltem, majd letérdeltem végül a földre, közvetlenül elé. A hangom megremegett, pont ezért nem is mondtam többet, csak gyengéden megsimítottam a haját. Nem akartam bántani őt, semmivel, soha. Legalább most már ő is tudta ezt. Még ha ezt nem is láttam most akkora előnynek. A hajáról a nyakára, onnan a kezére csúsztattam a kezemet. - Sajnálom, Astrid – Végül, ha hagyta, akkor a vállára simítottam, aztán magamhoz húztam gyengéden. – Nem akartalak felkavarni… - Suttogtam a hajába szinte.
Az egész annyira hihetetlenül hangzott, hogy képtelen voltam hinni neki. Túl sokszor csalódtam már az emberekben és túl sokszor árultak el ahhoz, hogy a mézesmadzag után kapjak, bármennyire is tűnt csábítónak. Egyszerűen nem tehettem meg, mert ha újra átadtam volna magam neki, ha megengedtem volna, hogy higgyek még egyszer, és a végén kiderült volna, hogy tényleg hazudott és át akart verni... Azt nem éltem volna túl. Az elmúlt években sikerült annyira körbebástyáznom a szívem, hogy meg tudjam védeni mindentől, ám ettől sem begyógyítani, sem összeforrasztani nem sikerült. Elrejtettem egy kőfalakból épített kastély mélyén és magára hagytam darabokra szaggatva, félig holtan. Ha hagytam volna, hogy Darren lássa, elég lett volna egyetlen rúgás, hogy végezzen vele. Még egy árulás tőle, még egy ütés valakitől, akit szeretek... Nem éltem volna túl. Ezért nem hihettem neki. Bármennyire is hangzottak tökéletesen a szavai, eldöntöttem, hogy nem hagyom többször becsapni magam általa. Felkészültem a hazugságokra, amikkel teletömték a fejét, a mágia nyomaira, mellyel az Ötök át akartak verni, hiszen az én mágiám erősebb volt, a leghalványabb, legkisebb trükköt is felismertem volna. Ami Darren elméjében fogadott, az azonban felülmúlta minden várakozásomat. A képek egyre hevesebben lepték el az elmém, a végén már képtelen voltam megállítani őket, elvesztettem az érzelmeim felett a kontrollt és hagytam, hogy a fiú elméje magába szippantson. Egy voltam vele, a múltjával, az érzéseivel. A húgom hangja csengett a fülemben, ahogy azokat a dolgokat ecseteli, amiket szeretek - igazán kevés volt. Magamat láttam, kívülről, úgy, mint még soha; Darren szemén keresztül teljesen idegennek hatottam. A gondolatai, ahogyan utánam epekedett, felkavartak. A fájdalma, a félelme, a kétségbeesése, a szerelme mind az enyém volt, és amikor úgy éreztem, nem bírom tovább, túlcsordulnak bennem és összeomlok, eltéptem a kezem a homlokától és megtántorodtam. Olyan messzire akartam tőle hátrálni, hogy ne érhessen el, de néhány lépés után feladták a térdeim és a földre rogytam. Megkapaszkodtam a kanapé karfájában, az volt hozzám a legközelebb, és csak levegőért kapkodva próbáltam feldolgozni, amit láttam. Nem ment. Szaggatott zihálással borítottam be tenyeremmel az arcom. Hogy történhetett? Hogy lehet tele a feje ilyen dolgokkal? Hogy lehet, hogy ezekről én nem tudtam semmit sem? Tévedésem felismerése áttört a falaimon és megadta az utolsó döfést, amitől annyira próbáltam megóvni a szívem. A fájdalom elviselhetetlennek tűnt. Halkan felnyögtem, ahogy feltörtek belőlem a könnyek. Hiába próbáltam visszafogni őket, többé már nem volt befolyásom saját magam felett. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék Darrennek, így nem mondtam semmit, levegőért kapkodva nyeltem a könnyeim, tenyeremmel leárnyékolva, eltakarva az arcom, ahogy lassan a sarkaim közé csúszva lerogytam teljesen a földre. Darren mindvégig... És én majdnem... Bocsáss meg. Úgy sajnálom!
Nem ismertem rá erre a lányra. Mintha… mintha egy idegen állt volna velem szemben. Nyilvánvalóan az érzés kölcsönös volt, ugyanis egy szavamat se hitte el. De akkor mégis mi a fenének jött ide? Veszekedni? A fejemet csóváltam, ahogy azt kérte, ne hazudjak. Nem hazudtam. De fel sem fogta, amit mondtam. Mintha meg se hallotta volna a szavaimat. - Igen, Astrid… ennyire nehéz elhinni? – Értetlenül bámultam rá. Aztán ahogy kifejtette, miért érzi úgy, hogy baromság, amit mondtam, nagyot nyeltem. – Azért kerültelek, mert nem tudtam, hogyan közeledhetnék feléd. Tökéletes akartam neked lenni, oké? – Széttártam a karjaimat, a hangomat is megemeltem. – A testvéredet faggattam állandóan, és tőle kértem tanácsokat, hogy mit szeretsz, mivel tudok örömet szerezni neked… ő volt az, aki noszogatott, hogy ne hezitáljak, hanem lépjek végre feléd – Tudtam, hogy ezt sem fogja elhinni, így végül befogtam a számat. Hiába minden szó, ugye, Astrid? Nem tudtam más megoldást, csak azt, hogy egyszerűen nézzen bele a fejembe, az emlékeimbe. Boszorkány révén képesnek kellett lennie rá és bármennyire is tartottam a mágiájától, vagy attól, hogy akarva-akaratlanul árt nekem, nem láttam más megoldást. Bár abban nem voltam biztos, hogy valaha rendezhetjük-e a kapcsolatunkat, vagy hogy minden helyrehozható-e. Most nagyon úgy tűnt, hogy nem. És nem csak azért, mert legutóbb meg akart ölni. Astrid maga nem az volt, aki régen és fogalmam sem volt, helyünk van-e egymás életében. Hisz hiába küzdöttem egész életemben azért, hogy megtaláljam, nem láttam már értelmét ennek. Sokszor mondják, hogy sokáig akarni valamit rossz, mert ha megkapja az ember, már nem tartja olyan értékesnek, mint mikor küszködött érte. Tény, hogy ez esetben az érzéseim még mindig megvoltak, de Astrid viselkedése arra késztetett, hogy hátráljak. Ahogy megragadott, összerezzentem. Nem akartam menekülni, hisz tényleg azt akartam, hogy meglássa az igazat. A valóságot. Azonban érződött a feszültség, sőt, áradt belőle. Az éles, hasító fájdalom kicsalt belőlem egy halk nyögést, de aztán összeszorítottam a fogaimat. Tűrtem, bármeddig is tartott a sajátos kínzása… beengedtem az emlékeimbe és ahogy lehunyta a szemeit, úgy hunytam le én is, ellazítva teljesen magamat. Láthatott mindent, amit csak akart. Azt, hogy csakis őt kerestem, őt akartam megtalálni, azt, hogy Heatherrel mennyit találkoztam és azt is láthatta, hallhatta, hogy miért voltam vele. Az öccse miatt. S persze azt is láthatta, hogy Skylerrel nem találkoztam – már évek óta. Ha az emlékeimnek sem hitt, akkor viszont tényleg nem tudtam mit kezdeni vele.
Csak cinikusan szusszantam a megjegyzésére. Szerintem kifejezetten jól állt a kegyetlenség nekem. Már rég nem éreztem magam sebezhetőnek, amikor a tükörbe néztem. Teljesen meg voltam elégedve magammal, a düh és a gyűlölet ugyanis rengeteg erővel és önbizalommal ruháztak fel. Aztán jött Darren és újra annak a bizonytalan kislánynak éreztem magam, mint régen... A tekintetem már nem tűnt olyan sötétnek, visszatért belé az a tompa, áruló fény, amit azt hittem, sikerült végleg kiirtanom magamból. Ezért kellett véget vetnem ennek az egésznek, mielőtt az Ellenállásban mások is rájöttek volna. - Ahj, hagyjuk már! - sóhajtottam türelmetlenül, mikor azt kezdte magyarázni, hogy évek óta nem látta a húgomat. Tényleg ennyire hülyének nézett? - Ne hazudj! - Hát nem látta be, mennyire felesleges volt tovább etetnie? Átláttam mindenen. Nyílt lapokkal játszottam előtte, és csalódást okozott azzal, hogy ő mégis tovább titkolózott. Azt hittem, ha őszinte leszek, ő is megnyílik majd előttem, de hát ez is csak az igazamban erősített. Csak egy gúnyos mosollyal reagáltam le, mikor azt a bizonyos vadászt említette. "Na, vajon kivel?", futott át a fejemen és cinikusan megcsóváltam a fejem. Igen, mindenről tudtam, ezért dühített annyira, hogy még mindig ragaszkodott a szerepéhez és ahhoz, hogy az ártatlant adja. Ahogy közelebb jött hozzám, nem hátráltam el, ezúttal felvettem vele a szemkontaktust és a kezét sem ráztam le a karomról. - Kötődtél? Hozzám? - Hitetlenkedve felnevettem, majd lesajnáló grimasszal megcsóváltam a fejem. Tényleg ennyire ostobának gondolt... Alig akartam elhinni. - Azért kerültél úgy te is, mintha leprás lennék. Azért lógtál állandóan Skylerrel. Mert hozzám kötődtél. - Gúnyosan horkantam egyet, majd megjátszott mosollyal, értőn bólogatni kezdtem. - Hát persze... - Ő sem várhatta, hogy ezt elhiszem majd. Ennyire nem őrültem meg. Lehet, hogy bizalmatlan voltam és paranoiás bizonyos dolgokat illetően, de hogy valaha is kedvelt volna... Volt idő, mikor ezt elhittem volna, ám az még azelőtt volt, hogy láttam az árulását. Túl sok minden történt ahhoz, hogy hinni tudjak neki. Elhúztam tőle a karomat, az ötletére pedig csak rosszallón csóváltam a fejemet. - Mondtam már: nem dőlök be a trükkjeidnek. Mi a fenének nem akadsz le végre a témáról? - morrantam türelmetlenül, a gondolat mégsem hagyott nyugodni, hogy talán rejtőzhet valami az emlékeiben, amiről tudnom kellett. Mindenesetre bátor volt tőle, hogy a fejébe akart engedni azok után, amit Skyler emlékeivel tettem. A faggatózására azonban ismét elvesztettem a türelmem, újból szembefordultam vele. - Jól van! Tudod, mit? Legyen! - Azzal meg sem vártam, hogy beleegyezzen vagy felkészüljön, két kezem a halántékára borítottam két oldalt és mélyen a szemébe néztem. Éles, hasító szúrást érezhetett, ahogy behatoltam a gondolatai közé. Meg sem próbáltam finomkodni, mérges voltam és erőből cselekedtem, ám ahogy áttörtem az agya védelmi mechanizmusán, lehunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Igyekeztem megnyugtatni magam és koncentrálni, mert a dühömmel ellentétben nem akartam kárt okozni a fejében. Hagytam, hogy a gondolatai és az emlékei magukkal sodorjanak.
Örülnöm? Komolyan kiejtette ezt a száján? Nem hittem a fülemnek. Cinikus mosollyal az arcomon figyeltem őt és a fejemet csóváltam gyengén. - Tudod mit, Astrid? Nem örülök… mert az, amit csinálsz… ahogyan előadod magad, a Jégkirálynőt… ez nem áll jól – Sóhajtottam. Egészen máshová akartam kilyukadni, de végül magamba fojtottam a szavakat. Mondhattam volna, hogy kedves tőle az aggódás, de egyelőre nem is igazán tudtam hova tenni ezt az egészet. Minek keresett fel tulajdonképpen? Astrid egy logikátlan dolgokkal teli halmaz volt a számomra. A válaszra elképedtem. Nem akartam, hogy a megérzéseim igazak legyenek; nem állhatott ő minden mögött. Megráztam gyengén a fejemet, de a kérdést végül nem voltam elég bátor feltenni. Azzal… összetört volna talán végleg az Astridról alkotott képem. Nem válhatott tényleg egy… nem, gondolatban sem voltam képes kimondani. Nem akartam. – Hihetetlen vagy… - Sziszegtem magam elé, csendes kommentként csupán, majd feszülten figyeltem őt tovább. - Nem leszek egy dróton függő báb, vagy egy póráz végén levő kutya, akit kedved szerint rángathatsz bármerre, Astrid… én nem ezért akartalak megtalálni téged – Tettem hozzá keserű éllel a hangomban. Nem számít, miért jött? Neki lehet, nem fontos, de nekem igenis az volt. Ahogy kiejtette a szavakat a száján, a vádló kérdéseket, kezdett összeállni a kép. Féltékeny volt? Várjunk, Skyler itt van? Értetlenül vontam össze a szemöldökömet, majd feszülten a hajamba túrtam és felnevettem. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. Senkivel nem játszottam össze soha, főleg nem Skylerrel. Ugyanis akkor láttam utoljára, amikor Téged… hány éve is? – Kérdeztem egy sóhaj után, majd megráztam a fejemet. – Bár az Ötökkel valóban kapcsolatban állok. Egy tagjukkal. – Tettem hozzá, de nem úgy tűnt, hogy a lányt bármi is érdekelné abból, amit mondok. Hazugság? Kezdtem idegessé válni. A feltételezések, a bizalmatlansága, a stílusa… kikészített. – Mikor hazudtam neked, Astrid? Felelj már erre az egyszerű kérdésre – Felálltam és odaléptem hozzá. Már nem féltem tőle, az sem érdekelt volna, ha újra kezet, vagy épp mágiát emel rám; nem számított. Elkaptam a karját és némileg megszorítottam. – Egyáltalán miért lett volna okom valaha is hazudni neked, mikor menthetetlenül kötődtem hozzád?! – Fel sem tűnt, hogy múlt időt használtam. Nem volt szándékos és jelentése sem volt nagyon; most is fontos volt. Most is kötődtem hozzá, csak épp igyekeztem magamat elvágni tőle, mert úgy véltem, sosem érhetem el őt és hogy ő már tényleg nem az, akibe egykor beleszerettem. Egy részem pedig esélyt akart adni magamnak arra, hogy valaki mellett végre boldog legyek. Még akkor is, ha az a valaki nem Astrid. – Ha nem hiszel nekem, csak… nézz bele a fejembe. A boszi erőddel képes vagy rá, nem? Kutasd át az emlékeimet és rájössz, hogy minden, amit hiszel, hazugság. Te magad kreálod a hazugságokat, Astrid. Ennyire félsz hinni, bízni? Mi a fene történt veled? – Értetlenül figyeltem a szemeit, majd lassan elengedtem a karját.
Reméltem, hogy nem emlegeti fel a múltkori találkozást, de természetesen megtette, amitől egy pillanatra megfeszültem. Tudtam, hogy nincs ebben ráció, a viselkedésem túlságosan átlátszó ahhoz, hogy ne tűnjön fel neki a trükk. Nem akartam beismerni, hogy a téren történtek színjáték volt a részemről, és hogy akkor is puszta féltésből viselkedtem vele olyan kegyetlenül; de azt sem akartam, hogy tovább erősödjön benne ez a hit, hiába cáfoltam rá azzal, hogy most eljöttem hozzá. - Sok mindent gondolhatsz rólam, de ártatlanokat nem szokásom belekeverni egy háborúba. Örülnöd kéne annak, hogy eljöttem figyelmeztetni. - Habár még jóval régebben, egy másik életemben ártatlanul bántottam őt, igaz, nem szándékosan, de a történtek mély nyomot hagytak bennem; elég mélyet ahhoz, hogy felvegyem a családnevét. Most már ezt a fajta bűntudatot nem éreztem, hiszen közel sem volt ártatlan. Az ellenségeimmel szövetkezett ellenem, pontosan olyan volt, mint a testvérem. Megérdemelte volna, hogy belekeverjem a bosszúhadjáratomba, ám képtelen voltam rá. Mintha valami ősi varázslat gátolt volna meg abban, hogy fájdalmat okozzak Darrennek; olyan volt, mintha magamat bántottam volna közben. Sőt, annál is rosszabb. - Már egy ideje próbálkozom. Legutóbb majdnem sikerült... - elhúztam a szám, ahogy eszembe jutottak a történtek. Még mindig fortyogtam a dühtől, ha azokra a démonokra gondoltam. Ártalmatlaníthattam volna a kardok erejét, mind az ötöt! Olyan közel jártam, erre megszegték az esküjüket... És most újra nullán álltam. De tanultam a hibámból és nem hagytam, hogy ez a kudarc visszaszorítsa a lelkesedésem. - Nos, semmit sem ad könnyen az élet. - vontam végül vállat, mintha a vereségem csak egy fejezet vége lenne, ezáltal semmit sem jelentett. Messze még az utolsó fejezet... Ahogy kijelentette, hogy marad, egyből szembepördültem vele. Számítottam rá, mégis láthatta rajtam, milyen bosszússá tett vele. Még hogy a nők makacskodnak! Darrennél konokabb embert nem hordott a hátán még ez a bolygó. - Miért kell mindig mindent feszegetned? Miért nem tudod elfogadni a kapott információkat és tenni, amit mondok? - Ujjaim hegyét a homlokomnak támasztottam. Igyekeztem megőrizni a hidegvérem, de nehezen ment, amikor állandóan olyan témákról akart vallomásra bírni, melyekről egyáltalán nem akartam beszélgetni vele. - Nem számít, miért jöttem. - feleltem végül, leengedve a kezem. - Az számít, te melyik oldalon állsz. Már akkor ellenségek lettünk, amikor az Ötök mellé álltál. A húgom mellé. Azt hiszed, nem tudom, hogy ő küldött? Nem tudom, hogy összejátszol vele, mint régen? Mindig is ő volt neked a fontos, és ezek után még van képed előadni, hogy törődsz velem? - megugrott a hangom és kisebb huzat támadt körülöttem, ahogy a dühömet észlelve a varázserőm is erősödni kezdett. Lehunytam a szemem néhány hosszabb pillanatra, ellazítottam ökölbe gyűrt ujjaimat és igyekeztem uralni az erőmet; sikerült is lecsitítanom. - Nem érdekel a magyarázatod, a hazugságaid, sem azok a trükkök, amikkel próbáltok beetetni. A lelkiismeretemnek tartoztam annyival, hogy figyelmeztesselek és adjak neked egy esélyt, hogy kiszállj ebből az egészből. Ha nem vagy hajlandó, akkor magadra vess, bármi is történik veled. Nem fogok leállni, miattad nem. - Bár okos húzás volt Skyler részéről, hogy megpróbálta, volt ugyanis több pillanat, amikor tényleg azt hittem, Darren megváltoztathat mindent. De hát a végén nekem lett igazam és a fegyvert, amivel rám akartak támadni, ellenük fordíthattam, Darren megjelenése ugyanis ahelyett, hogy lebeszélt volna az Ötök elleni mesterkedésről, még inkább felfűtötte az irántuk táplált gyűlöletemet. Készen álltam a háborúra.
Aggasztott, hogy itt van, hisz mi másra gondolhattam volna, ha nem arra, hogy ártani akar nekem? Próbáltam teljességgel tudatosítani magamban azt, hogy ő nem az, akire emlékeztem. Vagyis talán pontosan az, hiszen a legutolsó emlékem róla az volt, mikor bántotta a tulajdon családját és én próbáltam megállítani ebben. Talán semmit sem változott és mindig ilyen volt? Nehezen tudtam eldönteni, mert én mindig csak a jót láttam benne. A tökéletest. - A női logika nem ismer határokat, nem igaz? – Kérdeztem vissza egy sóhajjal, miközben le sem vettem róla a tekintetemet. Féltem, ha csak egy pillanatra is félrenézek, abból baj lehet. Aztán felvontam a szemöldökömet. A legkevésbé sem érdekelt volna, ha elvesz valamit, mert már rég nem voltak értékeim, sem pedig féltve őrzött emlékeim. Maximum néhány fénykép, vagy egy-két apróság, de azok a Second Chance-ben voltak, nem pedig itt. Ide csak aludni jártam. Vettem egy mély levegőt. Összefontam a karjaimat magam előtt és próbáltam lehiggadni, elhitetni magammal, hogy minden rendben lesz. De nem ment. Nem tudtam megállapítani, hogy mit akar tőlem. Felállt és az asztalhoz lépve leült rá; ekkor emeltem rá a tekintetemet. A szavakra felvontam a szemöldökömet, de eszem ágában sem volt visszakérdezni. Legalábbis nem rögtön. Hallgatni kezdtem az érveit, vagy sokkal inkább a meséjét. Háború? Mégis miről beszél? A tekintetem nem sokat árult el rólam. Csak figyeltem őt, értetlenül, válaszokat kutatva, aztán ahogy felállt, figyelni kezdtem, ahogy sétálgat. Mielőtt folytathatta volna, megszólaltam. - Hát ez elég érdekes. A legutolsó találkozásunkkor majdnem megölsz, most meg aggódva elküldesz a városból? Nem tudok rajtad kiigazodni, Astrid – Sóhajtottam, a fejemet csóválva. Nem értettem az egészből semmit. Aztán hagytam, hogy újra szóhoz jusson. Tudtam a természetfelettiekről, szóval nem mondott újdonságot a létezésükkel kapcsolatban. De az új infó volt, hogy egy kisebb csapata volt a lánynak. Miért? Minek? Ha lehetséges, még értetlenebbül figyeltem őt, majd felálltam, de nem léptem végül semerre. Visszafordult. Kérdeztem volna valamit, de ekkor ejtette ki a száján az ötöket. Heather. Egyből az ő neve ugrott be. Aztán ahogy tovább beszélt… kezdett összeállni valami olyan, amiről inkább tudni sem akartam. - Hogy mi…? Nem, várj, Astrid! – A fejemet ráztam gyengén. – Mégis mi ez az egész? Most először… akarod megtámadni őket? – Tudnom kellett. Az már nem is túlzottan érdekelt, honnan tudja, hogy jóban vagyok velük. Habár tévedett. Csak Heathert ismertem közülük és csak vele voltam jóban; a többi taggal még futólag sem találkoztam, vagy csak nem tudtam róla. – Nem megyek el. S sejtem, mivel jár, ha maradok… én is az ellenségeddé válok, ugye? – Fürkésztem néhány pillanatig, majd közelebb léptem hozzá. – De nem vagyunk már most is azok? A múltkori esetből okulva… nem is értem, miért jöttél ide – A szemeit figyeltem, majd tettem felé még egy lépést.
Kezdőlap
