- Miért jöttem volna el hozzád csak azért, hogy elmondjam, hagyj békén? - ráncoltam össze a homlokomat, mintha nem egészen láttam volna a logikát ebben. Nem is volt, bár tény, a női lélek van elég komplikált ahhoz, hogy hasonló megforduljon a fejében. Én viszont nem szerettem az értelmetlen cselekvéseket, sem az időpazarlást, és ez pontosan annak tűnt volna. Annyi erővel üzenhettem is volna, meg aztán amióta elváltunk a téren, tényleg nem keresett. Ennek örülnöm kellett volna, de nem igazán éreztem boldogságnak még csak a morzsáját sem; ahogy elégedettséget vagy megkönnyebbülést sem annyit, mint vártam. Komolyan vette a fenyegetésem, ez egyrészt elszomorított, másrészt viszont jól tette. Ha abban meg tudtam győzni, hogy ne keressen, akkor arra sem lehetett nehezebb rávenni, hogy elhagyja a várost. - Nem nyúltam a cuccaidhoz. - vágtam oda sértetten, mert ez a feltételezése viszont már bosszantott, de aztán eszembe jutott valami és az asztali lámpájára böktem. - Csak ehhez. Aranyos ez a kis lógóka rajta. - Meg nem akartam megijeszteni őt azzal, hogy a sötétben ücsörgök, mint valami pszichopata egy horrorfilmben. Nos, felkapcsolt lámpánál, mosolyogva várni sem biztos, hogy sokat enyhített a körülményeken... Így vagy úgy, de sikerült rávennem, hogy helyet foglaljon. Nem tetszett, hogy ellenkezett. Úgy éreztem, már nincs annyi hatalmam felette, és a gondolatát is gyűlöltem annak, mit kellett volna tennem vele, hogy újból hallgasson rám. Nem akartam bántani, sem annak a látszatát erősíteni benne, miféle szörnyeteg vagyok. Ez az egész színjáték sokkal jobban megviselt, mint a jókislányt adni Skyler előtt. Vajon miért esett nehezemre gonoszat játszanom, és miért volt olyan könnyű jót? Nem akartam ezen gondolkodni. Elé léptem és leültem a kanapé előtt lévő dohányzóasztalra, ügyelve rá, hogy elbírja a súlyom. Nem mintha varázslattal ne lehetett volna bármit helyrehozni, de mint mondtam, vigyáztam a cuccaira. A térdeimre könyökölve összefűztem az ujjaimat magam előtt, így néztem végül Darrenre. - Azt akarom, hogy hagyd el a várost. - gyűlöltem köntörfalazni, ezért most sem tettem, hanem egyből a lényegre tértem. - Háború készülődik. Nem várom el, hogy emberként megértsd, de ha itt maradsz, könnyen belekeveredhetsz és megsérülhetsz. Menj el Denverből, amíg még béke van. - Érdeklődve fürkésztem, próbáltam kitalálni, hogyan fogja értelmezni a szavaimat. Nem bírtam túl sokáig ilyen közel maradni hozzá, úgyhogy felkeltem az asztalról és tettem egy lassú kört a nappaliban. - Összegyűjtöttem egy tucat természetfelettit: boszorkányokat, vámpírokat, vérfarkasokat. Egy jobb jövőt akarunk teremteni magunknak, amit nem szab meg néhány önkényeskedő vadász. Szabadok és függetlenek akarunk lenni. - Legutóbb még mindent megtettem volna, hogy elkerüljem, Darren tudomást szerezzen ezekről, de miután láttam, hogy kivel barátkozik... Valószínűleg már nyakig benne volt. Felesleges bármit is titkolnom. Megálltam a nappali közepén és visszafordultam hozzá. - Meg fogom támadni az Ötök Testvériségét. Tudom, hogy jóban vagy velük, ezért esélyt adok rá, hogy elmenj a városból. Nem kell belekeveredned olyasmibe, ami nem a te ügyed. - Ennyit terveztem mondani neki, és ezt jelezve összefontam magam előtt a karjaimat, kíváncsian várva, mit szól. Úgy sejtettem, nem fogja egykönnyen megadni magát nekem.
Hosszú, fárasztó napom volt és már gondolkodni is nehezemre esett. Nem vágytam másra, csak egy zuhanyra és az ágyamra. Hogy aztán a gondolatok mégis csak elkezdhessenek cikázni a fejemben és mindig ugyanannál a személynél lyukadjanak ki. Astridnál. Amióta megpróbált bántani, nem láttam. Szinte már el is fogadtam, hogy ő nem az a lány, akit egykor szerettem. De hiányzott az a lány… mindennél jobban. Viszont éreztem magam is, hogy sosem érhetem el őt; ha még valahol mélyen az a régi Astrid is, aki volt… nem tudom őt előhívni. Olyan falakat emelt, amiken maximum varázserővel lehetett volna átjutni. Én viszont csak egy ember voltam, a legtörékenyebb teremtmény; halandó. Sóhajtottam egy nagyot, majd igazítottam a táska pántján a vállamon, mielőtt a zsebembe nyúltam volna, hogy előkotorjam a lakáskulcsot. Amint megvolt, már léptem is az ajtóhoz, de meglepetésemre nem volt szükség a kulcsra… Benyitottam. Gyanús volt, hisz biztos voltam benne, hogy bezártam, mielőtt eljöttem. Gyanakodva léptem be, de nem hallottam semmiféle zajt. Már kezdtem volna megkönnyebbülni, mikor kiszúrtam azt a hűvös mosolyt. A táskám a földön landolt, ahogy lecsúszott a vállamról. - Astrid? – Értetlenül ráncoltam össze a homlokomat, semmit sem értve a helyzettel kapcsolatban. Nem tetszett a mosolya, sem az, hogy csak úgy betört a lakásomba. Ám volt egy sejtésem, miért jött ide… szinte biztos voltam benne, hogy be akarja fejezni azt, amit múltkor elkezdett. – Ha azért jöttél, hogy újból a fejemhez vágd, miszerint hagyjalak békén… hidd el, megértettem – A hangom megremegett a végén, de nem azért, mert féltem tőle, hanem csak nehéz volt kimondanom. Nem akartam elengedni őt, de nehéz küzdeni olyasvalakiért, aki csak azon dolgozik, hogy ellökjön, nem? Én pedig éveken át küzdöttem, kutattam, s mikor megtaláltam… olyan kegyetlenül lökött el magától, hogy fogalmam sem volt, ebben a helyzetben mit kellene tennem. Olyan volt, mintha az egész életem egy hazugság lett volna. A tetteimnek, a céljaimnak pedig nem lett volna semmi értelme. - Örülök, hogy ennyire otthon érzed magad. Remélem, ki is szolgáltad magad – Jegyeztem meg kissé nyersen, majd a félfának dőltem és összefontam magam előtt a karjaimat. – Jól hallak így is – Nem terveztem úgy ugrálni, ahogyan fütyül; azt múltkor eléggé elrontotta. Pedig tényleg bármit megtettem volna érte. Neki. Talán még most is, de… nem, jelenleg mégsem. A viselkedése, a vérszomjas tekintete, az érzéketlen mosolya nem sejtetett semmi jót. Nem volt kedvem ott hagyni a fogam. Szóra nyitottam volna újra a számat, de ekkor emelte fel a kezét és az erejét használva a kanapéra lökött. Felmorrantam, de végül egy szót sem szóltam. Magamban elkönyveltem, hogy perceken belül megöl… hisz miért is hagyna életben? A földet kezdtem figyelni, rá sem nézve. - Mit akarsz, Astrid? – Suttogtam csak a kérdést.
Mintha kezdett volna minden kicsúszni a kezem közül. Az Ötök ellen szőtt tervem kudarcba fulladt, Skyler előtt lelepleződött a kilétem egy része, az Ellenálláson belül sem volt minden rendben, aztán jött Darren, akit halottnak hittem... Bármennyire is próbáltam kiverni őt a fejemből, képtelen voltam rá. Szemmel kellett tartanom, hiszen féltem tőle, hogy a kirobbanó háborúba keveredve ismét megsérül, és ahogy láttam, hogyan ölelkezik azzal a vadásszal, már minden világossá vált előttem. Én hülye tényleg hittem neki? Tényleg elhittem, hogy nem fordítják majd ellenem a saját fegyverem? Bár az meglepett, hogy Skyler ilyen gyorsan elvezette őket hozzám, de az egyáltalán nem, hogy szövetkeztek ellenem. El akartak pusztítani Darrenen keresztül, és én majdnem hagytam nekik. Ez a gyengeségem nem szűnt meg az évek alatt; akkor is ez okozta a vesztem, és már világosan láttam, hogy semmit sem változtam. Mindegy, kikkel vettem magam körül és milyen ördögi terveket eszeltem ki a város megszerzéséért, a lelkem mélyén ugyanúgy bedőltem Darren hazugságainak. És Skylerének. Tökéletesen kitervelték, de tényleg, ha nem fájt volna ennyire, valószínűleg a kalapomat emelem a tervük előtt. A nappaliban lévő asztali lámpával játszottam, ki-be kapcsolgattam a húzókájánál fogva. Olcsó játék volt, de annyira megszoktam, hogy mindent a varázslatommal oldjak meg, hogy szórakoztatott Darren emberi létének egyszerűsége. Már alaposan körbejártam a lakását, megfigyeltem ezt-azt, kézbe vettem ezt-azt, hogy elüssem az időt, míg hazaér. Volt abban valami nosztalgikus, ahogy az élete lenyomatait fürkésztem és megpróbáltam összevetni azzal az énjével, akit én ismertem régen - akit szerettem azelőtt, hogy elárult volna. Mindig elárulnak. Ekkor nyílt ki a bejárati ajtó, mire arrafelé kaptam a fejem. Szembefordultam az érkezővel, karjaimat lazán összefonva vártam, hogy észrevegyen, és ha ez megtörtént, rávillantottam egy hűvös, érzéketlen mosolyt. - Szia. Gyere csak be. - Ha még nem tette volna meg, egy intéssel becsuktam mögötte az ajtót, ha igen, akkor csak álltam a nappali közepén, továbbra is várakozón. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a mellkasom köré növesztett, vastag jégrétegen keresztül nem érzek semmit, csak bosszúvágyat és haragot. Nem akartam bántani, arra, úgy éreztem, még mindig képtelen lettem volna, de elhatároztam, hogy ezúttal nyíltabb leszek vele és elérem, amit akarok. Kerüljön bármibe. - Foglalj helyet. Beszélnünk kell. - A kanapé felé böktem az állammal és türelmesen vártam, hogy szót fogadjon nekem. Ha nem tette valamiért, akkor ráirányítottam a kezem és varázslattal kényszerítettem, löktem oda a kanapéra.
"Azt hittem, a legszörnyűbb dolog a világon, ha elveszítjük szeretteinket, de tévedtem. Az a legszörnyűbb dolog a világon, amikor az ember rájön arra, hogy saját magát vesztette el."
Kezdőlap
